szombat, március 31, 2007

Sajtgolyó


Ma este Jutka és Frédi Flinthoff blogtársak és még néhány egyéb barátaink nálunk vacsoráznak. A teljes menüt nem írom meg, ám a legendás sajtgolyók megérdemelnek egy említést.

Először csinálj egy málnás tiramisut. Ha úgy csináltad, ahogyan kell és ahogyan Mrs. Diop csinálja, akkor marad hat tojásfehérje. Végy harminc deka trappistát és harminc deka füstöltsajtot, verd fel a fehérjéket habbá, és ebbe keverd bele a reszelt sajtot. A masszából formázz golyócskákat, forgasd prézlibe vagy zsemlemorzsába, egykutya, és süsd ki bő olajban.

Leó bácsi kukoricasalátájával a legfinomabb. (Részletek talán next time.)

Jó étvágyat!

péntek, március 30, 2007

Elmarad és lemarad


Kora délután kaptam a hírt sms-ben, hogy elmarad a ma esti Maxim Vengerov-koncert. Annyira nem fájt a dolog, mint ismeretes Bouba Diop focista, s péntek esténként kispályás meccse van, csak Mrs. Diop ment volna megnézni a sztárt.

Csak merő kíváncsiságból (vajon mi történt?) felmentem a Müpa honlapjára, ahol semmi. Majd a Tavaszi Fesztivál honlapjára, ahol semmi. Délután négykor megint. És semmi. A nagy büdös Semmi. Nagy és büdös, hiszen a MüPa honlapján már délután kettőkor egyszerűen le volt szedve a koncert anyaga.

Tudták, hogy elmarad, de nem kell szólni, még a végén otthon maradnak és nem lesznek idegesek. Vagy akinek van esze, ebből is kitalálja, levettük, tehát elmarad.

Este már fentvolt a hír. Előbb a MüPa tette fel, hogy betegség miatt elmarad a buli, jegyeket lehet visszaváltani vagy jó lesz jövőre, s lehet továbbiakat megtudni a Fesztivál honlapján. A Fesztivál honlapján azt olvastam, hogy betegség miatt elmarad a buli, jegyeket lehet visszaváltani vagy jó lesz jövőre, s lehet továbbiakat megtudni a Fesztivál honlapján. Mondhatni szó szerint.

Én meg azon morfondírozom, hogy ha Mrs. Diop ment volna, Maxim is elküldhette volna Vengerovát maga helyett.

Pészach közelg

Hétfő este széder. Írtam picit egy régi Haggada-paródiáról, fenn van a haggada.hu-n, meg a pilpulon is. Az elsőn el lehet olvasni a betűket, a másodikon le lehet tölteni a Marom széderfüzetkéjét (bár ez utóbbi nyomtatásban nyilván jobb, a Sirályban tuti be lehet gyűjteni).

Tornázó vágyaim tora

Amikor évekkel ezelőtt a moszkvai Csehov Színházban kedves párommal (azóta nejemmel) megtekintettük Csehov Ványa bácsiját, rádöbbentem, hogy én még életemben nem voltam addig igazi színházi előadáson, csak valami hasonlón. Aztán a pétervári balett vendégszereplését is megnéztük, s rájöttem, hogy addig nem láttam balettet, még csak hasonlót sem. Tegnap pedig az Orosz Nemzeti Zenekar fellépése után konstatálhattam, hogy ez nemcsak a színházra és a balettra igaz.

A dolog ott kezdődött, hogy Lisztet játszottak, aztán ott folytatódott, hogy Lisztet játszottak, majd ismét, hogy a második félidő Csajkovszkij-szimfóniája után, ráadásként még két rövid Lisztet játsszanak. Nos, az Orosz Nemezti Zenekarnak jól állt Liszt, Lisztnek pedig jól állt, hogy Gyenyisz Macujev zongorázta. A zenekar előbb megvillantotta profizmusát (Liszt könnyed és mégis virtuóz Orpheusával), majd belépett Macujev, s a néző/hallgató azon sem csodálkozott volna, ha zsebrevágja a zongorát. Szerencsére ő vágott zsebre minket, Liszt II. (A-dúr) zongoraversenye úgy jött ki a fekete zongorából, hogy futott, akinek nincs bora, a Todetanz pedig úgy szólalt meg a keze alatt, mintha a rögvest kettényílna hangversenyterem. "Még van lelke Árpád nemzetének" - mondta egykoron Vörösmarty Lisztről, biztos így is vala, s bizony mondom néktek, annak a zongorának még ma is lelke van, ha vagyon, aki megszólaltassa. S ha vesszük a világ egyik legjobb zenekarát, s vesszük hozzá a világ egyik legjobb zongoristáját, akkor Liszt meg fog szólalni, feltámad a romantika, szakadnak szét a lelkek. Ahogy a zenekar óvatosan alájátszott a zongorának, ahogy próbálta békíteni Macujev és Liszt háborgó lelkét, ahogy át-átvették egymástól a szólamot, ahogy minden egyes harmonikusnak tűnő pillanatban érezni lehetett a feltörni készülő feszültséget, s ahogy feltört "a felébredt tiszta szenvedély", oly mértékig volt tökéletes, hogy a közönség a szünetre kihátráló zenészeket addig tapsolta, amíg azok mind el nem tűntek a színfalak mögött.

A második félidőben Csajkovszkij IV. (f-moll) szimfóniája (op. 36.) következett. E szimfónia méltó folytatása volt Lisztnek, kevésbé sűrítetten ugyan, mégis hasonlóképpen éreztük a létezés (Sors?, Végzet?) végtelenségét, s a végén itt is megkaptuk a katarktikus összeomlást. Mihail Pletnyev, a zenekar dirigense és direktora akkor int, amikor muszáj, látszik, s nemcsak látszik, de hallatszik is, hogy ez a darab és ez a zenekar tökéletesen összenőtt, hogy nyilván nem nekünk játszották el először, hogy már a kottát sem kell nézniük, s hogy a rutinszerűség mégsem ad okot a könnyelműségre.

Mert az oroszokban van valami csodálatos, nálunk már régimódinak és körberöhöghetőnek számító komolyság. Pletnyev is komolyan veszi, szinte biztos, hogy kitekeri annak a nyakát, aki nem teszi ugyanezt. Az oroszok olyannyira komolyan veszik, hogy ők nem hibáznak. S az oroszok tudnak nagyvonalúak lenni. Pletnyev például nem hajlong elöl Macujevvel, hanem hagyja, hogy a zongorista élvezze ki a zajos sikert, Pletnyev előbb a zenekart tapsoltatja meg, Pltenyev nem hagyja, hogy őt a zenekar nélkül tapsolják.

E komolysághoz persze komoly darabok illenek, a nagysághoz grandiózus érzelmek, a gloire-hoz fenség. Zárlatként jól esett még egy kis Lisztet hallani, hogy a MüPa mellett hullámzó folyót látván ismét Vörösmartyt támodjon kedvünk kajabálni a nagy büdös pesti éjszakába: "S még a kő is, mintha csontunk volna, / Szent örömtől rengedezzen át, / És a hullám, mintha vérünk folyna, / Áthevűlve járja a Dunát."

csütörtök, március 29, 2007

Minden vízbe mártott test

Első pillantásra úgy tűnhetne, hogy Ray Lawrence magasra tette a lécet, amikor Raymond Carver egy novellájából csinált filmet, hiszen ebből (és még másik néhányból) készült Altman Rövidre vágvája is, azt pedig nehéz megugrani. De az előző mondattal már el is árultam, hogy mitől nincs ez mégse így: míg Altman sok történetet gyúrt egybe és kapott egy pörgős filmet, addig a Jindabyne (magyar forgalmazásban: Vízbe fojtott bűnök) egy novellát ír ki/át/teljessé, úgyhogy egy lassú, hömpölygős mozira ülhet be, akinek kedve van.


Gyorsan elmondom, hogy mi a nagyon rossz a filmben: túl sokszor, túl hosszan van olyan, hogy női hang jajong, busong (énekel), kamera természetet pásztáz, tőbbnyire fákat alulról az éggel a háttérben, néha az ausztrál hegyvidéket. Amúgy viszont elég jó színészi teljesítmények, tök jó rendezés, talán csak kicsit túl lett írva a forgatókönyv az eredeti novellához képest. Mindenkinek (de tényleg, mindenkinek!) van valami szívás az életében, ami lapul, de nekünk jól rákoncentrálnak, ráadásul nemcsak, hogy ausztrálba írták az alaptörténetet (négy pasi elmegy a hegyekbe horgászni, találnak egy női hullát, de végighorgásszák a pár napot, és csak utána jelentik, amin mindenki, de főleg, az egyik pasi neje nagyon kiborul), de az áldozat is abo lett, hogy még legyenek gondolataink. Pedig Carver novelláiban pont az a jó (de nagy szakértő vagyok), hogy olyan posztminden-megint-van-történet egyszerűek. Mondjuk minek is csinálna filmet valaki egy az egyben egy short storyból.

szerda, március 28, 2007

Csőtörés


Piciny lakótelepem csendes délelőttjébe egy vérfagyasztó sikoly hasított. Csőtörés.

Bizony mondom néktek, egy lakótelepen sok nagy katasztrófa megeshetik, de a csőtörésnél nincs nagyobb. Akár tíz emeletnyi hosszan is képes a víz elhatolni bármely lakásba, mely a csőtörött alatt fekszik, feltéve, hogy a tizediken van a gond. Én az elsőn lakom, s vigasznak kevés volt ma reggel, hogy csak az ötödiktől folyik a bál.

Mert a víz, miképp bármely halk pukkantás a házban, csövek és hajszálrepedések mentén eljut, ahova csak eljuthat. Eljutott.

A gondok ott eredtek, hogy a csőtörött nem volt otthon. A gondok ott folytak tovább, hogy a közös képviselő nem jött elzárni a vizet. A gondok ott tetőztek, hogy kiderült, tíz lakóból egy sem tudja, hol is kellene elzárni a vizet. A víz folyik, a türelem apad, ergó a lakók feltörték az ajtót. Lassan hazaszivárgott a tulaj, beúszott a vízvezetékszerelő, jómagam pedig a szemeteslapáttal egy vödörbe mertem a vizet a folyosón.

Ám ha valaki azt hiszi, hogy az a tény, hogy hat lakó merte a vizet, a régi jó lakótelepi szolidaritás feltámadását jelentette volna, azt gyorsan lehűtötte a megérkező alsó szomszéd bőven patakzó szenvedelme. Mert ez teljesen logikus, felhívtak, hogy baj van, otthagyom a munkám, miközben jövök haza, majdnem elgázolok a egy nyulat a Soroksári úton, hazaérek, s látom, hogy a plafon valósággal zuhanyrózsává alakult, akkor nem az a dolgom, hogy a cuccaimat minél gyorsabban kimentsem, hanem nosza, menjünk, verjük meg a fölső szomszédot, vagy legalábbis mondjuk neki azt, hogy úgy feljelentelek bazdmeg, hogy na. És a zoknim már réges régen átázott, de még tovább hűlt a hangulat a csőtörő tulaj jóvoltából. Mert ez teljesen logikus, felhívtak, hogy baj van, otthagyom a munkám, miközben jövök haza, majdnem elgázolok a egy nyulat a Soroksári úton, hazaérek, s látom, hogy fel van törve a lakásom, hat szomszéd gyűjti a vizet, a nagyszombámban kishajókként úszkálnak a bútorok, s ennek tetejébe még az alsó szomszédnak is van mersze pampogni, akkor én sem a cuccaimat mentem, nem a serény szomszédoknak mondok köszönetet, nem hagyom rá arra vadparasztra a hülyeségeit, hanem nosza, rajta, itt az idő a bunyóra, a kanapé már úgyis elúszott, viszont az ideges szomszédon le lehet verni az indulatot, no meg ha megverem, akkor biztosan nem jelent fel.

Hogy miképp folytak tovább az események, nem tudom, mert az én lelkesedésem e ponton elszáradt egy kissé, elbúcsúztam a tömbtársaktól, lecsorogtam szerény hajlékomba, s jól bezártam az ajtót.

Brémai muzsikusok


Tegnap itt jártak a brémai muzsikusok. A Deutsche Kammerphilharmonie egy kedves kis zenekarnak tűnik messziről, jó messze ültünk tőlük, zenéjük fülbemászó, kedves és mértéktartó. Bouba Diop és kedves neje csendesen húzza a lóbőrt. Nem segített ezen az sem, hogy egy egészen kiváló zongoristával dúsították magukat, Maria Joao Pires érkezett hozzánk Portugáliából.

Sokat gondolkoztam, hogy mi kellett volna ahhoz, hogy ébrenmaradjak.

Először is talán nem ártott volna, ha nem ingyen jutok a jegyhez. A kifizetett sokezer pénz elhitette volna velem, hogy itt valami nagyon jó dolog történik körülöttem.

Aztán nem ártott volna, ha kapásból Lisztet játsszák magát, s nem John Adams átiratát (The Black Gondola, 1989). Ha választani lehet egy Aerosmith- és egy Metallica-koncert között, én az utóbbit választanám.

S végül közismert, hogy a futballistáknak igen rossz a hallásuk, s az is közismert, hogy Bouba Diop futballista, így egy koncert nem engedheti meg magának, hogy rossz legyen, mert Bouba hallásához csak a tökéletes összhang képes elhatolni. A második darab, immár Pires kisasszonnyal egy zongoraverseny (Mozart: B-dúr zongoraverseny, K. 595) lett volna, ha és amennyiben a zenekar versenyrekelhetett volna Pires kisasszonnyal. A zongora ugyanis itt egyedül játszott, s néha mögötte szólt valami zenekar is, de az a csodálatos összhang, ami Mozartot naggyá tette, tegnap este nem jutott el a messze ülő Bouba Diop füléig.

Már előre borsódzott a hátam, hogy mi lesz itt, ha netalán megérem a szünet utáni részt, s a még unalmasabb Haydn után meg kell szenvednem Kodály Galántai táncait. Szerencsére a showelemek ezúttal sem maradtak el, s ez mindent eldöntött. Trevor Pinnock, a karmester előbb udvarolni kezdett Marinak, majd zongorához ültek, hogy egy vicces kis négykezest pöttyintsenek. Udvarlás, helycsere, csendes kacaj a nézőtérről, Bouba feje lehanyatlik. Mert négy kéz játszik, kettő zongorázik, kettő klampírozik.

Bár Maria mintha egy Almodovar-filmből lépett volna ki, egyszerre volt bűbájos és esetlen, Bouba Diop és neje arra az elhatározásra jutottak a szünetben, hogy inkább hazamennek és megnéznek egy DVD-t.

kedd, március 27, 2007

Az élet egy Moldova

Tegnap óta azon röhög az ország (sőt, a metróban kinyomott összes bulvárlap ezt hozza címlapján a cicis nénik felett), hogy Demcsák Zsuzsa megdöntötte Havas Henrik rekordját, és negatív ideig tölti be (itt milyen igeidőt kéne használni) a kormányszóvivői posztot. De hát ez nem újdonság! Moldova György Ferencvárosi koktél című novellagyújteményében a fradista távolugró a dobbantáskor hanyatt esik, így azóta is egyedülálló módon -27 centivel végez a tökutolsó helyen.

Miután a kormánynál (és persze az ellenzéknél is) egy egész stáb brainstormingol a kommunikációs stratégián, biztosra vehetjük, hogy az író elvtárs egyéb ötleteit is átültetik a valóságba. Kiváncsi vagyok, hogy melyik pr-fogás lesz az afrikai úszónők megfelelője, akik (Moldovánál legalábbis) simán nyerik az 50 gyorsot - igaz úszás nélkül, mert egyszrűen átugorják a medencét.

vasárnap, március 25, 2007

Nemzetközi zsidó izé of the year díj

Idén harmadjára adják át az International Jewish Artists of the Year Award-ot a londoni Ben Uri Gallery szervezésében. Mivel mindenre van időnk és ütőértapintásban is jók vagzunk, nem volt kérdéses, hogy ott a helyünk. Már cask azért is, mert a helyszín a Christie's, ahova be volt igérve, hogy ingyen bevisznek. Bár az az igazság, hogy odafele azon gondolkoztam, hogy vicces volna, ha mégiscsak ki kéne fizetni az öt fontot és én biggyedt félmosollyal a számon követhetnék el rituális öngyilkosságot, amikor lemondóan annyit mondanék, hogy cödóko for Christie's. De ez nem jött be, simán beengedtek, adtak katalógot is.

A kiállított anyag elég vegyes: festmények, fényképek, szobrok fiatal és idősebb művészektől, az egészen bénától a nem egészen bénáig. (Hivatalosan több mint 300 művész 500 feletti pályaművet küldött be, de beépített emberünk ezt nem hiszi, mert az ő kezei közt is átmentek a listák és nem látott annyit. amúgy a legjobbnak ítélt 50 van kitéve.) Nekem Jean David Chetrite Ligne de vie című montázsa és Szergej Bunkov (hihetetlen, de Birobidzsánban született) Passover című festménye tetszett leginkább, de majd a zsűri dönt (csütörtökön van gála és díjkiosztó, addig lehet menni megnézni a műveket). Annyiban
azért már alkottak ítéletet a szervezők, hogy beárazták a képeket (nincs licit, pedig ugye a hely szelleme...). Az első nap végéig egyetlen fotó kelt el (1000 fontért), és csupa gonosz dolog jutott eszembe, amit most nem írok ide, mindenestre a kép Natan Dvir izraeli fotós alkotása és az a címe, hogy The Shtetl is Burning (a gázai kivonuláskor készült, egy telepes imakendőben támaszkodik háza kerítésének és körben minden ég). Dvirnek három képét válogatta be az előzsűri, vitathatatlanul ez a legszarabb.

Ami még eszembe jutott a kiállításon, hogy nem a zsé téma volt a feltétel, hanem az alkotó zsé volta. De vajon hogyan ellenőrzik ezt? (Mondjuk, Heddy Arbramowitznek valószínűleg elég bemutatkoznia.) Lesunyják a fejüket és megkérdezik: "elnézést, ön is indián?"

És mivel tudjuk, hogy olvasóink (és szerzőink) a bennfentes információkra gerjednek: minden felmerülő költséget a művészeknek kellett állniuk (utaztatás, biztosítás, stb.), sőt amikor jelezni kellett, hogy jönnek-e a gálára, kaptak ugyan válaszborítékot, de az nem volt felbélyegezve! Ezen felül egy kalligrafikussal terveztették a gyönyörű meghívót, de azt hogy valaki tiszteletjegyes, már kézzel írták rá.

szombat, március 24, 2007

Az olasz film megint szép lesz

Bár engem nehezen lehetne meggzőzni arról, hogy volt már. Mindenesetre Londonba kellett eljönni ahhoz, hogy (10 font leszurkolása után, fájdalom! - viszont a mozi az Eurimages háózat része, úghogy láttam kiírva Budapest nevét, nagyon nosztalgic) egy olyan filmet lássak olaszéktól, amit akkor is megnéztem volna, ha előtte látom a trailerét (otthon általában eddig jutok el). A L'Amico di famigliaban nincs az a borzasztó szentimentális nyáladzás, ami amúgy alapfelszerelésként jár. Van egy vicces történet egy gnóm, gonosz uzsorás tündökléséről és bukásáról jó zenével és nem teljesen elszúrt színészi alakításokkal. És van csavar is. (Meg pár dolog, amit
nem értettem, de asszem az részletkérdés, hogy ha valakit halálra vernek, az miért szerepel később élve. Biztos nem jött le valami időjáték-térjáték.)

Amúgy ha már előzetesekről volt szó: itt április 13-tól adják az általunk jól megvitatkozott (itt meg itt) Mások életét, és a trailer hang nélkül megy patetikus zenével (meg feliratokkal, hogy mi volt Kelet-Németországban ekkor meg akkor). Asszem, ezt látva kihagytam volna.

csütörtök, március 22, 2007

Na muti, Muti!



Nyakunkon a Tavaszi Fesztivál, s tegnap az olasz Ricardo Muti vezényletével az angol Philharmonia zenekar versenyzett hang a Müpában a magyar felsőközép-, inkább felsőosztálynak. Az UniCredit Bank pedig adott utána egy szép fogadást, de persze oda már nem hívott minket senki.

Maradjunk inkább Mutinál.

Karmesterből kétféle vagyon, plusz az átmenetek. Van a tanár, aki mindig pontos, s azt várja el a zenekartól, hogy ők is azok legyenek. A kotta a mindene, ott van a tökéletes zene leírva, s azt kell a tökéleteshez közelítve előadni, wie es eigentlich gewesen ist a kompózer fejében. Van a másik, aki szerint a zene isteni eredetű, abban maga a lélek kap hangot, a kottát nem visszaadni kell, hanem újraélni.

Az apró termetű Muti feltétlenül az utóbbi fajtából való. Amikor a zene lehalkul, Muti teste még kisebbre zsugorodik, amikor összecsapják a cintányért Muti akkorát ugrik, hogy majd leesik a pódiumról, amikor a hegedűnek durr bele, akkor balra hajol, amikor a brácsának, akkor jobbra. Egy-két perc döbbenet után aztán rájön az ember, hogy itt vájtfülűnek kell, s emellett nem szabad vájtszeműnek lenni. A zene ugyanis csodálatos, pontos tiszta és magávalragadó, s másrészt szinte élvezet nézni Mutit, ahogyan egy egészen speciális performanszt ad elő. Játszik a teste, minden gesztusa élő. A tökéletes hangszer.

A helyzet az, hogy magam ki nem állhatom az ilyen piperkőc ripacsokat, másfelől el kell ismernem, hogy ezúttal nagyon élveztem a dolgot. Muti ugyanis nekem háttal is elhitette magáról, hogy ő nemcsak dirigálja a zenét, hanem a zene ő maga, s ez nem kis teljesítmény. Az első körben játszott Mozart-szimfónia (D-dúr, K. 385) csak finom rávezetés volt, hogy aztán Liszt Les Préludes-jére elszabaduljon a pokol. A zenekar itt megmutathatta, hogy nemcsak a karmester egója és pálcája miatt olyan jó a koncert. A magyarok tiszteletére mindenki hoz magával egy kis Lisztet, de ez most különösen ütősre sikeredett. A második félidőben inkább levezettünk, egy kis Csajkovszkij, altatós befejezéssel (VI. h-moll, "patetikus" szimfónia, op. 74.), majd a jó negyedórás ováció után maga a Maestro szóllott a néphez (és a magyar felsőközép, inkább felsőosztályhoz). Ékes (olasz) angolsággal elmesélte Giuseppe Martucci küzdelmes gyerekkorát, Liszthez fűződő vonzalmát, üldöztetését műveinek, majd ráhúztak még egyet a fiúk-lányok. Ezt talán már nem kellett volna, Csajkovszkij után már tényleg csak a pizsama és a meleg ágyikó hiányzott, Martucci zenéje viszont nyomába sem érhetett az addigiaknak. De a show must go on...

American Splendor

Még Tel Avivban vettem meg az American Splendort azzal a borítóval, ami fent látható, szóval tudtam, hogy van belőle film is, de mostanáig tartott, mire rávettem valakit, hogy tőltse le nekem. A képregényben egyébként Harvey Pekar magáról (meg ismerőseiről) mesél 3-4-5 oldalas "történetecskékben" (azért az idézőjel, mert az epizódok közt van egy csomó monológ, ahol a kockában Pekar áll és gesztikulál, vagy csak az arcát rajzolják közelről, és persze ott a buborékban a szöveg). Clevelandben dühöngi végig az életét egy kórházban iratokkal bíbelődve (kartotékos, mondják ezt?), mindent elmond magáról, a búvalbaszott kisemberről, de az olvasónak végig kedvesen fagyott vigyor van az arcán. Az meg külön vicces, hogy sokan rajzolják/ták az egyes történeteket, ezért tök máshogyan néz ki különböző részekben.

A filmre azért voltam kiváncsi, mert egyrészt csupa jót olvastam róla (nemcsak a könyv borítóján, hanem) mindenfele, másrészt meg, hogy mennyire látszódik meg, hogy képregényből készült, mennyire adja vissza az eredetit, meg ilyesmik. (Mert ugye a Sin City az nagyon, a V for Vendetta-t azt úgy lehúzták, hogy meg se néztem, a Batman/Superman-cuccokból nem ismerem igazán semelyik változatot sem, a 300-at meg mától adják.) Na, hát pont lejön a filmből, hogy milyen lehet a képregény, de mintha ez lett volna az egész célja, hogy kellemes ízelítőt adjanak a cuccból, vagy aki annyira nem kiváncsi, az másfél óra alatt lássa, hogy nagyjából milyen, de semmi tőbb.

Harvey Pekar narrál, néha fel is tűnik (ilyenkor válaszol a rendezőnő kérdéseire), meg vannak régi tv-showbeli bejátszások. A főszereplő(k) elképesztően jól nyomják az eredetijüket (nyilván jó sok időt töltöttek együtt), és egy csomó kocka van a képregényből. Van amikor csak úgy, sok egymás után, hogy látszódjon, hogy milyen témák vannak a könyvben, van amikor egy jelenet kimerevedik egy rajzzá, és párszor meganimálják Pekar rajzfilmfiguráját.

hétfő, március 19, 2007

Ízesbeszédű reklámfelület-maximalizáló

Tök jó volna, ha ez egy Pom-pom mese címe lehetne, de ugye nem. Az egész szóra sem érdemes, de mivel mi már annyiszor megmondtuk a tutit a magyar fociszakértőkkel kapcsolatban, úgyhogy most megint sírva vigadunk.

Szóval Tornyi Barnabás (a képen nagyon szerény reklámméretekkel hazudja le magát, persze nincs gallérja a felsőjének, biztos azért) lett a Tatabánya (egész pontosan az FC Tatabánya-Vértes Center) új vezetőedzője. Le van szarva, de az index hírecskéjéből egy pici részt kommentár nélkül kiemelnénk.

A szakember elmondta, hogy az eddigi szakmai stábbal kíván együtt dolgozni és a sporttelevíziónál is folytatja a szakkommentátori munkát.

"Ez alapfeltételem volt, amikor elvállaltam az edzősködést. Magyar bajnokikról értelemszerűen nem fogok véleményt mondani a televízióban, de a külföldi meccseket továbbra is értékelem, természetesen olyan időbeosztásban, hogy a tatabányai munkámat ez ne zavarja."

vasárnap, március 18, 2007

Szegény Sándor Pál!

Én nem voltam a filmszemlén, úgyhogy cseppenként kapom meg azt, amit ott egyszerre lehetett megtapasztalni, hogy még magyar mércével is kiemelkedően sok szar film készült tavaly. Sebaj, a Hasutasok című Szőke-film előtt négy magyar előzetest nyomtak, szóval van hova süllyedni. (Egyébként érdekelne, hogy a Művészben eredetileg is a legkisebb teremben játszották a filmet vagy az érdeklődés hiányában került át. Vasárnap délután kb. kétharmad ház volt az 5ö fős teremben.)

Szóval Sándor Pál nemcsak egy béna filmet rendezett tavaly, de producerelt is egyet. A Hasutasok annyira nem vicces, hogy ma délután egyetlen egyszer mosolyodtam el, akkor, amikor a honlapjára tévedtem és ott a Noé bárkája a szöveg a kis kék sávban fent.

Grecsó Krisztiánnak és Szőke Andrásnak sikerült egy elképesztően unalmas forgatókönyvet írnia, ami azért tekintélyes eremény, mert a Szőke-Badár stílusú figurák ott vannak kiegészítve más viszonylag vicces karakterekkel, de olyan béna dialógok és történet van alájuk adva, hogy az elviselhetetlen. És az se világos, hogy az a jelenet minek került be, amiben Fábry van, azon kívül, hogy legyen a filmben Fábry is.

Sajnos nem vagyok elég türelmes ahhoz, hogy kiderítsem, hogy kell szavazást csinálni a blogra, így csak a kommentekben várom a válaszokat, hogy melyik Farkasházy az idegesítőbb a filmben: Réka vagy Tivadar.

péntek, március 16, 2007

Ünnep a Sirályban

Délután háromnegyed három körül még alig voltak a Sirályban, viszont van egy néhány indexes (később a Sirályban lesz a főhadiszállásuk) meg egyébként is iszonyú sok laptopos emberke van, gyakorlatilag nagyobb az egy főre jutó internetezők aránya, mint egy normál napon a CEU Laptop Area-jában. Sok petőfis installáció, meg egy rahedli lógó bogyó véletlenszerűen 1-től 12-ig számozva. Háromkor elkezdi a dj, de progi még nincs, úgyhogy napozok egy kicsit a Gödörnél (nem tudom, ott milyen program volt, de amikor bementem pisilni, Závada Pál olvasott fel a Kulákprésről/ből.

Mire visszaérek a Sirályba, már többségben vannak a nemnetezők. Elkezdődik Paizs Miklós avagy Sickratman "peformensze", három petőfis szöveget olvas fel (két bénaborzadályosat, meg egyet Varró Dánieltől). Érdekesek, de asszem elég kevesen hangolódnak rá. Aztán ki kajálni a humusz-bárba, pont elcsípjük, amint a vízágyú megy az Andrássyra, visszafele meg már a Kossuth tér irányába húzó szoftos tüntetőkkel megyünk.

Álldiga kicsit a sirály előtt: minden második csoport tesez valami zsidós megjegyzést (dik zsidók, itt csak zsidókat szolgálnak ki, stb.), de a simaszkos (és szemüveges!) nagyon durvák is csak úgy en passant. Boldog mindenki, hogy hogy beépült a köztudatba és mégse történik semmi. Ja, viszont csomóan lecipelik a biciklijüket a pincébe. (Én nem, az enyimé kurva nehéz. Schwinn-Csepel...)

Aztán Zu Sammen-koncert. Közönség lelkesen lelkesedik, Schönberger, Baróthy vidáman nyomják, utóbb kiderül, hogy kicsit zavarta őket, hogy egy Magyar Nemzetes újságíróhölgy minden sort jegyzetelt. Mondjuk az Árpádsávos Kádár János biztos neki is tetszett.

Kicsi lötyi még, aztán éjfélkor hazafele az Andrássyt már takarítják, a rendőrök pakolják el a kordonokat. Vége ennek is.

csütörtök, március 15, 2007

Minden bloggereknek

Az Etiópok március 5-i párkockása mindenkinek kötelező. Az eredeti sorozat itt.

szerda, március 14, 2007

Elkezdődött

Jőn haza az ember (sőt, az ember fia) biciklin a magyarázásból, hogy miért csúszik a disszertációval (a maga szabta határidőről, de másnak magyaráz), és akkor ott van. Pont szembe. Mert arra megy az útvonal. A Batthyány-örökmécsesnél. Pici tömeg, öt zászló: 3 bi-, 2 trikolór. Viszonylag csend, de valakik kiabálnak. Az ember fia azt hiszi megőrült, mert azt hallja, hogy iboja. Azt mi az istennek kéne.
Van egy csomó rendőr is oldalt.

De ez fél másodperc alatt, mert az ember fia csak úgy suhan. El. Aztán hazaér, és kiderül, nem volt hülye, télleg azt kiabálták.

Mindegy, holnap buli a Sirályban.

hétfő, március 12, 2007

Gyorsan, gyorsan!

Mindenki vacsizzon, készítsen be pattogatott kukit, aztán futás Fridihez. A gáz van nálunk zsidóéknál téma méltó megkoronázása következik, hiszen Riderikusz úr már a felvezetőt is elbaszta, mert azt mondta, hogy az újságban (Új élet) az jelent meg, hogy maradjunk itthon, pedig dehogy, ott a külföldös cucc volt. Ja, és azt se mondta, hogy ki lesz a vendég. De biztos lesz nagy érdekfeszítés.

vasárnap, március 11, 2007

Az én apám

és most meglepetést okozunk olvasóinknak, mert nem úgy folytatjuk, hogy reggeltől estig lót, fut, robotol/ az én apámnál nincs jobb ember nincs, nincs sehol, hanem eláruljuk, hogy ő egy közepesen érdektelen ember (szemben a többséggel, velünk, kibaszott érdektelenekkel). Ez posztunk szempontjából annyit tesz, hogy egyéb érdemei elismerése mellett ő az Eötvös Loránd Fizikai Társulat elnöke, s így figyelmet szentel annak, hogy népünk nagy elméi (azon belül is a fizikusok) megfelelő elismerésben részesüljenek. Ha például valamelyes világhírre tesznek szert tudományos eredményeikkel, s ezen felül még a száz éves kort is megérik, akkor legyenek ők köszöntve egy levél erejéig, akár maga a köztársasági elnök által. Így történt, hogy édesapám levelet írt Tisza László "érdekében" (bár itt most tényleg nem világos, hogy egy köszöntő levél az kinek az érdeke is). Alant a válasz, klikkolás=nagyobb méret:


Klikkolásra kevésbé hajlamos olvasóink kedvéért foglaljuk össze a kettő darab fontosságot, ami a levélben található:
1, Létezik a KEH Stratégiai Elemző Főosztálya és ők találták érdemesnek foglalkozni az üggyel.
2, A megfelelő törvénycikk alapján sajnos a születési adatok személyes adatnak nyilvánulnak, s így természetesen a századik születésnap is, amit csak engedéllyel lehet közzétenni. Ezért sajnos (és akkor innentől idéznénk)

Fentiek értelmében a köszöntő levél megírására, csak az érintett, illetve közvetlen hozzátartozója kérésére kerülhet sor.

Köszönöm megértését.
Az idézett mondatban nem az a legviccesebb, hogy az írójának más szabályok élnek a fejében a vesszők elhelyezéséről, mint mondjuk egy kibaszott érdektelennek (pl. nekem).

péntek, március 09, 2007

Amire büszkék vagyunk

Esik az eső, nincs semmi, az ember táblázatokat nézeget. Saját blogjáról. Mi másról?

Elég sok hülyeséget összeírkáltunk már ahhoz, hogy a google minden szarra minket dobjon ki (nyilván a háromezredik oldalon, de vannak kitartó emberek). Szemályes sikerélményként könyvelem el, hogy eddig (csak március eddigi 8 napján) ketten érkeztek a logo mell kisvideok com szavak beírása után, és ez még hagyján, de nem mentek tovább rögtön, de átlagosan két oldalt letöltöttek (a pici puncis versenyző sajnos nem volt ilyen türelmes).

És akkor most térjünk rá fő mondanivalónkra (bevezetés, tárgyalás, összegzés): igen, Fenyő Iván és a bulvár. Van egy olyan kategória a Google analyticsben, hogy Keyword considerations, tehát, hogy miket érdemes ezekből figyelembe venni. Egyedül Fenyő Iván tudta magát ide beférkőzni a maga 13 találatával. BB Évi sajnos elaprózta erőit, mert nevét többfajta helyesírással is megpróbálták leírni (bb evi, bb évi, sőt, b.b évi), az azonban figyelemre máltó, hogy valaki beírja a szépség nevét a gugliba, majd 5 oldalt is olvas nálunk. Szép dolog ez.

Most megyek orosz sorozatot nézni.

csütörtök, március 08, 2007

Pí-bapp pi-bimm!

- csilingelte a Combino, és én már arra vártam, hogy bemondja következő megálló nevét, de ehelyett az jött, hogy "A járművön mozgássérült utas közlekedik, kérjük biztosítsák a ..."
Uhhh! Nem utaztak sokan a villamoson, nem vártunk többet abban a megállóban, nem is láttam (nagyjából a kocsi közepéről) az utast, tehát a dologra sok szükség nem volt. A megállóknál fel van festve, hogy hova álljon a kerekesszékes, ha ott akar felszállni, ahol lesz majd helye, a kocsiban ezt nagy sárga jel mutatja. Ja, és az emberek sem annyira bunkók!
A magasított járda meg ilyenek pont arra vannak, hogy a mzogássérültek is segítség nélkül tudjanak utazni, pont mint bárki más. Ehhez képest a Combinokon van egy külön az ő érkeztüket bezengő hang, és ma reggel volt egy villamosvezető, aki be is nyomta a gombot, hadd szóljon.

szerda, március 07, 2007

Hogy miért is szeretjük a Liverpoolt?


Miért is?

Mert bolondok. Bolondok, mert támadnak. Az van, hogy a Pool egy bolond csapat, a néző meg ezt szereti. Mert nem tudják, hogy manapság nem divatozik ez a támadó foci, s legyenek a játékosok bármily jók, legyenek a nézők bármily fanatikusak, legyenek az edzők bármily szemüvegesek, hosszú távon jön a katanaccsó.

És a Poolt még azért is szeretjük, mert ez náluk nem egy rövid időszak futballfilozófiája, ez náluk tradíció kérdése, le vagy szarva, józan ész, a Barcelonát is le kell nyomni, még akkor is, ha nem muszáj. És a Poolt azért is szeretjük, mert az ilyen őrült, a trenddel szembevizelő csapatok közül, még ők voltak azok, akik komoly sikereket is elértek. Igaz, bajnokságot a következő tíz évben sem fognak nyerni, de az utóbbi tíz év két legemlékezetesebb európai kupadöntőjét ők játszották, s ami a lényeg: nyerték. Emlékeznek még az Alaves elleni UEFA-döntőre, 2001-ből (5-4), no meg két éve is mi történt, amikor pár percnyi támadó focival egyszerűen legyakták a világválogatott Milant (3-3, tizenegyesekkel győzelem)?

A Pool az elmúlt pár napon két óriásrangadót veszített el odahaza, mégsem követeli senki, hogy az edző távozzék. Ugyanis a Pool ezzel együtt sikeres. Mert ha a nézőtéren ülő vörös ördög azt látja, hogy a pályán lévő vörös ördögök odaszegezik a Manchestert a kapuhoz, vagy ha azt látja, hogy a Barcelona védőiből Kuyt vagy Gerrard bármikor hülyét csinál, akkor a két 0-1-es bukta nem is tűnik olyan nagynak. Persze másfél év után ki lehet kapni egy bajnokin a leendő banoktól úgy, hogy jabbak voltak, a Barcelona meg így is kiesett.

Na, ezért szeretjük a Liverpoolt.

hétfő, március 05, 2007

Gratulálunk a Magyar Nemzetnek is!

Nem lepődtünk meg, hogy a Magyar Nemzetnek egynémely cikkéhez gratulálni lehet. Nem lepődtünk meg, hogy a Magyar Nemzet lesz az egyetlen országos lap, amely cikket közöl az Új élet előző posztunkban megénekelt agyeldobásáról. Azon sem lepődtünk meg, hogy milyen következtéseket von le a dologból. A hogyanon egy kicsit igen. Apró (lófaszt apró) logikai bukfenceket vélünk felfedezni.

Munkától megfáradt olvasóinkat megkíméljük a klikkolástól és összefoglalunk (Lala sajnos nem elérhető): az MN megkérdezi Feldmájer urat (Mazsihisz, elnök). Rendben. Aztán megkérdezi Szabó György urat, akinek az a beceneve, hogy
"XIII. kerületi fideszes képviselő, magyar–izraeli kettős állampolgár". Na ez pl. nincs rendben. A nyúlájf ugyanis a MAGYAR zsihisz lapja, és bár Izrael deklaráltan zsidó állam, de az, hogy valaki izraeli állampolgár, semmiféle jogot nem ad arra, hogy "belülről" bírálja a Mazsihiszt. Tessék szépen kiírni, hogy fideszes képviselő, vallásos zsidó (ezt egy borzasztó című Szombat-interjúból lehet tudni).

Aztán Szabó úr és az MN közösen kifejti, hogy áthallásos ám itten és most, mert volt ez a pénteki Times-interjú, és az meg nem lehet, hogy a zsidóságot kisajátítsák. Egyrészt nem vagyunk teljesen meggyőződve arról, hogy a félelemkeltés kinek jó - bár ha a MN újságírói lennénk, akkor nyilván szemernyikétségünk se volna. Másrészt arra azért felhívnánk a figyelmet, hogy az Új élet ezen remekbeszabású száma március elsejei keltezésű (Times: szintén), és a lapzárta gondolom picit hamarabb lehetett. És azt is el bírjuk képzelni, amikor csörög a (nyilván piros) telefon a szerkesztőségben/elnőkségben: figyeljetek, van ez az ultrabéna, faszseolvassa (oké, van egy hülye blogger, akinek megutatják) lapotok, meg kéne benne támogatni a főnököt, akitől a Times majd meg fogja kérdezni.

Őszintén szólva mi jobbat tudunk. Sőt, mi az igazságot tudjuk! Az úgy volt, hogy a Mazsihisztől leszóltak a MeH-be: figyelj, Flétó, van ez az ultrabéna, faszseolvassa lapunk, meg kéne támogatnotok egy Times-interjúval, aminek kapcsán az MN majd jól telekürtöl minket.

Azt hiszem bizonyítéknak elég annyi, hogy a Times-interjúban is olvasható, hogy kik markolásszák a "magyar" "mineln" "tökeit".

vasárnap, március 04, 2007

Gratulálunk az Új életnek!

Tegnap este volt szerencsém belepillantani a márciusi Új életbe (a MAZSIHISZ lapja). Azt írják nagy betűkkel egy páratlanadik (harmadik?) oldalon, hogy aki nyugodt ünnepet akar, az március 15-én menjen külföldre. Nem vagyok biztos benne, hogy megveszem az újságot csak azért, hogy betegyek egy fotót, de ha valakinek kéznél lenne, azt megköszönöm (teljes diszkréció mellett).

szombat, március 03, 2007

Lala megint összefog

A hét médiagondolkodnivalóját Lala számára megint az index adta. Az történt, hogy egy Speak nevű magyar rapper/masszőr csinált két éve egy megabrutálszar dalt, amit tavaly novemberben feltettek a youtube-ra, azóta meg 250 ezren töltötték le. Az index meg jól rákészülve hozta a sztorit, sietniük nem kellett, konkurencia netbulvárban magyarul nincs. Ugyanis csináltak plusszban egy angol nyelvű rajongói oldalt, meg egy velvet-cikket is. Plussz, a Quart-on is jelent meg valami köthető. Lala kettő dolgon gondolkodott: vajon az angol cucc annak kóstolgatása, hogy az index megjelenjen angolul is - na ennek nem jutott a végére. Másrészt, hogy a Quart-tal mi a szar van. Elvileg az impresszumban semmi közös, a Quart nem linkel vissza, akkor mi van. Haveri segítség? De az imént a kultrovatba tekintve már olyanlinket látott Lala, mint a Tékozló Homáré. Szóval ez megoldódott.

Amúgy Lala hete a Lehel piac körül forgott. Egy sép napon úgy döntött, hogy belángosozik kedvenc erdélyi nénieinél az emeleten. Remélte, hogy visszajöttek a szabadságról, mert pár hónapja (az utolsó próbálkozásnál) ez volt a falatozás akadálya. Sajnos most eladásra van hirdetve a büfé. Lalának így a lenti lángososhoz kellett mennie, de amit ott tapasztalt, az maga volt a kartellgyanú. Az egyik erdélyi néni árulta portékáját ráadásul a lángos potom 20 százalékos áremelésen esett át (és még a fenti büfé bérleti díját se kell fizetniük). Hujujujuj.

Aztán francia sajtot is vásárolt Lala. Ez fontos dolog az ő életében, főleg, hogy olcsón tegye, amire a Lehel piac általában alkalmas hely, de most nem annyira, ezért Lalában felmerült az ötlet, hogy szinkronba hozza bevásárlásait édesapja Bosnyák piaci beszerzőkörútjaival (ahol szintén olcsó a francia sajt - általában), és mobilon fogják megbeszélni, hogy hol jutányosabb az ajánlat. Ehhez persze rá kéne vennie Lalának édesapját a mobiltelefon használatára. (Lala édesapjának egyébként remek inflációs elméletei vannak a francia sajtok - különösen a brie-k - magyar piaci árával kapcsolatban, de ezeket most nem ismertetjük.)

Aztán Lalának végülis mégiscsak az erdélyiek hozták meg a hét piros pontját. Történt ugyanis, hogy a nemzeti politika határokon való átívelését már rég irigyelte Lala a franciáktól (ahol Sarko Londonban kezdte kampányát) vagy a lengyelektől. És most megkapta: a Nyugati téri aluljáróban Tőkés László román EU-parlamenti képviselőségéhez gyűjtött valaki

Köcsögkalapot viselt, sárga kalucsnit és frakkot. Csokornyakkendővel. És ez a csokornyakkendős
raccsolt is. Ráadásul. Sőt, hazudozott! Raccsolva hazudozott.
valamit. Lalának repesett a szíve.

péntek, március 02, 2007

Másodsorban


Hektikus mozilátogató létemre érdekel az esztétika. Persze időm az nincs, mert ez komoly dolog, s mélyen tisztelt olvasóink elsősorban PB kartársamra számíthatnak, aki rendszerint jár moziba. Másodsorban persze vannak témák, melyek engem is megmozgatnak, s ha még az Oscar-díjat osztókat is megmozgatja ez a téma, na akkor carpe diem! már ott is vagyok a moziban.

A mások életéről elsősorban és már réges-régen PB írt egy glosszát, s nem is írnék másodsorban, ha teljesen egyeznék az álláspontunk. Mert ottan a moziban, a második sorban e filmet nézvén nekem elsősorban művészetfilozófiai kérdések jártak a fejemben. Tudniillik és nagyon leegyszerűsítve, hogy a lupus a fabulában van, és csak ott ette meg a nagymamát, a vásznon látott történet sem történt meg, s ha megtörtént is, akkor a rendező, a forgatókönyvíró, a színészek stb. értelmezték, és nekem nézőként nem kell elvárnom, hogy minden klappoljon. No de elég a közhelyekből, nézzük konkrétan a dolgot.

A mások életében például nem zavar egy csomó minden. Nem zavar, hogy hősünk, a kelet-német értelmiségi úgy néz ki, mint egy echte New Yorker, nem zavar, hogy a történet jól bejáratott klisékből építkezik stb. Nem hamisítás ez, hanem tartalmazza azt a szükségszerű átrajzolást, ami minden filmben bennevan. Vegyék csak Marty McFly-t, aki nem Clint Eastwood ruháiban, hanem a korábbi klisék szerint jelent meg Clint Eastwood vadnyugatán. Tegyük még hozzá, hogy annál kevésbé zavar engem az ilyesmi, minél inkább mélyre hajolok csodálatomban, hogy milyen csodálatosan csinálták meg ezt a filmet, hogy a színészek játéka egyszerűen brilliáns (bizony, ebben az európai film még mindig nagyon jó), hogy a film képi világa is milyen szépen harmonizál a film ritmusával, hogy a zene és kép milyen tökéletesen van egymás mellé dolgozva. Kalap le, hajlás bokáig.

És én mégis ideges vagyok. Zavar valami. Ugyan mi zavarja meg a művészetfilozófiát? Mi köpött bele az esztétikai autonómia levesébe?

Megmondom én: a valóság. Nem kell túl sokat tudni a kelet-európai közelmúltról ahhoz, hogy a kelet-európai múlt büszke birtokosaiként ezt a filmet szimpla történelemhamisításnak tartsuk. Egészen zavarba ejtően írja át ez a történet mindazt, amit mi a szocialista országok titkosszolgálatainak működéséről tudunk vagy tudni vélünk. Vajon komolyan vehetjük, hogy egy megfigyelés alá vont személyt csak úgy figyelnek meg, hogy a lakás fölötti padláson ül egy darab ügynök, aki azt hallgatja, hogyan kefélnek alatta? Elhiszem, hogy létezhetett ilyen módszer is, de vajon elhisszük azt, hogy egy vezető kelet-német értelmiséginek csak akkor nyitottak saját aktát, amikor a miniszter úr le akarta nyúlni az illető nőjét? Vajon elhisszük, hogy a vezető kelet-német értelmiségi, az ünnepelt drámaíró úgy találkozott az illegális ellenzéki nézetekkel, hogy egy szép reggelen a tükörbe nézve észrevette őket? Vajon elhisszük, hogy az ügynökök munkáját nem ellenőrizte senki? Vajon elhisszük, hogy az ellenzéki értelmiségiek között nem voltak besúgók? Vajon tényleg azt hisszük, hogy a helyzet bonyolultságát jól leírhatjuk oly módon, hogy vannak a jók és a rosszak, a jókon belül a tökösek és a töketlenek, a rosszakon belül pedig a tényleg rosszak és véletlenül odakeveredett széplelkű hivatalnokok? Vajon elhisszük, hogy egy meg nem nevezett (sic!) kelet-német értelmiségi címlapsztorija a Der Spiegelben valódi botrányt okozhatott?

Lapozgatom Kahler Frigyes III/III-as történeti olvasókönyvét, s mást látok. Egymásról mit sem sejtő beszervezett ügynökök tömegét látom, ügynök figyelt ártatlant és ügynököt, egy jól szervezett gépezet, ahol gyakorlatilag nem fordulhatnak elő olyan jellegű hibák, melyek A mások életében láthatóak, mindenki szem a láncban, s ezt mindenki tudja is. Minden - ma így mondanánk - közszereplőt megfigyelnek, s ezt mindenki tudja is, s ha nem tudja, akkor a tudomására hozzák. Kelet-Európa nem fekete és fehér, mint a filmben, hanem szürke.
Az zavart, hogy a film azt állítja magáról, hogy a Stasi működéséről megtudunk valamit, miközben a Stasi működéséről nem tudunk meg semmi, s amit megtudunk, az nem igaz. Az zavart, hogy őszinteség volt ígérve, miközben a probléma lényegét még csak nem is karcolta a film. Az zavart, hogy a híres német múlttal való szembenézés, melyre minden német piszkosul büszke, az utóbbi időben mintha el-elmaradozna. Az zavart, hogy ilyen profi filmesek tették ezt velem. De elsősorban az zavar, hogy Lenin nem hallgatta meg filmben fel-felcsendülő szonátát.

csütörtök, március 01, 2007

Nem kellett volna

Megcsinálni ezt a filmet. A Noé bárkáját. Nekem meg elmenni rá. Ennyire elbaszott forgatókönyvet asszem még nem láttam. Nyilván de, de akkor is. Csak béna dialóg, történet semmi.
A legrosszabb dolgok: ha a pesti életet akarjuk bemutatni, akkor nem mutatjuk a hely nevét (se bejáratnál, se kidobóemberek hátán), mert az a buli, hogy felismerik. Mia faszt szól az OXYMED (vagy OMYMED?) mentőszolgálat, hogy a reklámpénzért cserébe az van a szövegben, hogy nincs pénzük defibrillátorra. Oké, hogy az Rtl Klub kurva sok pénzt adott, de nem kell egy teljes Fókusz-stílusú riportot belemonyomni, hogy mutassuk, az milyen béna. Fél perc is elég.

Ami jó: Kállai Ferenc meg Törőcsik Mari (szegény Garasnak túl sok a szerepe). Ja, és kétszer felvillan egy kellemetes fotóblogger a hosszúhajú időszakából (a kétszer azért jó, mert előszörre el se hittem.)