Sarkadi és a nők

1961. április 12-én Sarkadi Imre magyar író kiesett az ablakon. Az ablakot később becsukták, Sarkadit felsöpörték, s szárnyra kelt a pletyka. Sarkadi magától ugrott ki, Sarkadit kilökték (családilag, barátilag, állambiztonságilag), Sarkadi be volt rúgva.

Tragikus volt e hirtelenség. A pálya felfelé ívelt a szocializmus egén.

A minapában megolvastam Sarkadi öt regényét. Nem hosszúak, egy darab négyszáz oldalas kötetbe belefértek mind az öten. Oszlopos Simeon, Tanyasi dúvad, Viharban, Bolond és szörnyeteg, A gyáva. Szólnak tudatos genyákról, magukat korlátozni képtelen barmokról, bolondokról, szörnyetegekről, viharban hősködőkről és széplelkű beszariakról. És tudják mi a közös mindegyik regényben? Egy irodalomtörténész azt mondaná, hogy műveinek középpontjában az egyéniség kiteljesítésének kérdése áll. De én meg azt mondom: csajozás. Sarkadi hősei ugyanis egész egyszerűen odamennek csajokhoz, és azt mondják: Szeretlek. Ha ez nem hatott, akkor addig mondogatják, amíg a hölgy el nem hiszi. Vagy lekevernek egy sallert, mire szétnyílnak a combok. Vagy ott van A gyáva hősnője, aki azért gyáva, mert kényelmes polgári életet él, ahelyett hogy a szocialista jövőért nyomorogna, no meg azért gyáva, mert csak félrekefélni mer, de otthagyni a férjét, azt nem. (Persze a félrekefélés a szokott forgatókönyv szerint megy: kocsi lerobban, szerelő kijön, azt mondja, szeretlek, konyak a presszóban, smaci.)

Nézem Sarkadi képét. Vajon hány nőt pofozott dugásig? Vajon hogy kerül ezekbe a (félig-meddig) korukra reflektáló (félig-meddig) propagandaregényekbe ezek a domináns hímek? Vajon mi lett volna Sarkadi öregkori prózájában? (Brrrr...) Vajon tényleg a punci volt az akadálya, hogy a férfiak valóban létezővé tegyék a szocializmust?