Úgy tűnik, Dévényi Tibi bácsi lesz belőlünk

Pöttyös labdánk még nincs, számot kérni nem lehet, de küldünk magunktól.

Sabbat salom!

Elit, nem elit, nem kap mást

Publius Hungaricus ismét megszólalt a zindexen. Szeretjük őt, érdekli az ország sorsa, miként minket is. Persze ez mégiscsak egy blog, s egy blogger nem írhat ilyen mélyre hatoló elemzést, s pláne nem írhat ennyire hosszút.

Így minden elismerésünk mellett, csak egy apróságot tennénk szóvá. PH láthatólag csiszolta helyzetrajzának korábbi megállapításait, nyilván nem a mi kritikánk hatására, hanem kaphatott ő hideget-meleget eleget. A kép valóban sokkalta árnyaltabb lett, hangsúlyosabb lett a kulturális tőke felhalmozásának szerepe, PH immár maga sem hisz más országok példájának revelatív erejében, hanem inkább a külhonban szerzett tudás hazai applikálhatóságát tartja szem előtt stb. Mégis volna egy apróság. De az apróság előtt jöjjön egy kiegészítés. Aztán még egy kérdés is mielőtt.

Az első cikk bírálta a magyar elitet, mely országunkat vezérli, e cikk részletesen is kifejti, hogy miben is állnak eme elit gyenge pontjai. Miközben e gyenge jellemek rajzát teljesen elfogadjuk, mégiscsak akadnak kérdéseink. PH szerint az elit gyengesége három tulajdonságával körvonalazható: tudása gyenge (féltudás), hiányzik belőle a teljesítményelv és az egyéni felelősség. Mondom, ez így igaz. Bár véleményem szerint az teljesítményelv hiánya és az egyéni felelősség hiánya egy tőről fakad. Sőt a féltudás is ide tartozik. Ezek mind az egyénről szólnak, s persze az elit nyilván egyénekből áll, azért mégsem varrnék mindent az egyének nyakába. Sokkal inkább hiányolom a társas felelősséget, melyről PH keveset (semmit sem) ír. Azt, hogy nincsenek olyan struktúrák, intézmények, melyek ellenőriznék az elit viselkedését. A társas döntések külső kontroll nélkül, disznó-öböl, disznó-öböl, de rég volt, tudjuk, gyakran félrevisznek. Az elit érdeke volna, hogy ezeket az intézményeket kikapcsolta? Hosszú távon nem hiszem, hiszen az ellenőrző intézmények legitmitást is adnak, ha átmész a külső kontrollon, úgy teljesítesz, hogy mérhetően te legyél a jobb, akkor legitim leszel, s a mai magyar elitnek, legalábbis a politikainak mérhető hitelvesztése nagyrészt ezen múlott és múlik. Márpedig a hitelvesztés végső soron hatalomvesztéshez szokott (fog) vezetni.

Ígértem egy kérdést is. Arra volnék kíváncsi, hogy kit nevez PH elitnek. Egyszerű definíciót várok, leginkább az elit mélysége érdekel. Hogy az üzleti szférában mennyire megy a mélybe, hogy mennyire választja el e kérdésben a magán- és közszférát (többnyire mintha a közszférát érte volna a bírálat, de néha ott volt a magánszféra kritikája is), hogy ha már az elit rossz tulajdonságainak örökíthetőségéről esett szó, akkor e rossz tulajdonságokat örökítő intézmények mely mélységben részei az elitnek (középiskolaigazgatók? egyetemi tanársegédek? oktatási államtitkárok?) stb.

S akkor végre az aprósághoz értünk. PH első cikkében azt állította, hogy Magyarország elitvezérelt ország, és ez baj. Most azt mondja, hogy elitet kellene váltanunk, elmondja szépen, hogy milyen legyen az új elit, a részleteket hagyjuk, éppen az ellenkezője a mostaninak. Most ne firtassuk megint, hogy egyszer azt állítja, hogy nem lehet egyik pillanatról a másikra csodát várni, máshol meg hivatkozik ilyes csodákra (írek, finnek). Firtassuk inkább azt, hogy vajon miért is lenne jó nekünk elit helyett a nyakunkba egy másik elit. Evidens, az új elit új idők új dalaival érkezik, s ki is mondatik PH cikkében, valójában generációváltásról van szó.

Nos, Bouba Diop nem öreg, sőt, van még a lábában néhány jó év, mégis azt kell mondania, hogy ez elsősorban nem generációs kérdés. Láttunk mi már generációs váltást is, párton belül, párton kívül, politikában és nyilvános szférában, s a dolog kevésbé múlott az életkorokon, mint egyéb tényezőkön. Ítéletem PH cikkéről ugyanaz, mint első cikkéről (bár PH magamagának ellentmond itt-ott): sok-sok igaz és becses megállapítás és észrevétel, átgondolatlan következtetés.

(Képünk a Homárról, Homárnak egy székesfehérvári benzinkútról, Bouba Diopnak a Google képkeresőjéről, "Elkúrtuk" jeligére.)

Tényleg szar az angoloknak

Az angolok ügyesen nem jutottak ki az EB-re, így sajtójuk kénytelen magyar szintre ereszkedni. Egyrészt nyilván proba alázza a volt szövkapot (teljesen megérdemelten), másrészt azzal tölti az idejét (csoportbeosztási esélylatolgatás helyett - ami ugye már nem érdekes), hogy ismerteti Tony Henry sztoriját. Ő volt ugyanis az énekes a diadalmasan elvesztett horvát meccsen, és a horvát himnusz szövegébe egy sajnálatos hiba csúszott: egy hang felcserélése miatt a szöveg, a drágám, imádom a hegyeidetről, a drágám, a péniszem egy hegyre változott. Mindenesetre a horvátok szurkolók lelkesek, mert rájöttek, hogy így kicsit macsóbb a himnuszuk (igaziból azért, mert jó ómennk tartják a bakit) és meghívták Henry-t, hogy énekelje ő a himnuszukat majd az EB-n.

Csurka István jegyzetel.

Ne fussatok úgy!

Pont ma sikerült valami egészen elépesztőt alkotnia összeborulásilag a maszopnak meg a fidesznek. Pici hír, de nagyon örülünk neki. Jövőre nem lesz egy darab futóverseny se Pesten, mert nagyon zavarják a forgalmat. Én nem vagyok egy egészsége életmód fanatikus, de mondjuk vannak városok, ahol turisztikailag is ki vannak ezek a versenyek használva.

Ja, és mindig hétvégén vannak.

Update: John Emese megkérte Demszky Gábort, hogy hasson oda. Nagyjából a fenti érvekkel. Azért nem leszek politikus.

Berlin vs. Budapest: környezet és energia

Ha ez egy verseny volna, akkor Berlin fölényesen nyerne. De ez nem egy verseny, így azt kell mondanom, hogy Berlin a minimális alapkövetelményeket teljesíti, Budapest pedig semmit.

Két példa:
- itt tényleg szelektív a hulladékgyűjtés
- itt a lakótelepi lakásokban szabályozható a fűtés, azaz nem fűtik méregdrágán az utcát (mi miért is tesszük?)

Supremacy

A sorozat és a nyelvtan kedvéért. Meg mert vicces kedvemben vagyok.

Fehér Ház

Az Index hozta megint a szokásosat. Tényleg: semmi különös nem történt, csak leültek gondolkodni, kisütötték a nyilvánvalót és ezzel szokás szerint körbeverik a magyar újságírást. Arra jöttek ugyanis rá, hogy a jövő év legfontosabb külpol eseménye (és kicsit már az ideié is) az amerikai elnökválasztás lesz. Mecsoda truváj! És az ugye egy hosszú folyamat. Akkor csinálnak rá egy blogot. Kicsit beizzítják némely mostanság ellankadt mnkásaikat (e.g. Király András) és hajrá.


A Fehér Ház tényleg nem talált ki semmi újat (bár máris jobb, mint pl. a Haarec Rosner's Domainjának the Israel Factor alrésze), de versenytársak nélkül ugye. Ugye.

He?

Azt kérdem én tőletek: He?

Mert e blog is azt tanúsítja, hogy nekünk van időnk, de ez még nem jelenti azt, hogy másoknak nincsen. A különböző kerületi önkormányzatok képviselői például azzal szórakoznak, hogy igyekeznek egymást zsidózáson kapni. Nem is holmi burkolt galíciázást keresnek, az mehet, nem is a Szabó Dezső-idézetbe oltott ízléstelenségeket, hanem egész egyszerűen a legszimplább zsidózást akarják leleplezni.

Tegnap a zindexen jelent meg a hír, hogy a XIII. kerület szdszes és fideszes képviselői együttes erővel küzdenek a kerületi ülésen történt zsidózás ügyében. Történt ugyanis, hogy egy Izraelből hazatért hazánkfiának azt mondotta az mszpés képviselő, hogy - figyelem! csak felnőtt olvasóinknak ajánljuk -: "én nem osztom Szabó György képviselőtársamnak azt a meglátását, amit ő nemrégen lát, mert elég sok időt töltött ahhoz Izraelben, hogy ne lásson rá az itteni dolgokra, hogy itt koldusok országába tért vissza, amikor hazajött, de hát ha ennyire nem érzi jól magát, egyre közelebb kerülünk a schengeni határokhoz."

Persze nem ez az egyetlen ilyen kirívó eset. A kiegyensúlyozottság érdekében nézzünk egyet a túloldalról: Augusztusban például a XXII. kerületi Városházi Híradóban tiltakozott az mszp és az szdsz együtt fideszes képviselőtársuk egy indexes fórumbejegyzése kapcsán, mely - csak erős idegzetűeknek! - így hangzik: "a viseltes cipő a jungi értelemben vett kollektív tudattalanban semmilyen tragédiára nem utal, csak a lábszagra. Vagy tévedek? Tipikus posztmodern gesztusművészetről van szó, amit mindig is idegenkedve néztem. Nem lehet bármilyen egy tragédia helyszínéről (egyébként tudtommal nem ott volt a helyszín) előrángatni, hogy az majd utal a tragédia egészére. Nem lehet pl. Batthyány Lajos kivégzésére Batthyány gatyamadzagjával emlékezni. Nem véletlen, hogy a mit sem tudó turisták felpróbálgatták a cipőket, meg közéjük fényképezték a sajátjukat, mert valami jópofa, blikkfangos látványosságnak vélték. Azonkívül Budapest egyik legszebb helyét bűn bronzcipőkkel telerakni. Lehet persze, hogy tévedek."

A tények magukért beszélnek. Ugyebár.

Ugyebár? A XIII. kerületben egyszerű mezei bunkóság történt, én nem hallottam semmi rasszizmust benne, persze ha antiszemita dolog kimondani/leírni, hogy Szabó György képviselő Izraelben élt, akkor minden bizonnyal nagy baj vagyon. Arról nem is beszélve, hogy a szocialista képviselő, Döry Miklós szövegét én forgattam jobbra, forgattam balra, de egy büdös mukkot nem értek belőle, s csak egyéb helyzetekben szerzett tapasztalataim szerint tudom értelmezni, ti. hogy azt jelenti, hogy "húzzál vissza oda, ahonnan jöttél." Tulajdonképpen pech, hogy nem Németországból vagy az USA-ból jött haza, hanem éppen Izraelből. (Meg sem merem kérdezni, hogy milyen súlyos dologra figyelmeztetett a schengeni határok emlegetésével.) A XXII. kerületi eset még izgalmasabb: Sebes Gábor ugyanis csak egy emlékművet kritizált, sőt mi több, még érveket is felhozott kritikája mellett, de azt ő is hangsúlyozta, hogy nem magát az emléket bírálja. Bouba Diop persze nem ért vele egyet, ő nem gondolja azt, hogy sérülne Batthyány Lajos emléke, ha a gatyamadzagjával emlékeznénk rá, de bármennyire is igyekezett egy szemernyi antiszemitizmust sem sikerült kisajtolnia Sebes megnyilatkozásából, sőt, inkább aggodalmat látott, hogy nem megfelelően emlékezünk meg a vészkorszak áldozatairól. Berlinben Peter Eisenman holokauszt emlékművét (képünkön alant) igen sokan kritizálták, de az fel sem merült, hogy az emlékművet bírálók holokauszttagadók volnának.

Szóval marad a kérdésem: He?

Na meg hogy: Amikor vannak nekünk dögivel igazi antiszemitáink, akkor hogy került a bronzcipő a képviselőtestület asztalára? (képünkön felent)

Diplomacy

Van egy csomó ismerősöm, aki szeret játszani (gyakorlatilag mindenki). Vannak olyanok is sokan, akik a neten is. Ezen embereknek ajánlom a Diplomacy-t. Ehhez a verzióhoz pont heten kellenek, persze lehet ismeretlenekkel is játszani. Minden angolul van rajta, ami jó, kivéve a hülyeségéket, ami baj, mert nyilván azok érdekelnének a legjobban. Ma pl. a Pesti Hírlapról van valami "érdekesség", csak ugye nem értem. Valamelyik holnadul bíró olvasó lefordítaná?

Colofon:
Pesti H�rlap is een dagelijks nieuws blad zorgvuldig voor u samen gesteld uit zeer betrouwbare bron en met de grootst mogelijke zorg.

Köszönöm.

Berlin vs. Budapest: könyvtárak 2.

A berlini könyvtáraknak van egy kétségtelen előnyük a budapesti könyvtárakkal szemben. Itt megvannak a könyvek. Persze németül minden szinten minden, angolul majdnem minden, franciául sok. Itt ráadásul nem dobták ki a kukába a rendszerváltás után az összes cirill betűs könyvet, sőt folytatták a beszerzést, és igen vérzett Bouba Diop szíve, hogy ennyire elhanyagolta e szép nyelvet és irodalmát. Sőt mi több, itt bizony leledzenek még magyar könyvek is, nem is csekély mennyiségben, s még ma is szaporodik a magyar anyag, bár a beszerzés elveit keresni badarság volna.

A berlini könyvtárak mindegyike feldolgozta teljes állományát és feltette a katalógusát az internetre. A Staatsbibliothek zu Berlin katalógusából otthon választhatod ki a megrendelendő könyvet, s azt is, hogy hova óhajtod kapni. Kérheted a könyvkiadóba is, ha haza akarod vinni, vagy helyben olvasásra mindkét épület olvasótermeibe. Berlini könyvtárakban nemcsak az internetet érheted el kényelmesen, hanem a könyvtárak előfizetnek folyóiratadatbázisokra, s a könyvtárban kényelmesen olvashatsz a képernyőről több ezer folyóiratot (nálunk ilyet csak a CEU könyvtára tud).

A budapesti könyvtárak többségükben feldolgozatlan katalógusa (kivéve a FőSzabót persze) és gyatra beszerzési szokásai már-már közmondásosak, mégis akadnak komoly előnyök is. Budapesten a könyvtárak többsége a könyvek többségéből több kötetet is tart. Például a FőSzabóban általában van egy pár darab minden könyvből. Ezzel szemben Berlinben minden könyvtárban minden könyvből egy darab van. Ha valaki kivette, akkor előjegyezheted, de hát azért sokszor várni kell. Budapesten ráadásul ott van a Szecska vagy Akadémiai, ahol többnyire mindig ott vannak a könyvek, s ha hazavinni nem is, legalább megnézni tudom valahol a könyveket.

Budapesten egy könyvtárban cc. fél óra alatt a kezedben lesz a kívánt könyv. Berlinben várakoznod kell rá legalább négy-öt órát, de az esetek többségében másnapra ígérnek eredményt. Sőt, ha külső raktárból hozzák ki neked, akkor csak a Jóisten tudja, hogy mennyit kell rá várakoznod, egy nap, egy hét vagy két hét, bármi lehetséges.

Budapesten a könyvtárakban jó a szabadpolc. A szabadpolcot jó böngészni, sokszor talál az ember olyan könyveket, melyek létezéséről nem is tudott, s sok könyvbe az ember csak bele akar pillantani, nem akar mindig minden könyvet elolvasni. Magyarországon a könyvtárakban meg lehet találni az aktuális folyóiratokat, végig lehet lapozni őket, lehet nézegetni az élő kultúrát, Németországban a folyóiratot is ki kell kérni a könyvtárban, és a kötések miatti csúszások miatt rendszerint a tavalyi vagy tavalyelőtti a legfrissebb szám, amihez így hozzájuthatsz.

Budapesten ami megvan, megvan, ami nincs meg, nincs meg. Berlinben csak a második világháború utáni könyvekben lehetsz biztos.

Budapesten a könyvek is jobban érzik magukat. Itt a könyvek félnek. Arról panaszkodnak, hogy ha egyszer egy olvasó kezei közé kerültek, akkor bármi történhet. A Szecskában például előbb engedélyeztetni kell a másolást, s így szűrik a rossz állapotban lévő vagy régi könyvek másolását. Itt ha az olvasó megkapta a könyvet, akár szét is tépheti, meg is eheti, annyit másol belőle, amennyit akar. Néhány könyvbe ugyan tesznek másolást tiltó figyelmeztetést, de ezt a másoldában már nem lehet ellenőrizni. És van ugyan még egy-két régi másoló, ahol lehetett úgy másolni, hogy az ember nem töri ketté a könyv gerincét, hanem szépen oda lehetett fektetni, de az újabb és gyorsabb gépek már nem ilyenek.

Persze lehet, hogy van olyan olvasó, aki szerint ez előny. Bouba Diop ugyan tiltott könyveket nem másolt, de régi könyveket igen, és közben szégyellte magát. Kinek a pap, kinek a papné.

Vajon előny vagy hátrány, hogy a berlini könyvtárból, ha telefonálsz, úgy dobnak ki, hogy a lábad nem éri a földet?

Kosáry Domokos

Volt egyszer egy huszadik század. Volt egyszer egy Magyarország. És volt három zseniális történész. Sohasem dolgoztak együtt, nem is igazán kedvelték egymást, ám kölcsönös nagyrabecsülésüknek mindig hangot adtak.

Benda Kálmán és Kosáry Domokos 1913-ban született, H. Balázs Éva 1915-ben. Pályájuk a két világháború között indult, különböző utakon, de a második világháború után, nem tudni, miért, mindhárman a 18. századi és részben a 19. század első felének történelmét választották kutatási területül. Benda egy felülmúlhatatlan forráskiadványt adott közre (A magyar jakobinusok iratai I–III. 1952–1957.), Kosárynak a Görgeyről, Széchenyiről, Kossuthról illetve Napóleon magyarországi hatásáról írott monográfiái mellett volt ideje megírni monumentális kultúrtörténetét (Művelődés a XVIII. századi Magyarországon, 1980.), H. Balázs könyvei pedig - a francia történetírás modern módszereit alkalmazva - az egész magyar történettudomány kutatói módszertanát befolyásolták.

Mindhárom kutatón átgázolt egy század, de nem hagyták magukat. Benda parkolópályára téve dolgozta fel a jakobinus mozgalom történetét, Kosáry a börtönben írta a Széchenyi Döblingben című könyvét, miközben a mellette lévő priccsen született a 20. század magyar irodalmának egyik legcsodásabb antiutópiája (Déry Tibor G. A. úr X-ben című regénye - a sztori itt), H. Balázs pedig annak ellenére lett nemzetközi hírű tudós, hogy a szocialista Magyarországon kellett élnie.

Mindhárman sokat éltek, mindhárman tartalmas életet éltek: Benda 1994-ben halt meg 81 éves korában, H. Balázs Éva tavaly, 91 évesen. Ma, utolsóként, elment a harmadik is. Isten nyugosztalja Kosáry Domokost.

Berlin vs. Budapest: könyvesboltok

Berlinben csak Alexandrák vannak. Lehet, hogy létezik az Írók Boltja is, s csak nem találtam meg, de nem hiszem.

Találtam hatalmas könyvesboltokat (Dussmann, Hugendubel, Thalia), több emeletesek, rengeteg könyv. Találtam egykoron volt egyetemi könyvesboltot is, egy emeleteset, de gyakorlatilag könyv ott nem volt helyben.

A közös nevező: a könyvesboltban csak biztosan eladható könyveket tartanak. Amikor belépsz, két-három toplistát ajánlanak fel, vannak mindenhol tematikus toplisták is, elöl, az első emeleten mindenhol az aktualitások, az emeleteken tematikus bontásban minden. Illetve majdnem minden. Gyakorlatilag azonnal megrendelhető bármilyen könyv, s másnapra ott is van vagy másnapra házhozszállítják neked.

A hasonlóságok: az internetes rendelés elsöpörte a könyvespolcokat naivan böngésző embertípust. Legalábbis a legtöbb területen: jelenleg csak a szépirodalmat, a gyermekirodalmat, a szakácskönyveket, a népszerűsítő történelmi könyveket és az ajándékkönyveket érdemes a boltban keresni. Ha másra vágysz, akkor baj van.

A különbségek jól látszanak:
az Alexandra és a Libri óriásboltjai is törpék lennének Berlinben
itt minden (értsd: MINDEN!!!) elérhető könyvet meg lehet rendelni
itt ingyen (értsd: INGYEN!!!) szállítják házhoz a könyvet
itt barátságosak az eladók (bár ez otthon is esetleges, de sok rossz emlékem van, főleg a Libri és az Alexandra munkatársairól)

Valamiért zavarban éreztem magam, amikor a boltban megrendeltem húsz könyvet, majd másnap egy órás kemény melóval kettőt kiválasztottam közülük. Persze nem haragudtak, s mikor kérdeztem, mondták, hogy ez teljesen rendben van, semmi gond, én mégis szégyenkezve kullogtam haza két kis vékonyka könyvvel és a negyven euróval rövidebben.

PS: ha már az internetes rendelésekről szót ejtettünk, akkor persze nálunk a Bookline simán veri az Alexandrát, de vajon összevethetőek ezek az Amazonnal (nemcsak Berlinben, hanem vidékre is ingyen szállít a rendelést követő napon) vagy összevethető-e az itteni internetes antikváriumokkal.

Mily csodás a világ

Berlin vs. Budapest: könyvtárak 1.

A berlini Staatsbibliothek B épülete önkiszolgáló. Felhozzák a könyvedet, lerakják egy polcra, ott te megkeresed, becsekkolod a gépbe vagy becsekkoltatod a könyvtárossal és már mész is haza.

De mi van, ha nem találod? Mi van akkor, ha éppen Az impotencia című kultúrtörténetet akarod kézhez kapni? Ekkor biza ciki van, mert oda kell menni a könyvtároskisasszonyhoz, és azt kell mondani, hogy nem találod Az impotenciádat. Ő megkeresi, ő megtalálja.

Ha szerencsés vagy. Vagy ha nem.

Update! Ráadásul elég rossz könyv.

Hogy is van ez?

Nem értem. Ha elfogadjuk azt a közkeletű tételt, miszerint Olaszországban a bűnözők túlnyomó többsége román állampolgár, akkor ebből többféle következtetést is levonhatunk:

1. Olaszországban a románok járnak meccsre.
2. Olaszországban nem bűncselekmény autókat felgyújtani.
3. Olaszországban a több ezer futballhuligán a bűnözőtársadalom kisebbségéhez tartozik.


Nem hiszem, hogy értem.

Berlinben a vécé változatlan

Ha gyötör a honvágy, mindig beugrok pisilni egyet a Collegium Hungaricumba.

Na, persze ez nem azt jelenti, hogy a pisilésről nekem mindig Magyarország jut eszembe, s nem is azt, hogy a Collegium Hungaricumban magyarnak érezném magam, csak mert a kapuban lehet egy kiadósat sziázni. Nem.

Egész egyszerűen itt van Berlin egyetlen magyar vécéje. Bár sokak a nyolcvanas évek SzOT-üdülőit is borító faburkolatért vannak oda, mások a szocialista ipar legremekebb lakberendezési tárgyaiért, én mégis azt hiszem, hogy ami igazán magyar, az a vécé. Azt hiszem, hogy a piszoár fertőtlenítőgolyóit is otthonról hozhatják, s már az illat komolyan beindítja bennem a hazafias érzést, de amikor végül felberreg, tak-tak-tak-taaaaak, a Thermoflux 1200as kézszárító, akkor meleg bensőségesség olyan érzése árad végig rajtam, amit csak az Ipari Műszergyár termékei hajthatnak végre.



Sajnos a magyarság eme akolmelege nem sokáig érzékelhető, a CH költözik, méghozzá saját épületbe, ahol minden új lesz, és minden német, s amelynek a tárgyai majd csak harminc év múltán emlékeztethetnek az eltűnt ifjúságra.

Ajaj

Hertha

Bouba Diop tegnap elment meccsre. Harmincötezer néző, félház a berlini olimpiai stadionban.

A Hertha pocsékul játszik, a pálya úgy csúszik, hogy Huszti Szabolcs feje többnyire közelebb volt a havas gyephez, mint a lába. Alacsony színvonal, dermesztő hideg, a hóesésben alig látszik valami.

Aztán a végén egy gól, egy szép gól, ami megmelengeti Bouba szívét. Érzi, hogy győztünk.

November 9.

November 9-dikén egy német kora reggel felkel, szombat van, épp elvesztették a háborút. A német megvakarja a füle tövit, s csak annyit se gondol, hogy na akkor ma kikiáltjuk a német köztársaságot. Nem gondol Karl Liebknechtre és Philipp Scheidemannra, nem. Fogalma sincs, hogy mi a különbség egy köztársaság és egy tanácsköztársaság között. Nem sejt semmit, óh nem.


November 9-dikén, szerdán este egy német vacsorához készül, amikor kiabálásra lesz figyelmes. Lekapcsolja a villanyt, szól a cselédnek, hogy menjen a hátsó szobába a gyerekekkel, adjon nekik enni és mondjon nekik valami mesét, majd felesége vállát átkarolva egy szó nélkül nézi végig, ahogy egyenruhás fiatalok bezúzzák boltjának kirakatát, ahogy a sarki fűszeres élettelen testét végighúzzák a macskakövön.


November 9-dikén, csütörtök este csöngetnek egy német ajtaján. A szomszéd az, kérdezi, van-e náluk kalapács, véső. A német odaadja, majd behúzza az ajtót. Nem kérdez, nem csodálkozik. Csak másnap veszi észre, hogy újra itt a szabadság: át tud menni az utca másik oldalára, anélkül, hogy létrát használna, anélkül, hogy lepuffantanák, mint egy kutyát.


November 9-dikén, pénteken egy német egy percre megáll az utcán. Az emberek sietnek haza a munkából. Bólint, ma sem történt semmi, s megy tovább.

A sztrájk nem állhat meg

A vonat nem vár, a sorompó áll, és a szerelem, ha beindul, nincs megállás. A vonat nem vár, elindult már, és a szerelemvonatból nincs kiszállás. (Itt hallhatod is.)

Mindig zavarba hoztak a Demjén-dalszövegek, mert ezek a szövegek mások. Hogy a dalszöveg klisékből épített képzavarok halmaza (imádom a Zanzibár együttest!), az kevésbé lepi meg az embert, mint amikor az értelmetlenség nincs metaforák mögé rejtve. Itt nem dalol a hold, nincsenek ilyen csodálatos versszakok, hogy: Most kicsit meghalok / Magányomban elsüllyedve / Megvadulva érted ordítok / Ilyenkor meghalok / Ha nem maradt más itt nekem / Hát hűlt helyeden magam táncolok. (Naná, hogy ez Zanzibár volt!)

Itt csak az a baj, hogy ha áll a sorompó és megy a vonat, akkor abból nagy baj lesz, még akkor is ha a szerelemvonat az, merthogy nincs megállás, nincs kiszállás, hanem rohadt nagy karambol van.

Van, ahol a szerelemvonat dübörög, van, ahol a sztrájk, van, ahol áll a sorompó, van, ahol a vonatok állnak. A német mozdonyvezetők ugyanis folytatják a nyár végén kezdett, s kábé egy hónapja teljes erőbedobással folytatott harcukat a béremelésért. A Német Vasút, melynek részvényei jelenleg még többségi állami tulajdonban vannak, a kért 30%-os béremelést visszautasította, az első sztrájknapok veszteségein okulva ugyan ajánlott kedvezményeket (garantált 10%-os extra béremelés, idén karácsonykor egy nagyobb egyszeri summa, cserébe egy kicsit több túlóra), de a szakszervezeti vezetők megmakacsolták magukat.

30%. Ez azért sok. Ezt mondja a többi szakszervezet, ezt mondják a szakszervezetek harcát hagyományosan támogató európai szocialisták. A mozdonyvezetők lejáratják a szakszervezeti mozgalmat. Ezt mondják. Szerte Európában kisebb vasutasszakszervezetek azért sztrájkolgatni kezdtek a német mintára, imígyen minálunk otthon is, de ezt a keménységet, és a német államnak okozott sokmilliós veszteséget nem tudják máshol produkálni. Itt ugyanis nem felszámolják a vasutat, hanem tovább építik, jelentős személy- és teherforgalmat bonyolítanak vele és több nagyvárosban (így Berlinben is) a városi tömegközlekedés jelentős részét is a vasút bonyolítja. Van tehát hatása egy sztrájknak, Berlint például egy vasutassztrájk totálisan képes megbénítani.

30%. Ez tényleg sok. És még kapnának is, s nem is keveset. Mi akkor a kitartás oka? Miért pont most? A GDL, a Mozdonyvezető Szakszervezet érzi egy szép világ végét. Most ugyanis még az államra tudnak nyomást gyakorolni, s ily módon politikai nyomást is képesek produkálni. Ez a szép világ nem fog sokáig tartani, ugyanis hamarosan beköszönt a kapitalizmus. Merkel kancellár a minap megerősítette, hogy az állam meg kíván szabadulni vasutasrészvényeitől. Nem lesz vasutasrészvény Merkel párnája alatt, akkor - bár továbbra is veszít az állam, ha sztrájk van - már nem az állammal fognak közvetlenül tárgyalni, nem politikai lesz a nyomás, és az eljövendő vadkapitalisták simán ki fogják őket rúgni. A GDL két dolgot akar tehát: 1. biztosítani a jövendőbeli fizetést, legalábbis pár évre előre; 2. megmutatni a leendő tulajdonosnak, hogy velük nem lehet majd packázni. Csak lehet, hogy két másik dolgot fognak elérni a fizetések emelése helyett: 1. tényleg lejáratják a szakszervezeti mozgalmat, felerősítik a szakszervezet-ellenes hangokat; 2. az új tulaj valószínűleg nemcsak lélekben fog készülni ellenük, hanem hozza a szarért-húgyért dolgozó import mozdonyvezetőket Kelet-Európából (e félelem brit kontextuáshoz adalék a mai Metazinról).

Olyan egy kicsit ez, mint a Demjén-dalszöveg. Teljesen értelmetlen.

(Illusztrációnk: Albert Burkart Sorompó című képe.)

Arcátlanság

Arcátlanság történt. Franz Beckenbauer, a császár csak a kilencedik minden idők legjobb játékosait felvonultató listán. A hírt a zindexen olvastam.

Ha megnézzük a listát, akkor az ilyen listák kötelező arcátlansága szembetűnő. Hiszen azon a listán, ahol Puskás csak a huszadik, nem olyan rossz kilencediknek lenni. No meg hol van Schlosser? Miért nincs a listán? És a Détári Döme? Deák Bamba? Illés Béla? Arcátlanság.

De talán még nagyobb arcátlanság azt mondani, hogy a németek hisztiznek, hiszen a németek nem hisztiznek, hanem a Bild írt valami szépet. Ugyanennek az újságnak egy régi száma akadt a kezembe a múltkor, s ott éppen Németország Top-gondolkodóit (Top-Denker, tehát nem Top-véleményformáló) sorolták fel. Csak annyit mondok, hogy Günter Grass után a második helyet a helyi Fábry Sándor, Harald Schmidt foglalta el ezen a listán, megelőzve többek között Martin Walsert, Jürgen Habermast vagy Peter Handkét.

És szegény Beckenbauer erre a listára még csak fel sem fért!

A kép forrása: GlaserGrafik.

Gyűjtsünk hagyatékot!

Igen. Mi mást örökölnénk szívesebben és mi másnak örülnének majd a tőlünk öröklők jobban, mint könyvnek. Jó könyveknek. Ismeretlen, de nagyjából jó könyveknek. Amiket már úgy kívűlről is jól fel lehet ismerni. Szóval vásároljunk irodalmi sorozatokat. Én például, amikor elköltöztem otthonról, akkor elhoztam apám legnagyobb teljesítményét, a (nem teljes) Modern Könyvtár sorozatot. (Aztán egy másik költözésnél otthagytam az unokának.)

Szóval nagy öröm volt tavasszal (nyár elején) a Könyvhéten felfedezni, hogy az Európa Kiadó felélesztette a sorozatot. Persze kicsit féltem, hogy nem lesz hosszúéletű a dolog, de most már van majdnem 10 kötet (ebből egy-kettő újrakiadás ugyan). Van, amit már a fülszöveg után eltolok, van amit nagyon vártam, de kiderült, hogy béna (Oxfordi sorozat), van, ami kellemes-jó-kis-olvasmány (Problemszki szálloda), és volt, ami nagyon bejött (X generáció).

1800 pénzért (minusz internetes kedvezmény) remekjó üzlet. Szóval fel lehet írni a JAK Világirodalmi sorozata mellé. Ami viszont mostanság ritkán frissül.

Megbuktál, haver!

Azt mondja, Gusztos Péter:

Nem örömteli egy ilyen dolgot magyarázni, de aki a közvélemény-kutatások módszertanát ismeri, az tudja, hogy egy 1000-1100 fős mintában a kispártok lutrijelleggel mérhetőek. Hogy egy párt 2 vagy 6 százalékos, ez azt jelenti egy ekkora mintánál, hogy most éppen kettő vagy hat ember szerepel benne.

Szólt neki vajon valaki?

Emléktemplom

Vannak városok, melyek a jelképeiket az antikvitástól örökölték, vannak városok, melyek újabb és újabb jelképeket gyártanak, vannak, akik a középkori váruk koraújkori felturbózására adnak, s vannak városok, melyek sebei lassan gyógyulnak.

Berlin egyik jelképe a fájdalom. A fájdalom pedig a Vilmos császár emléktemplom. Ott áll az újraépített Berlin forgalmas csomópontján, ott, ahol Nyugat-Berlin legnagyobb és legfényesebb áruházai és szállodái épültek, s nap mint nap emlékezteti a berlinieket a háborúra. Csilivili hájtek környezetben egy széljárta háborús rom.

A sebek lassan gyógyulnak, s ebben a templomban mostanában azt susogják a szelek, hogy Berlin felejteni fog. Azt susogják a szelek, miközben rendes hasadékká szélesítik a hajszálrepedéseket a falakban, hogy a rom hamarosan össze fog dőlni. Berlinben a romokat eltakarítják, s csak azon megy a vita, hogy mit építsenek a helyére.

Most épp a teljes újjáépítésre gyűjtenek, három és fél millió eurót kell összegereblyézni, s meg is kezdődött az akció. Az újságokban megjelent a bankszámlaszám, cégek tucatjai jelentették be szponzorációs szándékukat, s a november 9-dikén rendezendő hangverseny fővédnöke maga Angela Merkel lesz. "Az emléktemplom nemcsak egy fontos szimbóluma a háború által lerombolt Berlin újraépítésének, hanem minden látogatót emlékeztet a békére is - nyilatkozta a Kanzlerin. - Az építkezés jelentőségére való tekintettel szívesen vállaltam védnökséget az est felett. Örülök, ha ezzel is hozzájárulhatok a templom átadásához."

A németek kancellárja persze nem művészettörténész és nem is esztéta, s ehhez képest pozitív, hogy az emléktemplom egyik jelentőségét abban látja, hogy a háború után újraépített Berlin egyik szimbóluma. Az már más kérdés, hogy a megnevezett másik jelentőség gyakorlatilag ezzel az egyik jelentőséggel megegyezik (hiszen a békét és az újraépítést azért igen bajosan választhatnók szét), s az is más kérdés, hogy a kancellárasszony elfelejti, hogy ez a templom bizony magára a háborúra emlékeztet, a szenvedésre, a fájdalomra. Az elnökasszony elfelejti, hogy a templom általa kiemelt jelentését is az Egon Eiermann által tervezett építészeti konstrukció hozza létre. Eiermann szándékosan kerülte az archaizálást, a porig rombolt múlt sebei és az épülő modern Berlin egymás mellett létezik, emlékezünk tehát az újraépítésre, de nem felejtjük el a háborút.

Jellemsző - susogják a szelek. - Jellemsző. Szóba szem kerül, hogy mi lesz a háborúsz emlékművel, hogy miért isz rombolják le Eiermann megragadó moderniszta épületét. Berlin felejteni akar, ész újra zsákba fogni a szeleket.

Berlini csülök

Ha kedves az életed, kerüld el a berlini csülköt.

A berlini csülök megrendelését követően gyors kiszolgálás, végeláthatatlan zabálás, majd gyötrelmes kínhalál várható. A berlini csülök hatalmas, undorító és finom.

S ha a közelben nem árulnak sehol berlini csülköt, merthogy azt Berlinben árulják, s Berlin épp nincs a közeledben, akkor így csináld:


Hozzávalók:

Csülök, lehet besózott is
Só
Bors
Szegfűszeg
1 babérlevél
Szegfűbors
1 hagyma
Cukor

Elkészítés:
A sózott vagy nem sózott csülköt jól meg- és átmossuk, a sörtéit késsel gyöngyen eltávolítjuk. A fűszerekkel, a megpucolt hagymával és egy kis cukorral együtt sós vízben (ha a hús is sós, akkor kevésbé sós, amúgy meg jól meg kell szórni a fazekat) lassan puhára főzzük, épp annyira, hogy ne főjjön szét teljesen. Amikor a hús már le akar válni a csontról, akkor van kész. A húst csonttal-vonóval kitesszük egy tányérra. Köretként hagyományosan egy kis sárgaborsópüré (ami lényegében a mi sárgaborsófőzelékünk csak nagyon sűrűen elkészítve és egy hangyányi sárgarépával megbolondítva), egy kis savanyúkáposzta (itt jóval kevesebb fűszerrel készítik, mint nálunk) és nagy darabokban hagyott főtt krumpli. A mustár jó hozzá.

Jó étvágyat.

Raclette!

Pedig a megoldás ott volt az orrom előtt. És ez most mégcsak nem is egy krimi. Hosszú ideje sóhajtoztam, hogy hol fogok raclette-sajtot venni, mert mostanság se a Bosnyákon, se a Rothschildban. És akkor láttam, hogy a mellettem elterülő kínai hajóban (Lehel piac) van esély. És tényleg. Bár az ár a jelzett tavalyi 2450 HUF-ról 2990 HUF-ra emelkedett. Ez csak azért érthetetlen, mert ugye import termék, a forint azóta kicsit még erősödött is, franciáéknál meg nem oly nagy az infláció. Biztos a keresletkínálat.