Az elefántnak nehéz egyensúlyoznia

Izraeli gépekkel fogják a törökök az iraki kurdokat (meg a hazaiakat) megrendszabályozni. A bolt már régen megköttetett, amikor még nem gondolta senki, hogy mi lesz Kurdisztánból (mármnt az iraki feléből), de az ügy mostani kommunikációja felnő az izraeli külpolitika hagyományaihoz. Az rendben van, hogy Törökország az egyetlen olyan félmuszlim állam, amivel kifejezetten jók Izrael kapcsolatai (apró bakik azért be-becsúsznak), de a másik leendő(?) ilyen terület(?) Kurdisztán, a jelenlegi Irak egyetlen működőképes térsége. Szokták őket szeretni Izraelben és nem csak az ellenségem-ellensége-a-barátom alapon. Persze a kurdoknak (még) nincs önálló államuk, de nem biztos, hogy az a jó (és akkor az etikusról még nem mondtunk semmit) taktika, hogy adunk a havernak gépeket, hogy lenyomja a szimpatikusat.

Tekintet nélkül

Direkt nem olvastam el a kritikákat, bár a lead-ekből láttam, hogy jó szar lett. Ma megnéztük. A West Endben mindenesetre a hosszú reklámblokk után kiírták, hogy korhatárra való tekintet nélkül (ami persze értelmetlen) megtekinthető, majd jött a kiemelt rövid reklámblokk valamelyik férfimagazin nénis címlapjaival. Láttad a néniket? - kérdezte Panka. Szerencsére elkezdődött a film.

Ami tényleg szar. Az egészban az a bosszantó, hogy "csak" a dialógokal van baj, de azokkal nagyon. A történet szerintem okés (mondjuk a (majdnem) vége az kicsit bénára sikerült, de sebaj), a rajz szintén (ott talán pont az eleje, a dzsungeles rész a kivétel - az olyan marszupilamis, ha mond ez valakinek valamit). De az nagyon durva, hogy szinte kizárólag szóviccek vannak a filmben, azok is a rosszabb fajtából. (Jellemző, hogy a patkányok szövegei a legjobbak, amikről Ternovszky is nyilatkozta, hogy a szinkronszínészek sokat improvizáltak.)

És ami még idegesítő: a sok filmes utalás. Akár az első részre, akár más filmekre. Egy egész estés film bírjon már el 85 percet egymaga.

Ha már kiment a Jézuska

Paradigmaváltás, az. Idén karácsonykor először nem csak úgy spontán fog bebaszarintani az úri közönség 24-e este a megfelelő hat- és hétker szórakozóhelyek valamyikében, hanem ez évben először kultúrált szórakozás alatt/után/örvén ihatja magát talajrészegre az erre fogékony duhaj. A Sirályban ugyanis 8-ra (értsd kb. fél 11) van meghirdetve Kardos Dániel & Co. koncertje. Egyébként is dícséretes az ünnepek alatti nyitvatartás: 24-én, 25-én és 26-án 10-töl éjfélig (=hajnali 2?) várja a mulatni vágyókat, míg a szégyenletes szilveszteri felforduláskor délután hatkor mindenkit a hely, sőt a város elhagyására szólítanak fel (természetesen nem, csak én képzelem oda).

Snóblizm olykor-olykor mégis rulez.

Tibi bácsi tanácsot ad

Tibi bácsi FNM-feldolgozásokkal ismerkedett, és annyira megtetszettek neki, hogy fogyasztásra ajánlja őket.

Szerelmes megvallásra ezt:


Angol alsó-középosztálybeli elvegyülésre ezt (ezt mink is nagyon ajánlanánk):


Kutyáknak területkijelölésre ezt:


És bár nem feldolgozás, de a mérges kakukkok, ha megunták azt, hogy kakukk, mondják ezt, a jófej zenekarok meg törekedjenek arra, hogy ilyen helyen adjanak koncertet.

Három MTK-s disznót ölt

Ezt írja az nb1.hu

A Keszthely melletti kis faluban - szokástól eltérően - korán kelt a Bori
Gábor, Pál András és Horváth Levente trió: hajnalban egy 210 kg-os hízott sertés
leszúrásánál kellett segíteniük.- Kissé furcsa volt a korai kelés a két
játékostársamnak, de a disznóvágásnál ez már csak így szokás - mondta
honlapunknak Bori Gábor. - Nekem már nem volt meglepő, mert ilyen élményeim
gyermekkoromban is voltak, Szombathely mellett élő nagyszüleimnél több
alkalommal is résztvettem hasonló "öldöklésen". Inkább Pál Andris és Horváth
Levi gyarapodott új élményekkel, miután ők tősgyökeres pesti srácok, de
segédkeztek a feldarabolásban és a hurka-kolbász készítésében is. Egyébként
Horváth Levente már túl van a teljes rehabilitáción, és januárban újra velünk
készül a tavaszi-szezonra.

Shopping and

Shopping egy kicsit, talán késöbb, máskor, viszont. Van a Sirályban a nem hivatalos hanuka fesztivál, aminek részleteiről mondjuk egy éjszakával későbben, és benne sincs a programban, de aki nagyon akarja, tudta, hogy szombatfogadás áll a házhoz, ha valaki oda megy és akkor, amikor kell.

Ez most a Nagydiófa utca 30-at jelentette, ahol egy-két hete nyílt egy főleg zsidó idegennyelvű könyvesbolt. Lengyel mecénás a tulaj - magyarszakot végzett lengyel lány (nyilván Anyeska - sznoboknak Agnieszka, de persze csak a rasszista beszél belőlünk) az eladó. És hiába mondja a kedves barát, hogy balos szemét a könyvek nagyon sok százaléka, a magunk részéről mi (én) valószínűleg első világháború környéki szláv irodalmat fogok venni itt angolul (mert a szláv nyelvek nem mennek).

És még az akusztika is visszhangzik. Jól jön az, szombatfogadáskor.

Dévényi Tibi bácsi is a Hanukát ünnepli

Jobbra át!

Úgy tűnik, Dévényi Tibi bácsi lesz belőlünk

Pöttyös labdánk még nincs, számot kérni nem lehet, de küldünk magunktól.

Sabbat salom!

Elit, nem elit, nem kap mást

Publius Hungaricus ismét megszólalt a zindexen. Szeretjük őt, érdekli az ország sorsa, miként minket is. Persze ez mégiscsak egy blog, s egy blogger nem írhat ilyen mélyre hatoló elemzést, s pláne nem írhat ennyire hosszút.

Így minden elismerésünk mellett, csak egy apróságot tennénk szóvá. PH láthatólag csiszolta helyzetrajzának korábbi megállapításait, nyilván nem a mi kritikánk hatására, hanem kaphatott ő hideget-meleget eleget. A kép valóban sokkalta árnyaltabb lett, hangsúlyosabb lett a kulturális tőke felhalmozásának szerepe, PH immár maga sem hisz más országok példájának revelatív erejében, hanem inkább a külhonban szerzett tudás hazai applikálhatóságát tartja szem előtt stb. Mégis volna egy apróság. De az apróság előtt jöjjön egy kiegészítés. Aztán még egy kérdés is mielőtt.

Az első cikk bírálta a magyar elitet, mely országunkat vezérli, e cikk részletesen is kifejti, hogy miben is állnak eme elit gyenge pontjai. Miközben e gyenge jellemek rajzát teljesen elfogadjuk, mégiscsak akadnak kérdéseink. PH szerint az elit gyengesége három tulajdonságával körvonalazható: tudása gyenge (féltudás), hiányzik belőle a teljesítményelv és az egyéni felelősség. Mondom, ez így igaz. Bár véleményem szerint az teljesítményelv hiánya és az egyéni felelősség hiánya egy tőről fakad. Sőt a féltudás is ide tartozik. Ezek mind az egyénről szólnak, s persze az elit nyilván egyénekből áll, azért mégsem varrnék mindent az egyének nyakába. Sokkal inkább hiányolom a társas felelősséget, melyről PH keveset (semmit sem) ír. Azt, hogy nincsenek olyan struktúrák, intézmények, melyek ellenőriznék az elit viselkedését. A társas döntések külső kontroll nélkül, disznó-öböl, disznó-öböl, de rég volt, tudjuk, gyakran félrevisznek. Az elit érdeke volna, hogy ezeket az intézményeket kikapcsolta? Hosszú távon nem hiszem, hiszen az ellenőrző intézmények legitmitást is adnak, ha átmész a külső kontrollon, úgy teljesítesz, hogy mérhetően te legyél a jobb, akkor legitim leszel, s a mai magyar elitnek, legalábbis a politikainak mérhető hitelvesztése nagyrészt ezen múlott és múlik. Márpedig a hitelvesztés végső soron hatalomvesztéshez szokott (fog) vezetni.

Ígértem egy kérdést is. Arra volnék kíváncsi, hogy kit nevez PH elitnek. Egyszerű definíciót várok, leginkább az elit mélysége érdekel. Hogy az üzleti szférában mennyire megy a mélybe, hogy mennyire választja el e kérdésben a magán- és közszférát (többnyire mintha a közszférát érte volna a bírálat, de néha ott volt a magánszféra kritikája is), hogy ha már az elit rossz tulajdonságainak örökíthetőségéről esett szó, akkor e rossz tulajdonságokat örökítő intézmények mely mélységben részei az elitnek (középiskolaigazgatók? egyetemi tanársegédek? oktatási államtitkárok?) stb.

S akkor végre az aprósághoz értünk. PH első cikkében azt állította, hogy Magyarország elitvezérelt ország, és ez baj. Most azt mondja, hogy elitet kellene váltanunk, elmondja szépen, hogy milyen legyen az új elit, a részleteket hagyjuk, éppen az ellenkezője a mostaninak. Most ne firtassuk megint, hogy egyszer azt állítja, hogy nem lehet egyik pillanatról a másikra csodát várni, máshol meg hivatkozik ilyes csodákra (írek, finnek). Firtassuk inkább azt, hogy vajon miért is lenne jó nekünk elit helyett a nyakunkba egy másik elit. Evidens, az új elit új idők új dalaival érkezik, s ki is mondatik PH cikkében, valójában generációváltásról van szó.

Nos, Bouba Diop nem öreg, sőt, van még a lábában néhány jó év, mégis azt kell mondania, hogy ez elsősorban nem generációs kérdés. Láttunk mi már generációs váltást is, párton belül, párton kívül, politikában és nyilvános szférában, s a dolog kevésbé múlott az életkorokon, mint egyéb tényezőkön. Ítéletem PH cikkéről ugyanaz, mint első cikkéről (bár PH magamagának ellentmond itt-ott): sok-sok igaz és becses megállapítás és észrevétel, átgondolatlan következtetés.

(Képünk a Homárról, Homárnak egy székesfehérvári benzinkútról, Bouba Diopnak a Google képkeresőjéről, "Elkúrtuk" jeligére.)

Tényleg szar az angoloknak

Az angolok ügyesen nem jutottak ki az EB-re, így sajtójuk kénytelen magyar szintre ereszkedni. Egyrészt nyilván proba alázza a volt szövkapot (teljesen megérdemelten), másrészt azzal tölti az idejét (csoportbeosztási esélylatolgatás helyett - ami ugye már nem érdekes), hogy ismerteti Tony Henry sztoriját. Ő volt ugyanis az énekes a diadalmasan elvesztett horvát meccsen, és a horvát himnusz szövegébe egy sajnálatos hiba csúszott: egy hang felcserélése miatt a szöveg, a drágám, imádom a hegyeidetről, a drágám, a péniszem egy hegyre változott. Mindenesetre a horvátok szurkolók lelkesek, mert rájöttek, hogy így kicsit macsóbb a himnuszuk (igaziból azért, mert jó ómennk tartják a bakit) és meghívták Henry-t, hogy énekelje ő a himnuszukat majd az EB-n.

Csurka István jegyzetel.

Ne fussatok úgy!

Pont ma sikerült valami egészen elépesztőt alkotnia összeborulásilag a maszopnak meg a fidesznek. Pici hír, de nagyon örülünk neki. Jövőre nem lesz egy darab futóverseny se Pesten, mert nagyon zavarják a forgalmat. Én nem vagyok egy egészsége életmód fanatikus, de mondjuk vannak városok, ahol turisztikailag is ki vannak ezek a versenyek használva.

Ja, és mindig hétvégén vannak.

Update: John Emese megkérte Demszky Gábort, hogy hasson oda. Nagyjából a fenti érvekkel. Azért nem leszek politikus.

Berlin vs. Budapest: környezet és energia

Ha ez egy verseny volna, akkor Berlin fölényesen nyerne. De ez nem egy verseny, így azt kell mondanom, hogy Berlin a minimális alapkövetelményeket teljesíti, Budapest pedig semmit.

Két példa:
- itt tényleg szelektív a hulladékgyűjtés
- itt a lakótelepi lakásokban szabályozható a fűtés, azaz nem fűtik méregdrágán az utcát (mi miért is tesszük?)

Supremacy

A sorozat és a nyelvtan kedvéért. Meg mert vicces kedvemben vagyok.

Fehér Ház

Az Index hozta megint a szokásosat. Tényleg: semmi különös nem történt, csak leültek gondolkodni, kisütötték a nyilvánvalót és ezzel szokás szerint körbeverik a magyar újságírást. Arra jöttek ugyanis rá, hogy a jövő év legfontosabb külpol eseménye (és kicsit már az ideié is) az amerikai elnökválasztás lesz. Mecsoda truváj! És az ugye egy hosszú folyamat. Akkor csinálnak rá egy blogot. Kicsit beizzítják némely mostanság ellankadt mnkásaikat (e.g. Király András) és hajrá.


A Fehér Ház tényleg nem talált ki semmi újat (bár máris jobb, mint pl. a Haarec Rosner's Domainjának the Israel Factor alrésze), de versenytársak nélkül ugye. Ugye.

He?

Azt kérdem én tőletek: He?

Mert e blog is azt tanúsítja, hogy nekünk van időnk, de ez még nem jelenti azt, hogy másoknak nincsen. A különböző kerületi önkormányzatok képviselői például azzal szórakoznak, hogy igyekeznek egymást zsidózáson kapni. Nem is holmi burkolt galíciázást keresnek, az mehet, nem is a Szabó Dezső-idézetbe oltott ízléstelenségeket, hanem egész egyszerűen a legszimplább zsidózást akarják leleplezni.

Tegnap a zindexen jelent meg a hír, hogy a XIII. kerület szdszes és fideszes képviselői együttes erővel küzdenek a kerületi ülésen történt zsidózás ügyében. Történt ugyanis, hogy egy Izraelből hazatért hazánkfiának azt mondotta az mszpés képviselő, hogy - figyelem! csak felnőtt olvasóinknak ajánljuk -: "én nem osztom Szabó György képviselőtársamnak azt a meglátását, amit ő nemrégen lát, mert elég sok időt töltött ahhoz Izraelben, hogy ne lásson rá az itteni dolgokra, hogy itt koldusok országába tért vissza, amikor hazajött, de hát ha ennyire nem érzi jól magát, egyre közelebb kerülünk a schengeni határokhoz."

Persze nem ez az egyetlen ilyen kirívó eset. A kiegyensúlyozottság érdekében nézzünk egyet a túloldalról: Augusztusban például a XXII. kerületi Városházi Híradóban tiltakozott az mszp és az szdsz együtt fideszes képviselőtársuk egy indexes fórumbejegyzése kapcsán, mely - csak erős idegzetűeknek! - így hangzik: "a viseltes cipő a jungi értelemben vett kollektív tudattalanban semmilyen tragédiára nem utal, csak a lábszagra. Vagy tévedek? Tipikus posztmodern gesztusművészetről van szó, amit mindig is idegenkedve néztem. Nem lehet bármilyen egy tragédia helyszínéről (egyébként tudtommal nem ott volt a helyszín) előrángatni, hogy az majd utal a tragédia egészére. Nem lehet pl. Batthyány Lajos kivégzésére Batthyány gatyamadzagjával emlékezni. Nem véletlen, hogy a mit sem tudó turisták felpróbálgatták a cipőket, meg közéjük fényképezték a sajátjukat, mert valami jópofa, blikkfangos látványosságnak vélték. Azonkívül Budapest egyik legszebb helyét bűn bronzcipőkkel telerakni. Lehet persze, hogy tévedek."

A tények magukért beszélnek. Ugyebár.

Ugyebár? A XIII. kerületben egyszerű mezei bunkóság történt, én nem hallottam semmi rasszizmust benne, persze ha antiszemita dolog kimondani/leírni, hogy Szabó György képviselő Izraelben élt, akkor minden bizonnyal nagy baj vagyon. Arról nem is beszélve, hogy a szocialista képviselő, Döry Miklós szövegét én forgattam jobbra, forgattam balra, de egy büdös mukkot nem értek belőle, s csak egyéb helyzetekben szerzett tapasztalataim szerint tudom értelmezni, ti. hogy azt jelenti, hogy "húzzál vissza oda, ahonnan jöttél." Tulajdonképpen pech, hogy nem Németországból vagy az USA-ból jött haza, hanem éppen Izraelből. (Meg sem merem kérdezni, hogy milyen súlyos dologra figyelmeztetett a schengeni határok emlegetésével.) A XXII. kerületi eset még izgalmasabb: Sebes Gábor ugyanis csak egy emlékművet kritizált, sőt mi több, még érveket is felhozott kritikája mellett, de azt ő is hangsúlyozta, hogy nem magát az emléket bírálja. Bouba Diop persze nem ért vele egyet, ő nem gondolja azt, hogy sérülne Batthyány Lajos emléke, ha a gatyamadzagjával emlékeznénk rá, de bármennyire is igyekezett egy szemernyi antiszemitizmust sem sikerült kisajtolnia Sebes megnyilatkozásából, sőt, inkább aggodalmat látott, hogy nem megfelelően emlékezünk meg a vészkorszak áldozatairól. Berlinben Peter Eisenman holokauszt emlékművét (képünkön alant) igen sokan kritizálták, de az fel sem merült, hogy az emlékművet bírálók holokauszttagadók volnának.

Szóval marad a kérdésem: He?

Na meg hogy: Amikor vannak nekünk dögivel igazi antiszemitáink, akkor hogy került a bronzcipő a képviselőtestület asztalára? (képünkön felent)

Diplomacy

Van egy csomó ismerősöm, aki szeret játszani (gyakorlatilag mindenki). Vannak olyanok is sokan, akik a neten is. Ezen embereknek ajánlom a Diplomacy-t. Ehhez a verzióhoz pont heten kellenek, persze lehet ismeretlenekkel is játszani. Minden angolul van rajta, ami jó, kivéve a hülyeségéket, ami baj, mert nyilván azok érdekelnének a legjobban. Ma pl. a Pesti Hírlapról van valami "érdekesség", csak ugye nem értem. Valamelyik holnadul bíró olvasó lefordítaná?

Colofon:
Pesti H�rlap is een dagelijks nieuws blad zorgvuldig voor u samen gesteld uit zeer betrouwbare bron en met de grootst mogelijke zorg.

Köszönöm.

Berlin vs. Budapest: könyvtárak 2.

A berlini könyvtáraknak van egy kétségtelen előnyük a budapesti könyvtárakkal szemben. Itt megvannak a könyvek. Persze németül minden szinten minden, angolul majdnem minden, franciául sok. Itt ráadásul nem dobták ki a kukába a rendszerváltás után az összes cirill betűs könyvet, sőt folytatták a beszerzést, és igen vérzett Bouba Diop szíve, hogy ennyire elhanyagolta e szép nyelvet és irodalmát. Sőt mi több, itt bizony leledzenek még magyar könyvek is, nem is csekély mennyiségben, s még ma is szaporodik a magyar anyag, bár a beszerzés elveit keresni badarság volna.

A berlini könyvtárak mindegyike feldolgozta teljes állományát és feltette a katalógusát az internetre. A Staatsbibliothek zu Berlin katalógusából otthon választhatod ki a megrendelendő könyvet, s azt is, hogy hova óhajtod kapni. Kérheted a könyvkiadóba is, ha haza akarod vinni, vagy helyben olvasásra mindkét épület olvasótermeibe. Berlini könyvtárakban nemcsak az internetet érheted el kényelmesen, hanem a könyvtárak előfizetnek folyóiratadatbázisokra, s a könyvtárban kényelmesen olvashatsz a képernyőről több ezer folyóiratot (nálunk ilyet csak a CEU könyvtára tud).

A budapesti könyvtárak többségükben feldolgozatlan katalógusa (kivéve a FőSzabót persze) és gyatra beszerzési szokásai már-már közmondásosak, mégis akadnak komoly előnyök is. Budapesten a könyvtárak többsége a könyvek többségéből több kötetet is tart. Például a FőSzabóban általában van egy pár darab minden könyvből. Ezzel szemben Berlinben minden könyvtárban minden könyvből egy darab van. Ha valaki kivette, akkor előjegyezheted, de hát azért sokszor várni kell. Budapesten ráadásul ott van a Szecska vagy Akadémiai, ahol többnyire mindig ott vannak a könyvek, s ha hazavinni nem is, legalább megnézni tudom valahol a könyveket.

Budapesten egy könyvtárban cc. fél óra alatt a kezedben lesz a kívánt könyv. Berlinben várakoznod kell rá legalább négy-öt órát, de az esetek többségében másnapra ígérnek eredményt. Sőt, ha külső raktárból hozzák ki neked, akkor csak a Jóisten tudja, hogy mennyit kell rá várakoznod, egy nap, egy hét vagy két hét, bármi lehetséges.

Budapesten a könyvtárakban jó a szabadpolc. A szabadpolcot jó böngészni, sokszor talál az ember olyan könyveket, melyek létezéséről nem is tudott, s sok könyvbe az ember csak bele akar pillantani, nem akar mindig minden könyvet elolvasni. Magyarországon a könyvtárakban meg lehet találni az aktuális folyóiratokat, végig lehet lapozni őket, lehet nézegetni az élő kultúrát, Németországban a folyóiratot is ki kell kérni a könyvtárban, és a kötések miatti csúszások miatt rendszerint a tavalyi vagy tavalyelőtti a legfrissebb szám, amihez így hozzájuthatsz.

Budapesten ami megvan, megvan, ami nincs meg, nincs meg. Berlinben csak a második világháború utáni könyvekben lehetsz biztos.

Budapesten a könyvek is jobban érzik magukat. Itt a könyvek félnek. Arról panaszkodnak, hogy ha egyszer egy olvasó kezei közé kerültek, akkor bármi történhet. A Szecskában például előbb engedélyeztetni kell a másolást, s így szűrik a rossz állapotban lévő vagy régi könyvek másolását. Itt ha az olvasó megkapta a könyvet, akár szét is tépheti, meg is eheti, annyit másol belőle, amennyit akar. Néhány könyvbe ugyan tesznek másolást tiltó figyelmeztetést, de ezt a másoldában már nem lehet ellenőrizni. És van ugyan még egy-két régi másoló, ahol lehetett úgy másolni, hogy az ember nem töri ketté a könyv gerincét, hanem szépen oda lehetett fektetni, de az újabb és gyorsabb gépek már nem ilyenek.

Persze lehet, hogy van olyan olvasó, aki szerint ez előny. Bouba Diop ugyan tiltott könyveket nem másolt, de régi könyveket igen, és közben szégyellte magát. Kinek a pap, kinek a papné.

Vajon előny vagy hátrány, hogy a berlini könyvtárból, ha telefonálsz, úgy dobnak ki, hogy a lábad nem éri a földet?

Kosáry Domokos

Volt egyszer egy huszadik század. Volt egyszer egy Magyarország. És volt három zseniális történész. Sohasem dolgoztak együtt, nem is igazán kedvelték egymást, ám kölcsönös nagyrabecsülésüknek mindig hangot adtak.

Benda Kálmán és Kosáry Domokos 1913-ban született, H. Balázs Éva 1915-ben. Pályájuk a két világháború között indult, különböző utakon, de a második világháború után, nem tudni, miért, mindhárman a 18. századi és részben a 19. század első felének történelmét választották kutatási területül. Benda egy felülmúlhatatlan forráskiadványt adott közre (A magyar jakobinusok iratai I–III. 1952–1957.), Kosárynak a Görgeyről, Széchenyiről, Kossuthról illetve Napóleon magyarországi hatásáról írott monográfiái mellett volt ideje megírni monumentális kultúrtörténetét (Művelődés a XVIII. századi Magyarországon, 1980.), H. Balázs könyvei pedig - a francia történetírás modern módszereit alkalmazva - az egész magyar történettudomány kutatói módszertanát befolyásolták.

Mindhárom kutatón átgázolt egy század, de nem hagyták magukat. Benda parkolópályára téve dolgozta fel a jakobinus mozgalom történetét, Kosáry a börtönben írta a Széchenyi Döblingben című könyvét, miközben a mellette lévő priccsen született a 20. század magyar irodalmának egyik legcsodásabb antiutópiája (Déry Tibor G. A. úr X-ben című regénye - a sztori itt), H. Balázs pedig annak ellenére lett nemzetközi hírű tudós, hogy a szocialista Magyarországon kellett élnie.

Mindhárman sokat éltek, mindhárman tartalmas életet éltek: Benda 1994-ben halt meg 81 éves korában, H. Balázs Éva tavaly, 91 évesen. Ma, utolsóként, elment a harmadik is. Isten nyugosztalja Kosáry Domokost.

Berlin vs. Budapest: könyvesboltok

Berlinben csak Alexandrák vannak. Lehet, hogy létezik az Írók Boltja is, s csak nem találtam meg, de nem hiszem.

Találtam hatalmas könyvesboltokat (Dussmann, Hugendubel, Thalia), több emeletesek, rengeteg könyv. Találtam egykoron volt egyetemi könyvesboltot is, egy emeleteset, de gyakorlatilag könyv ott nem volt helyben.

A közös nevező: a könyvesboltban csak biztosan eladható könyveket tartanak. Amikor belépsz, két-három toplistát ajánlanak fel, vannak mindenhol tematikus toplisták is, elöl, az első emeleten mindenhol az aktualitások, az emeleteken tematikus bontásban minden. Illetve majdnem minden. Gyakorlatilag azonnal megrendelhető bármilyen könyv, s másnapra ott is van vagy másnapra házhozszállítják neked.

A hasonlóságok: az internetes rendelés elsöpörte a könyvespolcokat naivan böngésző embertípust. Legalábbis a legtöbb területen: jelenleg csak a szépirodalmat, a gyermekirodalmat, a szakácskönyveket, a népszerűsítő történelmi könyveket és az ajándékkönyveket érdemes a boltban keresni. Ha másra vágysz, akkor baj van.

A különbségek jól látszanak:
az Alexandra és a Libri óriásboltjai is törpék lennének Berlinben
itt minden (értsd: MINDEN!!!) elérhető könyvet meg lehet rendelni
itt ingyen (értsd: INGYEN!!!) szállítják házhoz a könyvet
itt barátságosak az eladók (bár ez otthon is esetleges, de sok rossz emlékem van, főleg a Libri és az Alexandra munkatársairól)

Valamiért zavarban éreztem magam, amikor a boltban megrendeltem húsz könyvet, majd másnap egy órás kemény melóval kettőt kiválasztottam közülük. Persze nem haragudtak, s mikor kérdeztem, mondták, hogy ez teljesen rendben van, semmi gond, én mégis szégyenkezve kullogtam haza két kis vékonyka könyvvel és a negyven euróval rövidebben.

PS: ha már az internetes rendelésekről szót ejtettünk, akkor persze nálunk a Bookline simán veri az Alexandrát, de vajon összevethetőek ezek az Amazonnal (nemcsak Berlinben, hanem vidékre is ingyen szállít a rendelést követő napon) vagy összevethető-e az itteni internetes antikváriumokkal.

Mily csodás a világ

Berlin vs. Budapest: könyvtárak 1.

A berlini Staatsbibliothek B épülete önkiszolgáló. Felhozzák a könyvedet, lerakják egy polcra, ott te megkeresed, becsekkolod a gépbe vagy becsekkoltatod a könyvtárossal és már mész is haza.

De mi van, ha nem találod? Mi van akkor, ha éppen Az impotencia című kultúrtörténetet akarod kézhez kapni? Ekkor biza ciki van, mert oda kell menni a könyvtároskisasszonyhoz, és azt kell mondani, hogy nem találod Az impotenciádat. Ő megkeresi, ő megtalálja.

Ha szerencsés vagy. Vagy ha nem.

Update! Ráadásul elég rossz könyv.

Hogy is van ez?

Nem értem. Ha elfogadjuk azt a közkeletű tételt, miszerint Olaszországban a bűnözők túlnyomó többsége román állampolgár, akkor ebből többféle következtetést is levonhatunk:

1. Olaszországban a románok járnak meccsre.
2. Olaszországban nem bűncselekmény autókat felgyújtani.
3. Olaszországban a több ezer futballhuligán a bűnözőtársadalom kisebbségéhez tartozik.


Nem hiszem, hogy értem.

Berlinben a vécé változatlan

Ha gyötör a honvágy, mindig beugrok pisilni egyet a Collegium Hungaricumba.

Na, persze ez nem azt jelenti, hogy a pisilésről nekem mindig Magyarország jut eszembe, s nem is azt, hogy a Collegium Hungaricumban magyarnak érezném magam, csak mert a kapuban lehet egy kiadósat sziázni. Nem.

Egész egyszerűen itt van Berlin egyetlen magyar vécéje. Bár sokak a nyolcvanas évek SzOT-üdülőit is borító faburkolatért vannak oda, mások a szocialista ipar legremekebb lakberendezési tárgyaiért, én mégis azt hiszem, hogy ami igazán magyar, az a vécé. Azt hiszem, hogy a piszoár fertőtlenítőgolyóit is otthonról hozhatják, s már az illat komolyan beindítja bennem a hazafias érzést, de amikor végül felberreg, tak-tak-tak-taaaaak, a Thermoflux 1200as kézszárító, akkor meleg bensőségesség olyan érzése árad végig rajtam, amit csak az Ipari Műszergyár termékei hajthatnak végre.



Sajnos a magyarság eme akolmelege nem sokáig érzékelhető, a CH költözik, méghozzá saját épületbe, ahol minden új lesz, és minden német, s amelynek a tárgyai majd csak harminc év múltán emlékeztethetnek az eltűnt ifjúságra.

Ajaj

Hertha

Bouba Diop tegnap elment meccsre. Harmincötezer néző, félház a berlini olimpiai stadionban.

A Hertha pocsékul játszik, a pálya úgy csúszik, hogy Huszti Szabolcs feje többnyire közelebb volt a havas gyephez, mint a lába. Alacsony színvonal, dermesztő hideg, a hóesésben alig látszik valami.

Aztán a végén egy gól, egy szép gól, ami megmelengeti Bouba szívét. Érzi, hogy győztünk.

November 9.

November 9-dikén egy német kora reggel felkel, szombat van, épp elvesztették a háborút. A német megvakarja a füle tövit, s csak annyit se gondol, hogy na akkor ma kikiáltjuk a német köztársaságot. Nem gondol Karl Liebknechtre és Philipp Scheidemannra, nem. Fogalma sincs, hogy mi a különbség egy köztársaság és egy tanácsköztársaság között. Nem sejt semmit, óh nem.


November 9-dikén, szerdán este egy német vacsorához készül, amikor kiabálásra lesz figyelmes. Lekapcsolja a villanyt, szól a cselédnek, hogy menjen a hátsó szobába a gyerekekkel, adjon nekik enni és mondjon nekik valami mesét, majd felesége vállát átkarolva egy szó nélkül nézi végig, ahogy egyenruhás fiatalok bezúzzák boltjának kirakatát, ahogy a sarki fűszeres élettelen testét végighúzzák a macskakövön.


November 9-dikén, csütörtök este csöngetnek egy német ajtaján. A szomszéd az, kérdezi, van-e náluk kalapács, véső. A német odaadja, majd behúzza az ajtót. Nem kérdez, nem csodálkozik. Csak másnap veszi észre, hogy újra itt a szabadság: át tud menni az utca másik oldalára, anélkül, hogy létrát használna, anélkül, hogy lepuffantanák, mint egy kutyát.


November 9-dikén, pénteken egy német egy percre megáll az utcán. Az emberek sietnek haza a munkából. Bólint, ma sem történt semmi, s megy tovább.

A sztrájk nem állhat meg

A vonat nem vár, a sorompó áll, és a szerelem, ha beindul, nincs megállás. A vonat nem vár, elindult már, és a szerelemvonatból nincs kiszállás. (Itt hallhatod is.)

Mindig zavarba hoztak a Demjén-dalszövegek, mert ezek a szövegek mások. Hogy a dalszöveg klisékből épített képzavarok halmaza (imádom a Zanzibár együttest!), az kevésbé lepi meg az embert, mint amikor az értelmetlenség nincs metaforák mögé rejtve. Itt nem dalol a hold, nincsenek ilyen csodálatos versszakok, hogy: Most kicsit meghalok / Magányomban elsüllyedve / Megvadulva érted ordítok / Ilyenkor meghalok / Ha nem maradt más itt nekem / Hát hűlt helyeden magam táncolok. (Naná, hogy ez Zanzibár volt!)

Itt csak az a baj, hogy ha áll a sorompó és megy a vonat, akkor abból nagy baj lesz, még akkor is ha a szerelemvonat az, merthogy nincs megállás, nincs kiszállás, hanem rohadt nagy karambol van.

Van, ahol a szerelemvonat dübörög, van, ahol a sztrájk, van, ahol áll a sorompó, van, ahol a vonatok állnak. A német mozdonyvezetők ugyanis folytatják a nyár végén kezdett, s kábé egy hónapja teljes erőbedobással folytatott harcukat a béremelésért. A Német Vasút, melynek részvényei jelenleg még többségi állami tulajdonban vannak, a kért 30%-os béremelést visszautasította, az első sztrájknapok veszteségein okulva ugyan ajánlott kedvezményeket (garantált 10%-os extra béremelés, idén karácsonykor egy nagyobb egyszeri summa, cserébe egy kicsit több túlóra), de a szakszervezeti vezetők megmakacsolták magukat.

30%. Ez azért sok. Ezt mondja a többi szakszervezet, ezt mondják a szakszervezetek harcát hagyományosan támogató európai szocialisták. A mozdonyvezetők lejáratják a szakszervezeti mozgalmat. Ezt mondják. Szerte Európában kisebb vasutasszakszervezetek azért sztrájkolgatni kezdtek a német mintára, imígyen minálunk otthon is, de ezt a keménységet, és a német államnak okozott sokmilliós veszteséget nem tudják máshol produkálni. Itt ugyanis nem felszámolják a vasutat, hanem tovább építik, jelentős személy- és teherforgalmat bonyolítanak vele és több nagyvárosban (így Berlinben is) a városi tömegközlekedés jelentős részét is a vasút bonyolítja. Van tehát hatása egy sztrájknak, Berlint például egy vasutassztrájk totálisan képes megbénítani.

30%. Ez tényleg sok. És még kapnának is, s nem is keveset. Mi akkor a kitartás oka? Miért pont most? A GDL, a Mozdonyvezető Szakszervezet érzi egy szép világ végét. Most ugyanis még az államra tudnak nyomást gyakorolni, s ily módon politikai nyomást is képesek produkálni. Ez a szép világ nem fog sokáig tartani, ugyanis hamarosan beköszönt a kapitalizmus. Merkel kancellár a minap megerősítette, hogy az állam meg kíván szabadulni vasutasrészvényeitől. Nem lesz vasutasrészvény Merkel párnája alatt, akkor - bár továbbra is veszít az állam, ha sztrájk van - már nem az állammal fognak közvetlenül tárgyalni, nem politikai lesz a nyomás, és az eljövendő vadkapitalisták simán ki fogják őket rúgni. A GDL két dolgot akar tehát: 1. biztosítani a jövendőbeli fizetést, legalábbis pár évre előre; 2. megmutatni a leendő tulajdonosnak, hogy velük nem lehet majd packázni. Csak lehet, hogy két másik dolgot fognak elérni a fizetések emelése helyett: 1. tényleg lejáratják a szakszervezeti mozgalmat, felerősítik a szakszervezet-ellenes hangokat; 2. az új tulaj valószínűleg nemcsak lélekben fog készülni ellenük, hanem hozza a szarért-húgyért dolgozó import mozdonyvezetőket Kelet-Európából (e félelem brit kontextuáshoz adalék a mai Metazinról).

Olyan egy kicsit ez, mint a Demjén-dalszöveg. Teljesen értelmetlen.

(Illusztrációnk: Albert Burkart Sorompó című képe.)

Arcátlanság

Arcátlanság történt. Franz Beckenbauer, a császár csak a kilencedik minden idők legjobb játékosait felvonultató listán. A hírt a zindexen olvastam.

Ha megnézzük a listát, akkor az ilyen listák kötelező arcátlansága szembetűnő. Hiszen azon a listán, ahol Puskás csak a huszadik, nem olyan rossz kilencediknek lenni. No meg hol van Schlosser? Miért nincs a listán? És a Détári Döme? Deák Bamba? Illés Béla? Arcátlanság.

De talán még nagyobb arcátlanság azt mondani, hogy a németek hisztiznek, hiszen a németek nem hisztiznek, hanem a Bild írt valami szépet. Ugyanennek az újságnak egy régi száma akadt a kezembe a múltkor, s ott éppen Németország Top-gondolkodóit (Top-Denker, tehát nem Top-véleményformáló) sorolták fel. Csak annyit mondok, hogy Günter Grass után a második helyet a helyi Fábry Sándor, Harald Schmidt foglalta el ezen a listán, megelőzve többek között Martin Walsert, Jürgen Habermast vagy Peter Handkét.

És szegény Beckenbauer erre a listára még csak fel sem fért!

A kép forrása: GlaserGrafik.

Gyűjtsünk hagyatékot!

Igen. Mi mást örökölnénk szívesebben és mi másnak örülnének majd a tőlünk öröklők jobban, mint könyvnek. Jó könyveknek. Ismeretlen, de nagyjából jó könyveknek. Amiket már úgy kívűlről is jól fel lehet ismerni. Szóval vásároljunk irodalmi sorozatokat. Én például, amikor elköltöztem otthonról, akkor elhoztam apám legnagyobb teljesítményét, a (nem teljes) Modern Könyvtár sorozatot. (Aztán egy másik költözésnél otthagytam az unokának.)

Szóval nagy öröm volt tavasszal (nyár elején) a Könyvhéten felfedezni, hogy az Európa Kiadó felélesztette a sorozatot. Persze kicsit féltem, hogy nem lesz hosszúéletű a dolog, de most már van majdnem 10 kötet (ebből egy-kettő újrakiadás ugyan). Van, amit már a fülszöveg után eltolok, van amit nagyon vártam, de kiderült, hogy béna (Oxfordi sorozat), van, ami kellemes-jó-kis-olvasmány (Problemszki szálloda), és volt, ami nagyon bejött (X generáció).

1800 pénzért (minusz internetes kedvezmény) remekjó üzlet. Szóval fel lehet írni a JAK Világirodalmi sorozata mellé. Ami viszont mostanság ritkán frissül.

Megbuktál, haver!

Azt mondja, Gusztos Péter:

Nem örömteli egy ilyen dolgot magyarázni, de aki a közvélemény-kutatások módszertanát ismeri, az tudja, hogy egy 1000-1100 fős mintában a kispártok lutrijelleggel mérhetőek. Hogy egy párt 2 vagy 6 százalékos, ez azt jelenti egy ekkora mintánál, hogy most éppen kettő vagy hat ember szerepel benne.

Szólt neki vajon valaki?

Emléktemplom

Vannak városok, melyek a jelképeiket az antikvitástól örökölték, vannak városok, melyek újabb és újabb jelképeket gyártanak, vannak, akik a középkori váruk koraújkori felturbózására adnak, s vannak városok, melyek sebei lassan gyógyulnak.

Berlin egyik jelképe a fájdalom. A fájdalom pedig a Vilmos császár emléktemplom. Ott áll az újraépített Berlin forgalmas csomópontján, ott, ahol Nyugat-Berlin legnagyobb és legfényesebb áruházai és szállodái épültek, s nap mint nap emlékezteti a berlinieket a háborúra. Csilivili hájtek környezetben egy széljárta háborús rom.

A sebek lassan gyógyulnak, s ebben a templomban mostanában azt susogják a szelek, hogy Berlin felejteni fog. Azt susogják a szelek, miközben rendes hasadékká szélesítik a hajszálrepedéseket a falakban, hogy a rom hamarosan össze fog dőlni. Berlinben a romokat eltakarítják, s csak azon megy a vita, hogy mit építsenek a helyére.

Most épp a teljes újjáépítésre gyűjtenek, három és fél millió eurót kell összegereblyézni, s meg is kezdődött az akció. Az újságokban megjelent a bankszámlaszám, cégek tucatjai jelentették be szponzorációs szándékukat, s a november 9-dikén rendezendő hangverseny fővédnöke maga Angela Merkel lesz. "Az emléktemplom nemcsak egy fontos szimbóluma a háború által lerombolt Berlin újraépítésének, hanem minden látogatót emlékeztet a békére is - nyilatkozta a Kanzlerin. - Az építkezés jelentőségére való tekintettel szívesen vállaltam védnökséget az est felett. Örülök, ha ezzel is hozzájárulhatok a templom átadásához."

A németek kancellárja persze nem művészettörténész és nem is esztéta, s ehhez képest pozitív, hogy az emléktemplom egyik jelentőségét abban látja, hogy a háború után újraépített Berlin egyik szimbóluma. Az már más kérdés, hogy a megnevezett másik jelentőség gyakorlatilag ezzel az egyik jelentőséggel megegyezik (hiszen a békét és az újraépítést azért igen bajosan választhatnók szét), s az is más kérdés, hogy a kancellárasszony elfelejti, hogy ez a templom bizony magára a háborúra emlékeztet, a szenvedésre, a fájdalomra. Az elnökasszony elfelejti, hogy a templom általa kiemelt jelentését is az Egon Eiermann által tervezett építészeti konstrukció hozza létre. Eiermann szándékosan kerülte az archaizálást, a porig rombolt múlt sebei és az épülő modern Berlin egymás mellett létezik, emlékezünk tehát az újraépítésre, de nem felejtjük el a háborút.

Jellemsző - susogják a szelek. - Jellemsző. Szóba szem kerül, hogy mi lesz a háborúsz emlékművel, hogy miért isz rombolják le Eiermann megragadó moderniszta épületét. Berlin felejteni akar, ész újra zsákba fogni a szeleket.

Berlini csülök

Ha kedves az életed, kerüld el a berlini csülköt.

A berlini csülök megrendelését követően gyors kiszolgálás, végeláthatatlan zabálás, majd gyötrelmes kínhalál várható. A berlini csülök hatalmas, undorító és finom.

S ha a közelben nem árulnak sehol berlini csülköt, merthogy azt Berlinben árulják, s Berlin épp nincs a közeledben, akkor így csináld:


Hozzávalók:

Csülök, lehet besózott is
Só
Bors
Szegfűszeg
1 babérlevél
Szegfűbors
1 hagyma
Cukor

Elkészítés:
A sózott vagy nem sózott csülköt jól meg- és átmossuk, a sörtéit késsel gyöngyen eltávolítjuk. A fűszerekkel, a megpucolt hagymával és egy kis cukorral együtt sós vízben (ha a hús is sós, akkor kevésbé sós, amúgy meg jól meg kell szórni a fazekat) lassan puhára főzzük, épp annyira, hogy ne főjjön szét teljesen. Amikor a hús már le akar válni a csontról, akkor van kész. A húst csonttal-vonóval kitesszük egy tányérra. Köretként hagyományosan egy kis sárgaborsópüré (ami lényegében a mi sárgaborsófőzelékünk csak nagyon sűrűen elkészítve és egy hangyányi sárgarépával megbolondítva), egy kis savanyúkáposzta (itt jóval kevesebb fűszerrel készítik, mint nálunk) és nagy darabokban hagyott főtt krumpli. A mustár jó hozzá.

Jó étvágyat.

Raclette!

Pedig a megoldás ott volt az orrom előtt. És ez most mégcsak nem is egy krimi. Hosszú ideje sóhajtoztam, hogy hol fogok raclette-sajtot venni, mert mostanság se a Bosnyákon, se a Rothschildban. És akkor láttam, hogy a mellettem elterülő kínai hajóban (Lehel piac) van esély. És tényleg. Bár az ár a jelzett tavalyi 2450 HUF-ról 2990 HUF-ra emelkedett. Ez csak azért érthetetlen, mert ugye import termék, a forint azóta kicsit még erősödött is, franciáéknál meg nem oly nagy az infláció. Biztos a keresletkínálat.

A múltat eltörölni (vagy valamit csinálni vele)

Majdnem egy év alatt sikerült végigrágnom magamat három könyvön zs/kommer/ávh témában. Egy Szombat-interjú (amit most nem találk, úgyhogy itt van egy hvg-s, meg egy nol-os) kapcsán vettem meg Koós Anna A nem kívánt hagyaték című könyvét, melyben a hosszú New York-i kintlét után hazatérő szerző szülei ÁVH-s múltjának indul utána. A nagyon olvasmányosan, de egyben nagyon sok dokumentummal alátámasztott, abszolút tudományos szempontból és céllal megírt könyvet hamar elolvastam, a kedvemet csak növelte, hogy az én egyik nagymamám is mezőkövesdi Weisz-lány volt, sőt a húga Soósra magyarosított, mint Koós Anna édesanyja. Persze utánakérdeztem, és nincs rokonság - nagyi nem volt egy barátkozós típus, de a rokonokkal tartotta a kapcsolatot, szóval tudnánk róla.

Koós mindkét szülője az ÁVH-nál dolgozott annak legrémesebb időszakában, majd Koós édesanyja maga is áldozata lett a koncepciós pereknek, ami nyilván nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a csehszlovákiai bevonuláskor, 1968-ban öngyilkos lett. A kutatásnak Koós Anna azzal vág neki, hogy nemcsak szeretné megismerni a múltat, de szeretné megérteni szülei indokait is. Azt az első pillanattól leszögezi, hogy mélységesen elítéli szülei tetteit (nagyon helyesn), sőt, közösséget sem vállal szüleivel (ezt már nem tudom, mennyire helyesen). A fenti interjúkban olvasottakkal szemben nekem az volt az érzésem, hogy édesapjával szigorúbb Koós egyszerűen azért, mert ő időskorában minden ezzel a témával kapcsolatos kérdezősködést lerázott magáról, míg édesanyja esetében öngyilkossága talán éppen azt mutatja, hogy ő hajlandó lett volna beszélni erről (és megbánást is tanusítani). Úgy érzem azonban, hogy a szerzőben nagyobb volt a felháborodás (és a fájdalom?), mint a kiváncsiság és az empátia, s így (bár nagyon jól feldolgozta az 'összes' fellelhető dokumentumot) célkitűzéseinek azt a felét, hogy megértse a miérteket, nem tudta elérni, sőt.

Koós írja, hogy sokszor kapta azt a valóban elfogadhatatlan választ kérdéseire, hogy "akkoriban máshogy volt". A kevés kivétel (mármint, akik nem így válaszoltak) között volt Gyertyán Ervin, akivel sokat beszélgetett Koós. Tőle valószínűleg érdekesebb lett volna elolvasnom a Lidérc és ingovány (1938-1953) című "lelkiismereti regényt", de a lustaságom győzött, így apámék polcáról emeltem le a Szemüveg a porban című művét. Ez tipikusan az a könyv, amit három oldal után hagytam volna abba, ha a téma nem érdekel annyira. A könyv szereplői a Zsidó Gimnázium (mai nevén Radnóti, hogy legyen egy kis plusz kötődés) tanulói 1944-ben. Van szerelem, családja tragédiájától istenét elvesztő ortodox fiú, háborús borzalmak, szemét nyilasok, hősies fatalok, minden, amire a kedves olvasó gondol. Ami viszont igazán érdekes, az az óriási és nagyon heves ideológiai csata, amit a gimnazisták egymással és csatolt ismerőseikkel folytatnak. Érezhetően átjön (és nemcsak a történelmi tudásunk miatt gndoljuk bele), hogy a kommunisták/cionisták/szocdemek/stb. és összes alirányzatuk közti különbségek tényleg életre/halálra mentek, hogy például egy zsidónak baloldaliságát vagy zsidóságát kell-e előbbre sorolnia. És itt bármifajta áldozat általában tényleg áldozatot, életáldozatot jelentett (de legalábbis iszonyatos fizikai szenvedést). És talán ez lehet az (persze egyáltalán nem biztos), ami valamifajta magyarázatot adhat a háború utáni miértekre is: egyszerűen természetes volt, hogy a "nagy" dolgok áldozatokkal, ekkora áldozatokkal járnak (nem járhatnak, hanem járnak).

A harmadik könyv, amit a témában olvastam Dénes Béla Ávós világ Magyarországon című visszaemlékezése. Az 1949-es cionista per fővádlottja 1957-ben, Izraelbe való alijázása után írta le börtönbeli élményeit. Nagyon sok emberrel találkozott és nagyon sokakról ír - mindössze 180 oldalon. Így kicsit lexikonszerű is a könyv: nagyon sok ember élete (vagy annak egy speciális részlete) dióhéjban. Mégis, a felskiccelt életutakból kapunk valamifajta átfogó képet az akkori életről.

Dénest persze leginkább a zsidók foglalkoztatják, így elsősorban zsidó rabtársairól kapunk részletesebb leírásokat. És természetesen az ÁVH-s tisztekről, vallatóiról, akik szinte kiárólag zsidók (legalábbis az első időkben, aztán ahogy közeledünk szabadulása felé, úgy hígul az arányuk, köszönhetően a kinti történéseknek, Nagy Imréék előretörésének Rákosiékkal szemben). Óriási problémát okoz Dénes zsámára még Izraelben, a biztonságban is ezen emberek zsidósága. A 'megoldása' pedig végletesen egyszerű: ezek a velejéig gonosz emberek elvesztették zsidóságukat, mert akiben bármi megmarad zsidó mivoltából, az nem lehet ilyen gonosz.

Ez a hozzáállás persze megint nem teszi lehetővé, hogy az ÁVH-nál dolgozó (akár zsidó, akár nem) emberek indítékait megértsük. Nyilvánvaló, hogy ezek az emberek nem zsidóságuk miatt lettek gonoszok, nem zsidóságuk (és pláne nem más zsidósága) miatt követték el bűneiket és nem is valamilyen zsidó szevezet nevében. De ettől még zsidók maradnak.

Revidea

Már sokszor gondoltam és egyszer írtam is, hogy a Kossuth mozi közönsége általában szórakoztatóbb, mint maga film. Akkor most meakulpa. A Csillagport kétszer láttam, egyszer ott, egyszer a Westendben, és simán lenyomták a plázagenyókat. Mondjuk annyi előnyük most volt, hogy a Kossuth egyike annak a két helynek, ahol feliratosan játszák a filmet.

Ami viszont igazán vicces, hogy az Are you younger than a fifth grader kerdesre mostantol siman igennel valaszolok. A mozi ugyanis 12-es karikával megy, amit senki nem ellenőriz, de amikor a lányomnak kértem egy gyerekjegyet, magamnak meg egy diákot (csalok mint állat), akkor szépen bütötték, de 12 alatti persze erre a filmre nincs, szóval ő teljesáruval ment be, én meg reducírttal. És hát nyilván a kicsiknek jár a több kedvezmény (plusz nugdíjasok). Ollé!

Magyar művészfilmeket, ezeret!

Beültem a moziba, és éreztem, ezt elbasztam. Két órás nyomasztás, lassúság esetleg egy kis lila köd, ha nagy pechem van. És az okos, és fondorlatos élénybeszámolókban jártas olvasó már tudja, hogy nem így lett. Azt nem lehet állítani, hogy a Dolina egy könnyed, vágtázó vidámkodás lenne, de egy kifejezetten nézhető, nagyon érdekes (ezt a jelzőt jól megtaláltam) film.

Biztos lehetne írni sok mindenről, történetről, könyvről, átdolgozásról, de most csak röviden arról, hogy mi az, amitől azonnal ezerrel jobb a Dolina, mint a magyari művészfilmek többsége (azon túl, hogy Molnár Piroska a Taxidermia után megint zseniális). Úgy hívják őket, hogy Szűcs Edit, Breckl János illetve Árvai György, és ők tervezték a jelmezt illetve a látványt (resp.). Szóval eddig az volt a szokás, hogy ha nyomasztás, akkor megtámogatjuk egy jó nagy adag szürkeséggel és készen is vagyunk. Ehhez képest itten az van, hogy a helyszíneket meg a ruhákat egyszerűen jó (nagyon jó) nézegetni. Ez persze nem volna elég, de egyszerűen óriási a különbség ahhoz képest, hogy egy "normális" hazai művészmozit egyetlen kockáról is be lehet azonosítani és el is lehet felejteni.

Kiváncsi leszek, hányan nézik meg. Nagy illúzióim persze nincsenek, azon azért kicsit meglepődtem, hogy a Művészben a nézők fele (kb 15-20-an lehettünk) nyugdíjas volt.

Intimacy

Mi az istenhalálnyilát csináljon a tanárember(?), ha 8 diák van az előadáson és abból az egyetlen, aki hajlandó néha válaszolni egy-egy kérdésre, a csajának a combját fogdossa 90 percen keresztül? És még eleje sincs a padnak!

Eesti Kunsti Klaassika és mennyből a manna

Észt rajzfilmet néztem. Frank és Wendy. Kellett egy kis idő, amíg belejöttem, de utána már hamar vége lett, szóval nem bántam meg. Valami fórumon azt írták, hogy K-européer South Park, ami kb. annyiban igaz, hogy minimál rajz. Amúgy teljes abszurditás (ehhez nem árt felengedni), a nem-PC utalások legfeljebb Lettországgal kapcsolatban megengedettek, viszont van őszintén béna metál aláfestő zene 1989-ből, vicces semmibe se vezető és mutató poénok, és tényleg jó hamar abba bírták hagyni.

Hazafele meg kerülhettem, mert a Bajcsyn még kiabáltak sokan. Aztán a Visegrádi és a Gogol sarkán hirtelen érdekesség történt. A neolipót anything goes nálam annyit tesz, hogy bármennyi közért eléldegél errefele, így a Pozsonyi úti Manna ABC is (24 órás nyitvatartás, rohadt magas árak, viszonylag nagyobb mennyiségű márkás vagy annak hazudott termék). De aztán egy éve (kb.) vele szembenyitották a legfrisebb CBA-t és a hazai lánc magyaros svunggal beelőzött. Most viszont a mennyei étek visszavág: a fent említett sarkon az eddigi CBA hirtelen Mannává változott (persze lehet, hogy majd szólnak, hogy a hirtelen úgy fél éve volt, de nekem hirtelen és kész).

Megőrültek-e a Haarecnél?

Mindenesetre elég furcsa hirdetésnek adnak helyet az oldal tetején. Jewish Truth. Ahol Israelites lived, ahol Jesus walked (adjunk a fundi keresztényeknek is), az most in Arab hands. És hát a link se túl bíztató.

Mindenki dilettáns?

Márciusban mondták, hogy lesz valami. Nem lett. Most mondták, hogy nem tudnak semmiről. Erre persze van/volt valami. (Azért a rendőrök állítólag beleerősítettek könnygázügyileg.)

A tv-k persze ügyesen vették az akadályt. A nagyok (rtl, tv2) gyakorlatilag a végére értek oda. A királyi 8-ig ugyanazt nyomta az 1-esen meg a kettesen: élő telefonos felfordulás, aztán 8-kor az 1-es Gyurcsányra váltott, az m2 meg egy régi filmre. Vajon mi akadályozta meg, hogy a 2-esen továbbnyomják a bulizókat?

A Hírtv büszke lehet: bekészítették a konzervhülyéket (Civil Jogász Fórum, meg még valaki), aztán az éles helyzetben persze nyomták az ökörségeket. Mert ugye az egy darab gumilövedékes emberből (ami persze borzasztó, jobbulást neki) azt a következtetést vonták le, amit le akartak, nem igazán véve figyelembe, hogy Molotov-koktélokkal meg mi mindennel vannak felszerelkezve a békés tüntetők.

Vinni Puh

Világsajtó - magyar sajtó

Tegnap megtalálták Takács Dominik holttestét. A kisfiút kutyák tépték szét, a szülei elásták, majd valami elképesztően gyenge sztorit találtak ki egy margitszigeti sétáról, anyuról, aki egy pillanatra eszméletét vesztette, de még látta, ahogyan kisfia a víz felé tart. Egy egyszerű sztorit akartak leadni, de valamire nem számítottak...

Nem figyelték a nagyvilág eseményeit, s nem vették észre, hogy eltűnt Madelaine McCann. Nem vették észre, hogy a világsajtó ettől sz ügytől hangos, hogy a Portugáliában eltűnt kislány ügyében a szülők kiverték a huppot, s az egész univerzum tövig rágja körmeit, hogy mi történt Madelaine-nel. Ha e hír Monorra is eljutott volna, ha például a magyar sajtó is ezzel lett volna tele, akkor lehet, hogy megsejtettek volna valamit, ami a következő hónapokban rájuk vár. A magyar bulvársajtó ugyanis Dominikban a magyar Madelaine-t fedezte fel, s egyre másra jöttek a híradások arról, hogy segített-e valaki az anyának a Margitszigeten vagy ott feküdt órákig ájultan a járdán, hogy az apa letöltendő börtönbüntetésére nem vonult be (ennek hatására bevonult), hogy valaki látott valakit egy nagyon hasonló kisfiúval, igaz, nem a Margitszigeten, de majdnem ott, hogy az anya drogfüggő, de legalábbis gyógszerezi magát, s egyéb zavaros ügyek sorra kerültek napfényre. Szegény Takácsék csak a magyar rendőrségre számítottak, hogy azok majd bambán néznek, beveszik a sztorit szépen, eszükbe se jut, hogy hé te, nincs nekünk már egy hiányzó Takácsunk... Ehelyett a nyakukba kapták a bulvársajtót, aki az elején mindig elég empatikus, de ha nem vagy eléggé izgalmas, akkor fordulhat a kocka, s olyan sztorikat varrnak a nyakadba, hogy csak lesel. Inkább bevallod, hogy a gyereket széttépték a kutyáid, te meg elástad három határ között, hogy a rivvancs se látogassa.

Persze McCannék ügye sokkal izgalmasabb volt és maradt, mint a mi kis pitiáner Takács-ügyünk. A dolog két országban is, Angliában és Portugáliában politikai viharokat kavart. Itt is gyanúsították a szülőket, elképesztően sok verzió látott napvilágot, hogy a szülők gyógyszerezik a gyerekeket, hogy azok ne zavarják meg a swinger-partyt, hogy nem is Gerry McCann a vér szerinti apa, hogy feltehetően a szülők a tengerbe dobták a gyereket, hogy feltehetően a szülők a tengerparton elásták a gyereket, hogy feltehetően a szülőktől elrabolták a gyereket, hogy Madelaine él, hogy Madelaine már halott. Takácsékkal ellentétben a McCann-házaspár szándékosan kezdte el használni a médiát, úgy látták, hogy a portugál rendőrség nem tesz meg mindent, ez az angol médiának tetszett, s ekkor elszabadult a pokol.

A Takács-ügy azonban nem pótolhatta a McCann-ügyet. Túl gyorsan véget ért a dolog, s bár a gyerek nem lett meg, a rendőrök lezárták az újabb sztorik lehetőségét azzal, hogy őrizetbe vették az anyát, és lesittelték az apát. Kellett hát még valami, s ekkor eltűnt Panda, az emődi kislány. A sajtó rávetette magát. Előbb az egy hetes kutatás, ahol - nyilván amúgy is megtesznek minden tőlük telhetőt, de mégis a sajtó nyomására inkább - soha nem látott erőket mozgosítottak a környék átvizsgálására. Aztán felröppent a szóbeszéd, s ha már ott repült, akkor rögtön le is csaptak rá, hogy elrabolhatták a kislányt, hogy az anyját már egyszer elrabolták, újból felborzolta a kedélyeket, hogy a kislánnyak együtt eltűnt kutyus, Maci egyszer csak hazament. Hát itt még nem volt eredményhirdetés, s lehet, hogy nem is lesz.

A magyar sajtó nem sokkal rosszabb, mint a külföldi, viszont van egy érdekes tulajdonsága. A hazai nyomor kell neki. A berlini média vidáman elvan McCannékkel, a világ egyéb tájain elég, ha a nemzetközi bulvárszemét ömlik. Nálunk viszont saját hírek kellenek, olyannyira, hogy Madelaine eltűnése is Dominik eltűnése után lett csak igazi hír odahaza. Nekünk kell a hazai nyomor, hogy mások nyomora érdekeljen minket.

Persze a világ nagyobb szemete jobban vonz. Madelaine eltűnésének, ami minden idők talán legnagyobb nemzetközi bulvárbulijává nőtte ki magát, s így médiatörténeti esemény is egyúttal (soha ilyen mértékben és ennyire kitartóan nem foglalkoztak nem-celeb üggyel, bár Madelaine szülei mára már celebek), már a magyar wikipedián is saját cikke van, Takács Dominikot pedig annak rendje és módja szerint el fogjuk felejteni.

Egyetemeim

Jó is az, ha az ember több egyetemre bejáratos. Reggel, a bicikli lekötése után egy kutya társaságában lépem át az ELTE kapuját, várom, hogy mit szólnak majd a ruhatáros nénik, portások, de mindenki jó ismerősként köszönti, a kutyus viszont azonnal elstartol az automaták irányába, mire a gazdája, egy 35 körüli lány (öregszem basszus, pár éve még tuti nőnek írtam volna) utánaszól, nincs rudi!

Ezzel szemben a CEU Business Schooljában olyan körlevelet küldtek szét, amelyben arra kérik a kedves munkatársakat, hogy jelezzék, ki akar egy nagyot zabálni szerdán ingyér' a Canadian Chamber of Commerce in Hungary Canadian Thanksgiving partiján.

Hát így.

Szolidarnoszty

Kiküldött tudósítónk jelenti, hogy tegnap összeültek némely természettudós és matematika oktatók, hogy megbeszéljék a BSc-képzés (igen, bolonya!) egyéves tapasztalásait. Nyilvánvalóan sok okos dolog hangzott el, mi az ilyet nem szeretjük (irigyek vagyunk), úgyhogy csak egy kedves-vicces érdekességet említünk meg.

Történt pedig, hogy nem látá az Úr, hogy mi jó, s mi nem, így földi szolgái pláne kevésbé, s ezért a középiskolai matematika-oktatás színvonala leginkább a béka segge alá zuhant, minek (s a kétszintű érettséginek) köszönhetően az egyetemen matektanulásra vállalkozó tanulók jelentős része igen keveset tud az amúgy birtokoltnak vett gimis anyagból. Ezt felismerve a főiskolák/egyetemek felzárkóztató órákat indítanak, hogy azért mégiscsak. Apró hozzáállásbeli különbségek (melyek nüansznyinak is mondhatók) viszont jelentkeznek és fellépnek: míg az ELTE a szintfelmérőn (ez nem a felvételi, hanem szeptemberben ezzel kezdenek az elsőévesek) nem elég jól teljesítőknek kötelezően előírja ezen órák látogatását (s így persze ez egy ingyenes szolgáltatás-kötelezettség), addig máshol ez opcionális, viszont remek bevételi forrás. Merthogy persze a gyerekek (meg a szüleik nyilván) látják, hogy nekik érdekük ide járni.

És vissza az ingyenes tandíjmentességet is!

Vámos és az erotika

Brutális vándorbulvárhírek egyike jelent meg a zindex címlapján: egy 99 éves idős hölgyet erőszakolt meg egy tinédzser Floridában. Az öreg néni meghalt, a számtalan unoka gyászol.

A cikk közepén pedig egy hirdetés: Vámos Miklós akar velünk az erotikába utazni.

Ez a nem éppen bájos véletlenek kategóriába tartozik.

(A hirdetés persze az oldal megnyitásakor mindig más és más. Az oldal itt.)

Nobel

Szurkoltunk Bonónak, de sajnos Al Gore kapta az idei Béke-Nobelt...

Ez meg itten a One Berlin Versionja volt.

Lokführerstreik

Na, Lokführerstreik az van. Vannak fizetésükkel elégedetlen mozdonyvezetők, vannak a szolgáltatással elégedetlen utasok, no meg van sztrájk is.

A lefizetendő szakszervezeti vezetők is vannak, akik azt mondják, hogy 30%-os fizetésemelést szeretnének. (Én meg egy Porschét szeretnék. Bőrülésest, pirosat.) Van a Deutsche Bahn vezetősége is, akik zsarolást emlegetnek. Azt mondják, hogy nem a bértárgyalások napján szoktak sztrájkolni, hanem a sikertelen bértárgyalások után. (Na persze, majd éppen a kizsákmányoló osztály fogja megmondani, hogy mikor illik sztrájkolni.)

Berlinben szemerkél az eső, az S-Bahnok nem járnak, az utcákon autók gőzölögnek.

Russia Rulez!

Személyes tapasztalat nincs, de nyilván. Most viszont ez a cím az Orosz filmnapokat jelenti, ami holnap kezdődik a Cirkóban és a Toldiban. Programért katt a linkre, akinek van ideje, menjen. Az orvosperes film, meg egy-két másik érdekesnek ígérkezik.

Piff-puff

A Ponyvaregényben Bruce Willis körülnézése tetszett legjobban, amikor hazamegy az órájáért? Akkor az Ön filme a Számüzöttek! Életemben nem szórakoztam még ilyen jól lövöldözős mozin. A sztori annyi, hogy Makaóban a Kínához való visszacsatolás előtt mindenki gyorsan pénzt akar szerezni, amihez köztudottan gengszterkedni kell. És akkor gengszterkednek.

Pörgős, zseniális humorral, remek képekkel. Futás a moziba be! Asszem csak a Cirkóban adják.

Az angol hitsorsosok dilemmája

Nemrég írtam, hogy mecsoda egy problematika lehet csapatot választani az angol-zsidó. (Még szerencs, hogy az a meccs tök egyoldalúra sikeredett.) Most viszont őszinte és mély együttérzésemről szeretném biztosítani London proizraeli zsidajait. Az UEFA-Kupa tegnapi (tegnap előtti) sorsolása úgy hozta, hogy a Tottenham Hotspurs és a Hapoel Tel Aviv egy csoportba került, a mérkőzésre november 8-án a Tel Aviv és Jaffó határán lévő Bloomfield stadionban (lásd az egy svéd szurker által készített fenti képet) kerül majd sor (ha addig nem lesz valami háború).

Tavaly még ott lettem volna. Oh! Oh!

Insomnia

Mit csinálhatnak az éjjeli szerkesztők? Biztos sokat cigiznek. Mindenesetre kb. minden harmadik szám után van egy jó 10-15 másodperces szünet. Ejnye.

Amikor felülről jön a szociális érzékenység...

Amikor a szegényember nyakába öntik a szociális érzékenységet, az felnéz, és visszaszól: Menjetek a 'csába. Kis János mielőtt felfordul, visszanéz az eperfa alól, s még egyszer azt mondja: Dögölj meg, kutya.

A zindex egyik újságírója gondolt egy nagyot, s hirtelen szociálisan érzékeny kedve támadt. Kipróbálta, hogy meg lehet-e élni minimálbérből. A tanulság: nem, nem lehet. Köszönjük szépen, hogy ezt az életbölcsességet megosztotta velünk a tisztelt újságíró.

Nos, én most szólok, hogy nem minimálbérből élek, hanem valamivel több pénzből (egyelőre), s most szólok, hogy kötözködni fogok.

Merthogy drága kísérletező kedvű barátunk azt képzelte, hogy a minimálbéren élők azok úgy élnek, mint ő. Téved. Aki minimálbérből él, jobb esetben csapvizet iszik és nem teát, nincs lakás-, s még kevésbé sincs autóbiztosítása, nem vesz sört a Margitszigeten, hogy mást ne mondjak, nincs ott a Margitszigeten, hogy sört vehessen, nem kábeltévén nézi a meccset annyi biztos, ha nézi, akkor a sarki presszóban kettesben egy darab nagyfröccsel, ugyanis ő olyan bort vesz, amit nem lehet szóda nélkül meginni, s főleg nem eszik meg a két deci bor mellé egy sztrapacskát, mert találkozott a barátaival, fel sem merül a számára, hogy csak annyi ételt vegyen, amennyit kézben is haza tud vinni, s nemcsak azért, mert ebben a hónapban éppen nem használja az autóját (van autója? dehogy!), hanem azért sem, mert soha nem vesz annyit, hogy csak kocsival tudja hazavinni, nem joghurtot reggelizik, nem vesz Nemzeti Sportot, de ha vesz, akkor sem ad borravalót az újságárusnak. Mondjam még?

Minek?

A szegényember nem létezik. Megfáradt szociológusok tudják, hogy létezik, de senki nem hisz nekik. Amit nem látunk, az nincs, s őket nem látjuk. Néha az (alsó-, közép- vagy felső-) középosztálybeliek úgy tesznek, mintha látnák őket, mintha együttéreznének. De ekkor sem látják őket. Senki se vette észre, hogy eltűnt, mint azt sem, hogy ott volt, sem azt, hogy élt.

Móricz még mindig aktuális, olvassuk őt:
Az ember két keze a levegőbe kapott; sovány hosszú teste megfordult s hanyatt vágódott.
Irtózatos vonaglásban vergődött hangtalanul a földön, míg csak végleg el nem csöndesedett.
Senki se vette észre, hogy eltűnt, mint azt sem, hogy ott volt, sem azt, hogy élt.
Reggel felé egy részeg fölbukott benne.

(Az illusztráció Várnagy Tibor munkája. Innen van.)

Rizike

A szex az vajon mi? A test az vajon mi?

Nos, amióta az európai ember azon gondolkozik, hogy vajon a nem szép dolgok is lehetnek-e a művészet tárgyai, sőt már azon is gondolkozik, hogy szép-e egy mások szerint nem szép dolog, azóta igen sok víz lefolyt már a Spreen. Winckelmann kereste a márványfehérbe oltott tökéletes szépséget, persze fatális módon nem tudott róla, hogy az eredeti szobrok le voltak festve. Kant a szépet az értelem és ész közvetítő közegeként határozta meg és írta körül több-kevesebb sikerrel. Hegel világtörténelmi erővé tette a szépet és saját magát. Marcel Duchamp pedig belevizelt a közepébe, amikor kiállított egy piszoárt.

Nos, amikor megnéztem a berlini Postfuhramt épületében nyitott fotókiállítást, akkor hirtelen hatvannyolcba repültem vissza, s nemcsak azért, mert Andy Warhol a polaroidjával lekattintott néhány nemi szervet. A kiállítást felkonferáló, megideologizáló szöveg, a projekt kommünikéje ugyanis azt közli a látogatóval, hogy itt az idő, hogy lerántsuk a leplet, s megmutassuk, ami alatta van, a vallás, a kultúra, a politika és a vallás ugyanis nem engedi, hogy megértsük a meztelenséget, nem engedi, hogy közel kerüljünk a testhez. Ez persze igaz, de az a probléma, hogy nincs vele probléma, legalábbis nem úgy, ahogyan azt a kiállítás rendezői gondolták.

Mert a test időnként megdöbbent, de azt hiszem, hogy az internet vizuális boomja kioltotta ezt a döbbenetet. Ezért Robert Mapplethorpe S/M képei, Borisz Mihajlov kövér női nem formálják át radikálisan a testhez való viszonyomat, s nem történik meg ez a japán fotóművészet (például Nobuyoshi Araki képeinek) brutalitását látva sem. Jellemző, hogy itt Németországban nagyon népszerű Terry Richardson iróniája egyáltalán nem volt érzékelhető a fotóművész sorozataiból kiragadott képek láttán. A szétnyitott női lábak, a maszturbáló szőrös férfiak, az S/M installációk elvileg a szexualitás jelenkori állapotának hazugságmentes, kíméletlen dokumentumai. Csakhogy a mai ember olyannyira hozzászoktatta szemét a tárggyá tett test látványához, hogy egy ilyen kiállítás is inkább a kacérkodás marad a pornográfiával, mint valódi szembenézés a test magányával. Itt sokkal inkább a modernista fotóművészet magánya volt érzékelhető.

Talán Gregory Crewdson kiállított képei reagáltak a legélesebben erre az új kulturális kihívásra. A testnek ő nem az anyagiságát és elidegenedettségét emeli ki, hanem a társas érintkezési formák médiumaként használja azt képein. Számára a test nem puszta anyag, ami mentes mind Hegel szellemétől, mind pedig az észtől és értelemtől, hanem egy szociális térben elhelyezkedő, ott vizuálisan definiálandó problémahalmaz.

Van egy kép, ahol egy igazi autóbaleset igazi hullája mélyen a szemünkbe néz, a halott test meleg tekintetéből humánum árad. De még a halott test sincs egyedül, mögötte a megdöbbent járókelők tátott szájjal bámulnak, s egy mentős épp egy kabátot borít a kifacsart testre. Winckelmann nézhetett így a trieszti fogadó szobájában 1768. június 8-án, nem sokkal azután, hogy Francesco Arcangeli megölte őt néhány aranyért.

(A kép Gregory Crewdson munkája. Innen van letöltve.)

Wishful thinking

Azt írják:

Névtelenül nyilatkozó bírósági illetékesek szerint Szaíd Mirza főügyész 16 palesztin és négy orosz állampolgár ellen emelt vádat.

Hát... Előbb-utóbb.

Ünnep

A németek szerdán ünnepelték az újraegyesítést. Kiküldött tudósítónk nem ért célba, épp mikor a Brandenburgi Kapu közelébe kacsázott, a rendőrök kordont vontak körénk, és bemondták, hogy nincs itt semmi látnivaló, kérem, oszoljanak, a tér megtelt csurig.

Képünk tehát nem az ezévi ünnepséget ábrázolja.

Berlin és a medvék 3.

Közkívánatra publikálok még néhány békemackót.

Észak-Korea:



USA (Nagy-Britannia is látszik, bár azt nem kérte senki). Klikk és nagyobb lesz:


Magyarország (bár azt sem kérte, vajon miért?, senki). Akinek van ötlete, hogy ez mi, miért és merre meg meddig, ne habozzon a megjegyzésrovatot használni:



Legalább tíz ország gondolta úgy a száznegyvenből, hogy nagyon művészi és a világbékét is elősegíti, ha az ország futballcsapatát is reklámozza, ímhol a horvát példa:



Sajnos Irak, Irán, Izrael és Palesztina mackói nincsenek meg az archívumomban, de ígérem, ha egyszer megint arra járok, elküldöm ezeket is.

Berlin és a medvék 2.

Ó, béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!

Aki halott, megbocsát,
ragyog az ég sátra.
Testvérek, ha túl leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bűnös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!

Eztet mondta vala a költő, és eztet mondják manapság a medvék is Berlinben. Nem először járnak itt, nem is utoljára, azért jöttek, hogy a világbékéről meséljenek. És addig járják a nagyvilágot, amíg nem lesz megbékélés és szeretet. Az ENSZ minden egyes tagállamát egy mackó képviseli, egy mackó, amit az adott ország egy jeles képzőművésze készített.

Az ötlet egyfelől természetesen naiv, másfelől bájos, miképpen Babits verse is egyszerre nagyon bárgyú, és mégis megrázó erejű. Különösen ha véletlenül találkozol a sok medvével Berlinben. Különösen, ha maga Babits olvassa fel a verset 1916. március 26-án a Zeneakadémián.

Berlin és a medvék 1.

Berlinbe tegnap beszöktek a medvék. Az Unter den Lindenen suhantak nesztelen, kánikulában, halk lombok alatt s találkoztak velem. Ballagtam éppen az Alexanderplatz felé s égtek lelkemben kis rőzse-dalok: füstösek, furcsák, búsak, bíborak, arról, hogy meghalok. Elért az ősz és súgott valamit, az egész Mitte beleremegett, züm, züm: röpködtek végig az úton tréfás falevelek. Egy perc: az Alexanderplatz meg sem hőkölt belé s Berlinből a medvék kacagva szaladtak. Itt jártak, s hogy itt jártak, én tudom csupán nyögő lombok alatt.

Esett itt már szó nem egyszer, nem kétszer, nem háromszor, nem négyszer, nem ötször, nem hatszor, nem hétszer, hanem biza nyolcszor az Alexanderplatzon nyílt új bevásárlóközpontról, az Alexáról, aminek a honlapja még mindig nem működik. De eddig szót sem ejtettünk a berlini medvékről. Merthogy Berlin a medvék fővárosa, s ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az Alexában nyitott medveépítő műhely.

Itt mindenki testreszabhatja a maga mackóját, csinálhat fiúmackót s lánymackót, tömhet bele kevesebb vagy több anyagot, tehet bele belső részeket az esetleges későbbi boncolások élvezeti fokának növelésére, felöltöztetheti elegánsan és punknak, és anyu meg apu mindezt kifizetheti.

Megnyílt végre Németország első Teddybär Fabrikja.