Állítólag lesz ötödik menet is a Dájhárdból. Az első részben megmentette magát, Hollit és egy lángoló felhőkarcolót, a második részben megmentette Hollit és egy egész repülőteret, a harmadik részben megmentette Nyújorkot, de főleg az államkincstárat, a negyedikben megmentette a lányát és mellesleg egész Amerikát.
Dzsón Meklén már csak ilyen. Nem akar odamenni, ahova megy, de ha már ott van, akkor megment mindenkit. Ha esetleg valaki ezt nem vette volna észre, akkor Meklén a negyedik részben ezt el is mondja. Az elsőben kovboj volt, a másodikban nem hagyta el a kurva szerencséje, a harmadik újratölthető elemes nyuszi, a negyedikre pedig egy élő klasszikus, aki csak Dzsón Meklén, aki éppen arra jár, és szarért-hugyért megteszi, amit kell.
A poént nem lövöm le persze, de annyit azért elárulok, hogy van olyan csodaharcos, aki igazságtalanságnak érzi, hogy nem keres a tehetségéhez mérten eleget, s nyilván azért is érzi igazságtalannak, mert nincs benne humánum, legalábbis cinikus ezzel kapcsolatban. Meklén ugyanis egyvalamit mindig hót komolyan vett: a meg kell menteni a családomat/hazámat alapvető parancsát. Mert - à la Hábermasz - a polgári családnak komoly feladatai vannak a tőkeértékesítés terén, és - kevésbé frankfurtiul - Amerika jövője azon áll vagy bukik, hogy a széteső családmodellek ellenére az állampolgárok képesek lesznek-e megőrizni valamit abból az éthoszból, melyet a magánautonómia és a kényszermentes szocializáció ideálját kergető polgári családmodell kínált több száz évig. Meklén lehet válófélben, Meklén akár már el is válhatott, a lánya utálhatja a csládfőt, ahogy neki tetszik, kiélezett helyzetekben, az értékrend nem változik meg, Meklén jön, és inkább ne légy ott, amikor bepipul.
