Presidential debate I.

Tehát. Végül nem a fiatal McCain-párti tigrisekkel néztem a vitát egy pizzériában, hanem matekosokkal egy kifejezetten diákok számára fenntartott,
elég fancy elhelyezésipari egységben, a Stratum on Highlandben, ahol Andrea lakik, a társaság politikailag legkevésbé motivált tagja, az este végére se bírtam
rájönni, hogy kihez húz. Az mindenesetre nagyon hamar kiderült a folyosóról illetve a szomszéd lakásokból beszűrődő zajokból, hogy a fiatalság
szarik a vitára és a maga részéről a péntek estét egészséges partizással tölti. Nálunk jelen volt még Neal, a washingtoni (Seattle) ősdemokrata, Andrew,
az illinois-i érdeklődő, aki nagy meglepetésemre úgy tűnt, hogy arra használja a vitát, amire hivatalosan is való, azaz mérlegel, hogy kinek milyen
a politikája különböző kérdésekben, és a végén ez alapján fog talán dönteni a szavazatáról. Persze ő volt a legidegesebb, és többször is megjegyezte,
hogy a jelöltek megint nem a kérdésre válaszolnak, nem igaz már, mi van már. És velünk volt Misha az igazi balos européer, a
Harkov-München-Cambridge-tengelyen utazó ukrán zsidógyerek, aki a Kijev-München-Cambridge-tengelyen utazó barátnőjével ellentétben ellenérzések nélkül
jön Amerikába, de persze Obama, natürlich.

A vita kicsit viccesen kezdődött: a négy debate témája elvileg előre meg van határozva, de most nyilvánvaló volt, hogy az economic crisis
nem maradhat ki, de ezt nem így vezették fel, hanem hogy a mai téma a külpolitika és nemzetbiztonság, ami by definition tartalmazza az economic
crisis-t. Na ja. Ezzel is kezdték, ez a téma volt Obama tegnapi vadászterepe: ti basztátok el, és most még rosszul is akarjátok megoldani,
a szegény csóró amerikai rovására. Támadott is Barack szenátor, volt poulista duma bőven, McCain látványosan túlélésre játszott és nagyon őrült, hogy
demokraták és republikánusok együtt küzdenek. Kiderültek különbségek, sőt a vita ezen szakaszában szinte minden fundamental difference volt a két
szenátor politikája között. McCain úgy tűnik felfogadta Medgyessy Pétert tanácsadójának és előállt egy olyan mondattal, amit sajnos nem tudok
szó szerint idézni, de az volt a lényege, hogy a strong és healthy gazdaság vezethet a gazdaság recovery-jéhez (mindezt annak kapcsán, hogy senkinek
az adóját nem emelné, sőt csökkentené, igen, a gazdagokét is). Neal éljenzett. A vita ezen részének leglényegesebb mozzanata azonban az volt, hogy
kiderült, Obama számára a nagyon gazdag legalább évi negyedmillás keresetnél kezdődik, míg McCain számára a 42 ezres kereset a gyéren
fizetettség felső korhatára. Ez utóbbi erős gyomros volt: deklasszált lettem. Mellesleg az egyetemi Rec. Centerben (ahova még mindig nem sikerült beiratkozni)
a dolgozók számára 28ezernél van a határ, alatta havi 10, felette havi 13 a tagdíj.

És ezzel Obama számára véget ért a parádé. Külpolitikai kérdésekben (ahogy az várható volt) nem igazán volt versenyben McCainnel, aki éreztette is ezt.
Minden alkalmat megragadott, hogy hangsúlyoza, senator Obama does not seem to understand. És tényleg. Misha is fergeteges hahotázással jutalmazta
azt a megszólalást, amelyben azzal bizonyította az Al-Kaida erősödését, hogy még mindig simán küldözgetik a videóüzeneteiket. Apám, viedóüzenet!
Végünk van! Az is elég gyenge riposzt volt, amikor McCain többszöri támadására, miszerint különböző bizottságbeli tagságai ellenére egyyáltalán nem,
vagy csak alig volt Irakban/Afganisztánban/Grúziában, azzal védekezett, hogy ezért is választotta alelnökjelöltnek Joe Bident... A mit is gondol igazából
Henry Kissinger sem biztos, hogy Obama számára sült el jól, azt viszont nem tudom kitalálni, hogy az "átlag amerikai" hogyan értékeli, hogy McCain
volt az, aki mindig válaszolni akart még, néha kicsit erőszakosan a moderátorba fojtva a szót, míg Obama valamelyest lebiggyedt mosollyal mondta,
hogy mindegy, menjünk csak tovább.

És akkor zárásképpen. Mindig azt szkták mondani az okosak, hogy tökmindegy mi történik a vitán, a lényeg az, hogy utána mit mondanak a megmondóemberek,
ki nyerte a cuccot. Jelentem, Andrew abban a pillanatban kikapcsolta a tévét, amint a moderátor elbúcsúzott, pedig engem érdekelt volna, hogy mi
a véleményem. Őt nem. És ő fog szavazni, nem én.

Oldjuk meg egyutt!

Aszongya, hogy mint amerikaiak es ne mint demkratak meg republikanusok jojjunk ossze Washingtonban, rakjunk egy nagy-nagy tuzet, de legalabbis a Bush bacsi vegyen minket be a szenator Obamaval egyutt egy jo kis targyalosdiba es akkor talaljunk megoldast.

Hat ez vagy nagyon jo, vagy nagyon hulyeseg. Marmint szigoruan a kampany szempontjabol, mert amugy remeljuk nem Bush, Obama vagy McCain talalja ki, hogy mi legyen a gazdasaggal. Szoval Obama mostanaban epp azzal forditott, hogy az emberek inkabb elhiszik, hogy a republi kozgazdaszok benazasanak kovetkezmenye a valsag. Szoval ezzel kibujni a vita alol nagyjabol egy beismeressel egyenerteku. Persze lehet, hogy sokakat meghat az "egyutt, mi amerikasok"-dumcsi.

Egy párbeszéd

Szepessy Zsolt, Monok országos hírű polgármestere a HVG-ben:

- Arra nem gondolt, hogy össze kellene fognia a Magyar Gárda harcosaival, akik szintén szeretnének rendet tenni az országban?

- Időnként nálunk is elkelt volna, hogy eljöjjön pár emberük rendet rakni, de mi a garancia arra, hogy egy-két év múlva nem jelennek meg valamelyik cégemnél, és nem veszik el a tulajdonomat, mondván, hogy én azt a nép egyszerű gyermekeitől vettem el? Egyébként meg: van itt polgárőrség, én vagyok a parancsnoka. Amikor a templomról rezet loptak, három napig virrasztottam, még tüdőgyulladást is kaptam. Aki egy közösség hitéleti központját meggyalázza, el kell törni kezét-lábát, aki meg gyereknek drogot árul, nyilvánosan fel kell akasztani.

Mindenkinek saját diákszervezetet!

Kezdjük a lényeggel: a demokratáknál ugyanannyi pizza és kicsit kevesebb
pia volt kétszer annyi emberre, mint a republikánusoknál. Ráadásul a pia harmada Mountain Dew volt, amit nem
ajánlanék senkinek.

Amúgy maga az esemény nagyjából semiben sem hasonlított a GOP-cuccra és nemcsak azért, mert háromszor olyan hosszú volt.
Illetve fordítva, azért lett ilyen hosszú. Negyedóra késéssel Shea Flinn kezdett, a városi tanács tagja, kicsit Tom Cruise-os kinézettel, pár év elõnnyel,
de pár kiló hátránnyal. (Viszont valószínûleg nem szcientológus, úgyhogy Tomot kiütéssel veri.) Azt nagyon hamar leszögezi, hogy legyünk realisták,
ebben az államban az elnökválasztás lefutott, nem akar senkit lebeszélni, hogy segítse Obama szenátort, mert menjünk segítsünk neki, de hát itt ugye, hát
legyünk realisták.

Viszont! (Magyarázó kiskapocs kinyit: majdnem minden államban felhasználják a nagy lehetõséget ara, hogy jól megszavaztassák másról is a népet, önkormányzati
típusú kérdésekrõl, illetve szimpla népszavazósdi is folyik, aki Memphisben lakik az nyolcat ikszelhet, legalább. Most vissza Shea-hez.)
Veszélyben a szûkebb haza. Nagyon fontos: szavazni kell, mert ezek a repik, basszus, ha ezek elviszik a Szenátust, akkor 2010-re úgy átrajzolják a
Kongresszusi szavazókörzeteket, hogy hogy ott aztán esélye se lesz a demokratáknak és akkor nehogy az õ, de a mi életünkben se lesz demokrata Tennessee
(ez genyóság volt, mert valószínûleg én hozzá vagyok közelebb korban, mint a diáksereg nagyjához). Hát ez borzasztó, azt nem mertem megkérdezni, hogy
ha ez egy olyan állam, ahol az elnöki verseny annyira over, hogy errefele közvéleménykutatást is alig csinálnak, akkor hogyan képzelné el a jogosan demi
többségû Szenátust, de mindegy. Szavaiból az volt kivehetõ, hogy Tennesse 3-in-1 state, ami nem azt jelenti, hogy a Vidal Sassoon támogatja, hanem hogy
Kelet-, Közép- és Nyugat-Tennessee más politikai beállítottságú, és a nagyon feka és demokrata Memphis által vezetett nyugat konkrétan jól meg
van szopatva. Nagy hangsúlyt helyezett Shea az egyik mellékkérdésre, ami a szavazati rendszert reformálná meg az államban úgy hogy elsõ, második
és harmadik preferált jelöltre lehetne szavazni, ez Tom Cruise-unk szerint a jelölteket pozitív kampányra késztetné, ami több szavazót jelentene,
ami meg a demokrácia diadala. Vele volt egy srác, aki külön ennek a témának a kampányát viszi (nem fõnökként, de), na ez a csávó volt kibaszott ijesztõ.
Azzal kezdte, hogy mi itt Ámerikában szeretjük azt hinni, hogy mi találtuk fel a demokráciát, pedig a görögök. És hogy a fejlett világ (tanultam píszí
kifejezést: industrial world) 76 országából 72-ben nagyobb a szavazók aránya, mint nálunk. És itt jött a bökkenõ: (álmodni, nem neki nem kellett)
néha belefutott magától, néha közbekérdezésre, hogy mond nemzetközi példát. De nem tudott! Én nem vagyok ilyen Európa-mániás, meg hogy genyó amerikások,
csak magukkal vannak elfoglalva, de ha valaki ezt tolja hivatás szerint, akkor azért próbálkozhatna egy kicsit. Persze nem zavart senkit.

Amikor a páros befejezte (kb 45 percet nyomták), következett még egy city councilos csávó, és innentõl felpörögtek az események. Bácsi beszélt öt
percet, majd harmadikként következett Obama helyi kampuszkampányfõnök-csaja, aki két perc alatt lenyomta, hoyg múltkori akción 176 embert regisztráltak
szavazásra,a mi fantasztikus szám, eladtak csomó trikót meg kitûzõt, következõ progik ekkor meg ekkor, köszi, puszi, gyertek.

És akkor jöttek az egyéb diák- és civil szervezetek. Mindnek volt egy jó ügye, sõt a legtöbbnek több is. Persze a zöldek tûntek a legszervezettebnek:
Environmental Action Club, most a legfontosabb prodzsi a powervote.org. Legyen ez az idei választások központi témája. Aztán volt olyan szervezet,
amelyik csak azt akarta, hogy minél többen szavazzanak a "mellékes" kérdésekben is (merthogy iszonyú sokan azokat kihagyják, vagy kérdéstõl függetlenül mindre igent
vagy mindre nemet mondanak). Az Amnesty International új a kampuszon, sok sikert nekik itt is! Még néhány jogvédõ szervezet és végül a
politológia-hallgatók is most próbálnak újjászervezõdni (az persze nem volt világos, hogy mibõl gondolták, hogy lesznek a jelenlévõk között
olyanok, akik legalább 10 kreditnyi órát végeztek a témában legalább 3.5-ös GPA-val (4 a kitûnõ), de mindenesetre õk hosztolják majd a vitanézõ-partykat,
meg nyilván balosok, szóval nekik is járt két perc).

És mindenkit megtapsoltak, és iszonyatosan élvezték.

Tigers for McCain

A múlt hét elejénjelentek meg ezzel a felirattal szórólapok az egyetem faliújságain,
hogy jól elhívják a kampusz népét a kicking off partyra. A Tigers a helyi egyetemi csapatok (kosár, ameriaki foci)
neve, de nagyjából az egész egyetemet is szokás alatta érteni. Magamtól is játszottam a gondolattal, hogy megyek, de az ukrán-német-cambridge-i
szobatárs hangosan kimondta, hogy akkor megyünk-e ingyenpizzát enni. (Neillt, a tökös ameriakit nem lehetett viszont rábeszélni,
ő már a szombati fesztiválon is Bush-fikázó pólóban feszített. Misha szintén Obama-párti amúgy.)

Szóval hatra megérkeztünka jogi kar épületébe, gyorsan megtaláltuk a termet, ami előtt az egyik merikai sztereotípiát megtestesítő lány kérdezte, hogy
a republican partyra-e, és hogy ő már olyan szó igzájtid, viszont és menjünk be és vegyünk pizzát. Misha elképesztő mennyire udvarias volt, hat
szeletet nyomott be, már majdnem kezdtem szégyellni magam (leginkább azért, mert a szélét mindnek otthagyta). A kezdésre kábé huszan jöttünk össze, a végére
(kb fél óra volt az egész) nagyjából 30-an lehettünk. A lelkes lány körbeadott egy papírt, hogy azon lehet magunkat felírni volunteernak, úgyhogy majd jól
megírom mindig, hogy mit kér a Párt. (Misha gy olyan mail-címét adta meg, amit soha nem néz.) Aztán elmondta, hogy nagyjából póló- meg kitűzőárusítás
volna, meg lesznek programok, együtt a többi környéki egyetem repijeivel, még mindig igzájtid, lesznek majd a dibétvoccs estek is (ezt elsőre persze di
béjvoccs estnek értettem), amik meg a demokratákkal lennének együtt (némelyik), amik után meg diákvita lesz. Aztán átadta a szót a fiúnak.

Aki egy másik amerikai szteretípia szerepét játszotta, ő volt a nagyon fehér bőrű, még csak kicsit túlsúlyos, nagyon kölyökképű, de már nyomuló fiú.
Don Johnson, a Shelby Conty Young Republicans elnökségi tagjának rövid, kb 15 perces beszéde volt a lelkesítő-eligazító kényegi része az estnek. Semmi különös
nem történt, de annyira begyakorlott forgatókönyv szerinti volt az egész, hogy tanítani lehetne. Vélhetően Donnak tanították is. Tehát Don azzal
kezdte, hogy akkor gyorsan leveszi a Tigers for McCain bézbólsatyóját, mert itt beszélgetett valakivel az előbb, és az mondta, hogy mennyire hasonlít benne
Michael Moore-ra, brrrr. Ha bárkinek is kételye lett volna, hogy esetleg ez tényleg hirtelen jött ötlet volt, az aztán gyorsan ráeszmélt, hogy a fiú
csak a szóigzájtid lánnyal beszélgetett, ő meg biztos nem mondott enki ilyet, vagy nem most először. Amúgy már nagyon várja ő is a diákvitát, mert
ott Mary majd jól szétrúgdalja a demik seggét (a szóigzájtid lány Mary Wagner, mint később kiderült a Shelby County Young Republicans második
alelnöke). Aztán azzal kezdené most már komolyan, hogy ő azt gondolta (assumed), hogy alig leszünk majd, mert mindenütt azt olvasni, hogy az kampusz,
na az aztán nagyon Obama-párti, de így most milyen kellemesen csalódott, és hogy maradjunk is az előfeltételezéseknél (assumption), mert azokat kell elfelejteni,
mert nem úgy kell gondolkodni, hogy ő demokrata, ő független, ő meg repi, hanem mindenkit meg lehet és kell győzni, és hogy legyünk mi personal advocat-jai
McCainnek és Palinnek (ha meg nem, akkor Michelle Pfeiffer lesz a personal poltergeistünk - ezt nem mondta). Kicsit beszélt arról,, hogy most a demokraták
milyen bénán támadják Palint a tapasztalatlanságával pedig ugye Obama... Aztán, hogy McCain mennyivel nagyobb szolgálatot tett eddig az országnak (azt mondjuk
irigykedve hallgattam, hogy Obamaról is jókat mondott, csak azt hangsúlyozta, hogy McCain sokkal jobbat, többet, stb.), Vietnám, hazajöhetett volna, denem, kínzás.
Független, elveihez ragaszkodó, nem tipikus pártember, de azért majd visszavezeti a repi értékekhez az országot, amitől Clinton és
valljuk be Bush alatt is eltávolodtunk. Szóval szépen felmondta az összes olyan jól ismert szöveget, amit vélhetően elegendőnek gondolnak itten ahhoz,
hogy haverokat meggyőzzünk, és valószínűleg jól is gondolják.

Aztán visszaadta a szót Mary-nek, aki még egyszer elmondta ugyanazt, márcsak a később érkezetek e-mailjei miatt is, mondta, hogy keddenként vannak
ilyen-olyan kajás összejövetelek (nem én sütöm a hamburgert, az múlt héten egy rossz ötlet volt), mindenkit várunk, aki voluntírkedni akarsz, de ha csak
kajálni jössz, az is tök jó. Nézd meg a fészbukgruppénkat, de a mél az igazi, meg a személyes (na akkor csak kiváncsiságból nézzük meg, ki hogyan hallott a
dologról: 1. szórólap, 2. facebook, 3. barát hozta), és tényleg igaziból ez a legtöbb, amit tehettek, hogy mindenkinek mondjátok, hogy vagyunk, nézzék,
lehet jönni, mitomén hol van minden hétfőn happy hour. Kifelé meg vegyetek nyugodtan még pizzát.

Misha már jóllakott, köszi.

Csütörtökön hölgyválasz.

Eastwick goes to Memphis

Szombaton volt a memphisi fesztivál. Előzetesen annyit tudtam róla, hogy vannak kiállító művészek, meg sok ember. És úgy is volt. De mielőtt bármi másról esne szó, szögezzük le: a pálcikás hotdog a király. Legalábbis a helyiek szerint, én nem ettem.

Szóval a fesztivál úgy néz ki, hogy kint van Memphis összes balos és/vagy vallási civil szervezete. Illetve inkább csak balos vagy balos vallási, mert republikánus fundamentalsitákat nem láttam. Voltak LGBT, zöld, lokálpatrióta és egyéb NGO-k, közösségek, nagyjából a felüknél lehetett regisztrálni a választásokra (az USA-ban nincs automatikus jegyzék, ha szavazni akarsz, neked kell felvétetned magad a jegyzékbe). A vicces az volt, hogy tényleg csak Obama-párti „civil” szervezetek voltak, McCainék nagy önbizalommal nem jöttek, Tennesse minden közvéleménykutatásban nemhogy piros, de bordó.

Aztán voltak árusok, nagyjából egy baromi nagy bazárnak tűnt a terület némely része, itt inkább azt gondoltam, hogy egy óriás falunapba csöppentem, tehát a címmel ellentétben Szomolya goes to Memphis. Ezt az érzésemet csak erősítette, hogy még sosem voltam ennyire közel a város közepéhez, úgyhogy gondoltam, most majd látok nem kertváros jellegű részt is, de ahhoz vagy még beljebb kell menni, vagy nincs is olyan. Ja, a zenekarok is kicsit rosszabbak voltak, mint egy falunapon, bár ott nem szokott három színpad lenni (viszont nem ér véget a progi este 7-kor). A sok rossz fehér rockzenekar nem volt meglepetés, az, hogy fekák tudják nagyn rosszul tolni a hip-hopot, igen.

És akkor jöjjenek a művészek: nagyon amerikaiak voltak - az európai negatív sztereotípiák értelmében. Egy csomó olyan piktorka, akiknek valószínűleg egy naív cigány festészetet bemutató tárlat már modern. Mások meg pont azt hangsúlyozták, hogy ők nagyon modernek, de ettől még nem tudtak festeni. Két dolog tetszett: volt egy nagyon furán kinéző néni, aki Crossart by Caroline néven jelentkezett, és tényleg csupa kereszt volt minden festményén, amik nem voltak jók, de a nénivel együtt, ahogy ott ült a 35 fokban zordan, volt bennük valami. Rajta kívűl volt még egy bácsi, aki minden képének főszereplője volt, pl. alsónadrágban két politikus között, meg ehhez hasonló truvájok, de nála is az egész csak akkor volt érdekes, ha a mesterrel együtt nézte az ember a képeket, a képeken ugyanis egy olyan 5-10 évvel fiatalabbnak és lényegesen életerősebbnek tűnt az emberke.

Ennyi.

Hehe

Azért eléggé hehe meg bruhaha, hogy Magyarország közvéleményét napok múltán is jobban idegesíti, hogy Dávid Ibolyka vagy Almássy Kornél gróf lesz a a legkisebb kispárt, az esetleges mérleg nyelvének elnöke, holott az a kérdés sem smafu, hogy ki és miért is hallgatta le a leggazdagabb magyar bankár telefonját, méghozzá éppen akkor, amikor arról tárgyalt egy lehallgatási, beszédhibás szakemberrel, hogy kit és hogyan kéne lehallgatni.


(A nevetés ingerlése céljából képünkön két gazdag ember is szerepel.)

Banyek

Apropos, ínyencségek.

Az Országos Széchényi Könyvtárban a várudvarban megrendezett borfesztiválnak köszönhetően kolbászszag terjeng.

A sznobizmus ereje

Tízéves korom körül tanultam meg azt a szót, hogy gurmand. Úgy is mint gourmand. Azazhogy majdnem úgy. Anyukámtól hallottam, hogy azt jelenti, ínyenc. Aztán gimnáziumban tanultam franciául, ahol megtanultam, hogy az eredetiben a gourmand az nagyevő, zabálós, haspók, és a gourmet az ínyenc. Ez akkor kicsit zavart, később a belém oltódott Nádasdy Ádám jókat kacarászott a dolgon. Csakhogy aztán mások is felfedezték ezt a kettősségret, és volt egy időszak, amikor az volt az érzésem, hogy divat azzal kérkedni, hogy valaki tudja, hogy hogy is van ez autentikusul. Egyszer még egy beszélgetős tévéműsorban is a műsorvezető azzal fordult az egyik vendég felé, hogy te akkor inkább gourmand vagy vagy gourmet. És a sznobizmus ereje megmutatkozott, visszafordított egy majdhogynem visszafordíthatatlan folyamatot: magyar, francia két jó barát, párhuzamosítja jelentéstartamát.

Talán ezért esett olyan jól Grecsó Krisztián mostani könyvében az összekevert gourmandot (remélem, ezzel a kiejtéssel) olvasni, mégha csak egy tótvárosi biológia-testnevelés szakos tanár szájába adva is.

What have Canadians given us?

Az amerikai szocializalodas elso feltetele, hogy vegyen az ember maganak mobilt. Megtettem. Termeszetesen minden alkatresz kinai egy dolgot kiveve: a zacsi, amiben hasznalt mobilokat lehet visszakuldeni ujrafeldolgozasra. Az kanadai.

Egyesek szerint: blame Canada!

"Has the world gone mad?"

- kiáltja világgá felháborodását az Index fórumán a futball egyszersmind a Manchester United sorsát mélyen szívén viselő, milton keynes (az bizony, Milton Keynes Dons! archívumban visszalapozni!) nicknevű kommentelő. Ó kárhozat! Mi is történt, mi hamleti fölhördülést váltott ki?

Dimitar Berbatov, a példás életű és hozzáállású bolgár bombázó a ManUtd helyett a helyi riváli Man City csapatát erősíti a jövőben. "Record bid", ahogy halljuk, harminc millió font fölött. Hasonló példátlanságot legutóbb akkor tapasztalhattunk, amikor a Blackburn valamikori ausztrál szélsőhátvédje (nevefeledve) a Liverpool helyett het 60 ezer fontért a West Ham Utd csapatát válaszotta.

Bizony, a foutball világát valahogy elkezdte a pénz uralni. A Manchesterbe, Chelseabe, Liverpoolba eleddig a hagyomány szépsége okán igazoltak játékosok. Pénz alig kaptak/kapnak, pályafutásuk befejeztével kocsmárosok, taxisok vagy utcaseprők lettek. Hiába a milliomos klubok, a West Ham, a ManCity vagy épp a magyar bajnok MTK, hiába bizony, a szív a lélek hozta meg a játékosok döntéseit.

Most meg, ugye. Kizökkent a világ, a pénz az úr. A kiscsapatok túlfizetik a BRC-t (=Big Red Club: a Chelsea természetesen tiszteletbeli tag), a pénz üti a hagyományt, a klubhűséget, a játék szeretetét.

Mit tegyünk? Ajánlataim: klubunkat vegye meg hobbiból egy orosz iparmágnás. Vagy egy amerikai. Vagy kettő.