A múltat eltörölni (vagy valamit csinálni vele)

Majdnem egy év alatt sikerült végigrágnom magamat három könyvön zs/kommer/ávh témában. Egy Szombat-interjú (amit most nem találk, úgyhogy itt van egy hvg-s, meg egy nol-os) kapcsán vettem meg Koós Anna A nem kívánt hagyaték című könyvét, melyben a hosszú New York-i kintlét után hazatérő szerző szülei ÁVH-s múltjának indul utána. A nagyon olvasmányosan, de egyben nagyon sok dokumentummal alátámasztott, abszolút tudományos szempontból és céllal megírt könyvet hamar elolvastam, a kedvemet csak növelte, hogy az én egyik nagymamám is mezőkövesdi Weisz-lány volt, sőt a húga Soósra magyarosított, mint Koós Anna édesanyja. Persze utánakérdeztem, és nincs rokonság - nagyi nem volt egy barátkozós típus, de a rokonokkal tartotta a kapcsolatot, szóval tudnánk róla.

Koós mindkét szülője az ÁVH-nál dolgozott annak legrémesebb időszakában, majd Koós édesanyja maga is áldozata lett a koncepciós pereknek, ami nyilván nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a csehszlovákiai bevonuláskor, 1968-ban öngyilkos lett. A kutatásnak Koós Anna azzal vág neki, hogy nemcsak szeretné megismerni a múltat, de szeretné megérteni szülei indokait is. Azt az első pillanattól leszögezi, hogy mélységesen elítéli szülei tetteit (nagyon helyesn), sőt, közösséget sem vállal szüleivel (ezt már nem tudom, mennyire helyesen). A fenti interjúkban olvasottakkal szemben nekem az volt az érzésem, hogy édesapjával szigorúbb Koós egyszerűen azért, mert ő időskorában minden ezzel a témával kapcsolatos kérdezősködést lerázott magáról, míg édesanyja esetében öngyilkossága talán éppen azt mutatja, hogy ő hajlandó lett volna beszélni erről (és megbánást is tanusítani). Úgy érzem azonban, hogy a szerzőben nagyobb volt a felháborodás (és a fájdalom?), mint a kiváncsiság és az empátia, s így (bár nagyon jól feldolgozta az 'összes' fellelhető dokumentumot) célkitűzéseinek azt a felét, hogy megértse a miérteket, nem tudta elérni, sőt.

Koós írja, hogy sokszor kapta azt a valóban elfogadhatatlan választ kérdéseire, hogy "akkoriban máshogy volt". A kevés kivétel (mármint, akik nem így válaszoltak) között volt Gyertyán Ervin, akivel sokat beszélgetett Koós. Tőle valószínűleg érdekesebb lett volna elolvasnom a Lidérc és ingovány (1938-1953) című "lelkiismereti regényt", de a lustaságom győzött, így apámék polcáról emeltem le a Szemüveg a porban című művét. Ez tipikusan az a könyv, amit három oldal után hagytam volna abba, ha a téma nem érdekel annyira. A könyv szereplői a Zsidó Gimnázium (mai nevén Radnóti, hogy legyen egy kis plusz kötődés) tanulói 1944-ben. Van szerelem, családja tragédiájától istenét elvesztő ortodox fiú, háborús borzalmak, szemét nyilasok, hősies fatalok, minden, amire a kedves olvasó gondol. Ami viszont igazán érdekes, az az óriási és nagyon heves ideológiai csata, amit a gimnazisták egymással és csatolt ismerőseikkel folytatnak. Érezhetően átjön (és nemcsak a történelmi tudásunk miatt gndoljuk bele), hogy a kommunisták/cionisták/szocdemek/stb. és összes alirányzatuk közti különbségek tényleg életre/halálra mentek, hogy például egy zsidónak baloldaliságát vagy zsidóságát kell-e előbbre sorolnia. És itt bármifajta áldozat általában tényleg áldozatot, életáldozatot jelentett (de legalábbis iszonyatos fizikai szenvedést). És talán ez lehet az (persze egyáltalán nem biztos), ami valamifajta magyarázatot adhat a háború utáni miértekre is: egyszerűen természetes volt, hogy a "nagy" dolgok áldozatokkal, ekkora áldozatokkal járnak (nem járhatnak, hanem járnak).

A harmadik könyv, amit a témában olvastam Dénes Béla Ávós világ Magyarországon című visszaemlékezése. Az 1949-es cionista per fővádlottja 1957-ben, Izraelbe való alijázása után írta le börtönbeli élményeit. Nagyon sok emberrel találkozott és nagyon sokakról ír - mindössze 180 oldalon. Így kicsit lexikonszerű is a könyv: nagyon sok ember élete (vagy annak egy speciális részlete) dióhéjban. Mégis, a felskiccelt életutakból kapunk valamifajta átfogó képet az akkori életről.

Dénest persze leginkább a zsidók foglalkoztatják, így elsősorban zsidó rabtársairól kapunk részletesebb leírásokat. És természetesen az ÁVH-s tisztekről, vallatóiról, akik szinte kiárólag zsidók (legalábbis az első időkben, aztán ahogy közeledünk szabadulása felé, úgy hígul az arányuk, köszönhetően a kinti történéseknek, Nagy Imréék előretörésének Rákosiékkal szemben). Óriási problémát okoz Dénes zsámára még Izraelben, a biztonságban is ezen emberek zsidósága. A 'megoldása' pedig végletesen egyszerű: ezek a velejéig gonosz emberek elvesztették zsidóságukat, mert akiben bármi megmarad zsidó mivoltából, az nem lehet ilyen gonosz.

Ez a hozzáállás persze megint nem teszi lehetővé, hogy az ÁVH-nál dolgozó (akár zsidó, akár nem) emberek indítékait megértsük. Nyilvánvaló, hogy ezek az emberek nem zsidóságuk miatt lettek gonoszok, nem zsidóságuk (és pláne nem más zsidósága) miatt követték el bűneiket és nem is valamilyen zsidó szevezet nevében. De ettől még zsidók maradnak.

Revidea

Már sokszor gondoltam és egyszer írtam is, hogy a Kossuth mozi közönsége általában szórakoztatóbb, mint maga film. Akkor most meakulpa. A Csillagport kétszer láttam, egyszer ott, egyszer a Westendben, és simán lenyomták a plázagenyókat. Mondjuk annyi előnyük most volt, hogy a Kossuth egyike annak a két helynek, ahol feliratosan játszák a filmet.

Ami viszont igazán vicces, hogy az Are you younger than a fifth grader kerdesre mostantol siman igennel valaszolok. A mozi ugyanis 12-es karikával megy, amit senki nem ellenőriz, de amikor a lányomnak kértem egy gyerekjegyet, magamnak meg egy diákot (csalok mint állat), akkor szépen bütötték, de 12 alatti persze erre a filmre nincs, szóval ő teljesáruval ment be, én meg reducírttal. És hát nyilván a kicsiknek jár a több kedvezmény (plusz nugdíjasok). Ollé!

Magyar művészfilmeket, ezeret!

Beültem a moziba, és éreztem, ezt elbasztam. Két órás nyomasztás, lassúság esetleg egy kis lila köd, ha nagy pechem van. És az okos, és fondorlatos élénybeszámolókban jártas olvasó már tudja, hogy nem így lett. Azt nem lehet állítani, hogy a Dolina egy könnyed, vágtázó vidámkodás lenne, de egy kifejezetten nézhető, nagyon érdekes (ezt a jelzőt jól megtaláltam) film.

Biztos lehetne írni sok mindenről, történetről, könyvről, átdolgozásról, de most csak röviden arról, hogy mi az, amitől azonnal ezerrel jobb a Dolina, mint a magyari művészfilmek többsége (azon túl, hogy Molnár Piroska a Taxidermia után megint zseniális). Úgy hívják őket, hogy Szűcs Edit, Breckl János illetve Árvai György, és ők tervezték a jelmezt illetve a látványt (resp.). Szóval eddig az volt a szokás, hogy ha nyomasztás, akkor megtámogatjuk egy jó nagy adag szürkeséggel és készen is vagyunk. Ehhez képest itten az van, hogy a helyszíneket meg a ruhákat egyszerűen jó (nagyon jó) nézegetni. Ez persze nem volna elég, de egyszerűen óriási a különbség ahhoz képest, hogy egy "normális" hazai művészmozit egyetlen kockáról is be lehet azonosítani és el is lehet felejteni.

Kiváncsi leszek, hányan nézik meg. Nagy illúzióim persze nincsenek, azon azért kicsit meglepődtem, hogy a Művészben a nézők fele (kb 15-20-an lehettünk) nyugdíjas volt.

Intimacy

Mi az istenhalálnyilát csináljon a tanárember(?), ha 8 diák van az előadáson és abból az egyetlen, aki hajlandó néha válaszolni egy-egy kérdésre, a csajának a combját fogdossa 90 percen keresztül? És még eleje sincs a padnak!

Eesti Kunsti Klaassika és mennyből a manna

Észt rajzfilmet néztem. Frank és Wendy. Kellett egy kis idő, amíg belejöttem, de utána már hamar vége lett, szóval nem bántam meg. Valami fórumon azt írták, hogy K-européer South Park, ami kb. annyiban igaz, hogy minimál rajz. Amúgy teljes abszurditás (ehhez nem árt felengedni), a nem-PC utalások legfeljebb Lettországgal kapcsolatban megengedettek, viszont van őszintén béna metál aláfestő zene 1989-ből, vicces semmibe se vezető és mutató poénok, és tényleg jó hamar abba bírták hagyni.

Hazafele meg kerülhettem, mert a Bajcsyn még kiabáltak sokan. Aztán a Visegrádi és a Gogol sarkán hirtelen érdekesség történt. A neolipót anything goes nálam annyit tesz, hogy bármennyi közért eléldegél errefele, így a Pozsonyi úti Manna ABC is (24 órás nyitvatartás, rohadt magas árak, viszonylag nagyobb mennyiségű márkás vagy annak hazudott termék). De aztán egy éve (kb.) vele szembenyitották a legfrisebb CBA-t és a hazai lánc magyaros svunggal beelőzött. Most viszont a mennyei étek visszavág: a fent említett sarkon az eddigi CBA hirtelen Mannává változott (persze lehet, hogy majd szólnak, hogy a hirtelen úgy fél éve volt, de nekem hirtelen és kész).

Megőrültek-e a Haarecnél?

Mindenesetre elég furcsa hirdetésnek adnak helyet az oldal tetején. Jewish Truth. Ahol Israelites lived, ahol Jesus walked (adjunk a fundi keresztényeknek is), az most in Arab hands. És hát a link se túl bíztató.

Mindenki dilettáns?

Márciusban mondták, hogy lesz valami. Nem lett. Most mondták, hogy nem tudnak semmiről. Erre persze van/volt valami. (Azért a rendőrök állítólag beleerősítettek könnygázügyileg.)

A tv-k persze ügyesen vették az akadályt. A nagyok (rtl, tv2) gyakorlatilag a végére értek oda. A királyi 8-ig ugyanazt nyomta az 1-esen meg a kettesen: élő telefonos felfordulás, aztán 8-kor az 1-es Gyurcsányra váltott, az m2 meg egy régi filmre. Vajon mi akadályozta meg, hogy a 2-esen továbbnyomják a bulizókat?

A Hírtv büszke lehet: bekészítették a konzervhülyéket (Civil Jogász Fórum, meg még valaki), aztán az éles helyzetben persze nyomták az ökörségeket. Mert ugye az egy darab gumilövedékes emberből (ami persze borzasztó, jobbulást neki) azt a következtetést vonták le, amit le akartak, nem igazán véve figyelembe, hogy Molotov-koktélokkal meg mi mindennel vannak felszerelkezve a békés tüntetők.

Vinni Puh

Világsajtó - magyar sajtó

Tegnap megtalálták Takács Dominik holttestét. A kisfiút kutyák tépték szét, a szülei elásták, majd valami elképesztően gyenge sztorit találtak ki egy margitszigeti sétáról, anyuról, aki egy pillanatra eszméletét vesztette, de még látta, ahogyan kisfia a víz felé tart. Egy egyszerű sztorit akartak leadni, de valamire nem számítottak...

Nem figyelték a nagyvilág eseményeit, s nem vették észre, hogy eltűnt Madelaine McCann. Nem vették észre, hogy a világsajtó ettől sz ügytől hangos, hogy a Portugáliában eltűnt kislány ügyében a szülők kiverték a huppot, s az egész univerzum tövig rágja körmeit, hogy mi történt Madelaine-nel. Ha e hír Monorra is eljutott volna, ha például a magyar sajtó is ezzel lett volna tele, akkor lehet, hogy megsejtettek volna valamit, ami a következő hónapokban rájuk vár. A magyar bulvársajtó ugyanis Dominikban a magyar Madelaine-t fedezte fel, s egyre másra jöttek a híradások arról, hogy segített-e valaki az anyának a Margitszigeten vagy ott feküdt órákig ájultan a járdán, hogy az apa letöltendő börtönbüntetésére nem vonult be (ennek hatására bevonult), hogy valaki látott valakit egy nagyon hasonló kisfiúval, igaz, nem a Margitszigeten, de majdnem ott, hogy az anya drogfüggő, de legalábbis gyógszerezi magát, s egyéb zavaros ügyek sorra kerültek napfényre. Szegény Takácsék csak a magyar rendőrségre számítottak, hogy azok majd bambán néznek, beveszik a sztorit szépen, eszükbe se jut, hogy hé te, nincs nekünk már egy hiányzó Takácsunk... Ehelyett a nyakukba kapták a bulvársajtót, aki az elején mindig elég empatikus, de ha nem vagy eléggé izgalmas, akkor fordulhat a kocka, s olyan sztorikat varrnak a nyakadba, hogy csak lesel. Inkább bevallod, hogy a gyereket széttépték a kutyáid, te meg elástad három határ között, hogy a rivvancs se látogassa.

Persze McCannék ügye sokkal izgalmasabb volt és maradt, mint a mi kis pitiáner Takács-ügyünk. A dolog két országban is, Angliában és Portugáliában politikai viharokat kavart. Itt is gyanúsították a szülőket, elképesztően sok verzió látott napvilágot, hogy a szülők gyógyszerezik a gyerekeket, hogy azok ne zavarják meg a swinger-partyt, hogy nem is Gerry McCann a vér szerinti apa, hogy feltehetően a szülők a tengerbe dobták a gyereket, hogy feltehetően a szülők a tengerparton elásták a gyereket, hogy feltehetően a szülőktől elrabolták a gyereket, hogy Madelaine él, hogy Madelaine már halott. Takácsékkal ellentétben a McCann-házaspár szándékosan kezdte el használni a médiát, úgy látták, hogy a portugál rendőrség nem tesz meg mindent, ez az angol médiának tetszett, s ekkor elszabadult a pokol.

A Takács-ügy azonban nem pótolhatta a McCann-ügyet. Túl gyorsan véget ért a dolog, s bár a gyerek nem lett meg, a rendőrök lezárták az újabb sztorik lehetőségét azzal, hogy őrizetbe vették az anyát, és lesittelték az apát. Kellett hát még valami, s ekkor eltűnt Panda, az emődi kislány. A sajtó rávetette magát. Előbb az egy hetes kutatás, ahol - nyilván amúgy is megtesznek minden tőlük telhetőt, de mégis a sajtó nyomására inkább - soha nem látott erőket mozgosítottak a környék átvizsgálására. Aztán felröppent a szóbeszéd, s ha már ott repült, akkor rögtön le is csaptak rá, hogy elrabolhatták a kislányt, hogy az anyját már egyszer elrabolták, újból felborzolta a kedélyeket, hogy a kislánnyak együtt eltűnt kutyus, Maci egyszer csak hazament. Hát itt még nem volt eredményhirdetés, s lehet, hogy nem is lesz.

A magyar sajtó nem sokkal rosszabb, mint a külföldi, viszont van egy érdekes tulajdonsága. A hazai nyomor kell neki. A berlini média vidáman elvan McCannékkel, a világ egyéb tájain elég, ha a nemzetközi bulvárszemét ömlik. Nálunk viszont saját hírek kellenek, olyannyira, hogy Madelaine eltűnése is Dominik eltűnése után lett csak igazi hír odahaza. Nekünk kell a hazai nyomor, hogy mások nyomora érdekeljen minket.

Persze a világ nagyobb szemete jobban vonz. Madelaine eltűnésének, ami minden idők talán legnagyobb nemzetközi bulvárbulijává nőtte ki magát, s így médiatörténeti esemény is egyúttal (soha ilyen mértékben és ennyire kitartóan nem foglalkoztak nem-celeb üggyel, bár Madelaine szülei mára már celebek), már a magyar wikipedián is saját cikke van, Takács Dominikot pedig annak rendje és módja szerint el fogjuk felejteni.

Egyetemeim

Jó is az, ha az ember több egyetemre bejáratos. Reggel, a bicikli lekötése után egy kutya társaságában lépem át az ELTE kapuját, várom, hogy mit szólnak majd a ruhatáros nénik, portások, de mindenki jó ismerősként köszönti, a kutyus viszont azonnal elstartol az automaták irányába, mire a gazdája, egy 35 körüli lány (öregszem basszus, pár éve még tuti nőnek írtam volna) utánaszól, nincs rudi!

Ezzel szemben a CEU Business Schooljában olyan körlevelet küldtek szét, amelyben arra kérik a kedves munkatársakat, hogy jelezzék, ki akar egy nagyot zabálni szerdán ingyér' a Canadian Chamber of Commerce in Hungary Canadian Thanksgiving partiján.

Hát így.

Szolidarnoszty

Kiküldött tudósítónk jelenti, hogy tegnap összeültek némely természettudós és matematika oktatók, hogy megbeszéljék a BSc-képzés (igen, bolonya!) egyéves tapasztalásait. Nyilvánvalóan sok okos dolog hangzott el, mi az ilyet nem szeretjük (irigyek vagyunk), úgyhogy csak egy kedves-vicces érdekességet említünk meg.

Történt pedig, hogy nem látá az Úr, hogy mi jó, s mi nem, így földi szolgái pláne kevésbé, s ezért a középiskolai matematika-oktatás színvonala leginkább a béka segge alá zuhant, minek (s a kétszintű érettséginek) köszönhetően az egyetemen matektanulásra vállalkozó tanulók jelentős része igen keveset tud az amúgy birtokoltnak vett gimis anyagból. Ezt felismerve a főiskolák/egyetemek felzárkóztató órákat indítanak, hogy azért mégiscsak. Apró hozzáállásbeli különbségek (melyek nüansznyinak is mondhatók) viszont jelentkeznek és fellépnek: míg az ELTE a szintfelmérőn (ez nem a felvételi, hanem szeptemberben ezzel kezdenek az elsőévesek) nem elég jól teljesítőknek kötelezően előírja ezen órák látogatását (s így persze ez egy ingyenes szolgáltatás-kötelezettség), addig máshol ez opcionális, viszont remek bevételi forrás. Merthogy persze a gyerekek (meg a szüleik nyilván) látják, hogy nekik érdekük ide járni.

És vissza az ingyenes tandíjmentességet is!

Vámos és az erotika

Brutális vándorbulvárhírek egyike jelent meg a zindex címlapján: egy 99 éves idős hölgyet erőszakolt meg egy tinédzser Floridában. Az öreg néni meghalt, a számtalan unoka gyászol.

A cikk közepén pedig egy hirdetés: Vámos Miklós akar velünk az erotikába utazni.

Ez a nem éppen bájos véletlenek kategóriába tartozik.

(A hirdetés persze az oldal megnyitásakor mindig más és más. Az oldal itt.)

Nobel

Szurkoltunk Bonónak, de sajnos Al Gore kapta az idei Béke-Nobelt...

Ez meg itten a One Berlin Versionja volt.

Lokführerstreik

Na, Lokführerstreik az van. Vannak fizetésükkel elégedetlen mozdonyvezetők, vannak a szolgáltatással elégedetlen utasok, no meg van sztrájk is.

A lefizetendő szakszervezeti vezetők is vannak, akik azt mondják, hogy 30%-os fizetésemelést szeretnének. (Én meg egy Porschét szeretnék. Bőrülésest, pirosat.) Van a Deutsche Bahn vezetősége is, akik zsarolást emlegetnek. Azt mondják, hogy nem a bértárgyalások napján szoktak sztrájkolni, hanem a sikertelen bértárgyalások után. (Na persze, majd éppen a kizsákmányoló osztály fogja megmondani, hogy mikor illik sztrájkolni.)

Berlinben szemerkél az eső, az S-Bahnok nem járnak, az utcákon autók gőzölögnek.

Russia Rulez!

Személyes tapasztalat nincs, de nyilván. Most viszont ez a cím az Orosz filmnapokat jelenti, ami holnap kezdődik a Cirkóban és a Toldiban. Programért katt a linkre, akinek van ideje, menjen. Az orvosperes film, meg egy-két másik érdekesnek ígérkezik.

Piff-puff

A Ponyvaregényben Bruce Willis körülnézése tetszett legjobban, amikor hazamegy az órájáért? Akkor az Ön filme a Számüzöttek! Életemben nem szórakoztam még ilyen jól lövöldözős mozin. A sztori annyi, hogy Makaóban a Kínához való visszacsatolás előtt mindenki gyorsan pénzt akar szerezni, amihez köztudottan gengszterkedni kell. És akkor gengszterkednek.

Pörgős, zseniális humorral, remek képekkel. Futás a moziba be! Asszem csak a Cirkóban adják.

Az angol hitsorsosok dilemmája

Nemrég írtam, hogy mecsoda egy problematika lehet csapatot választani az angol-zsidó. (Még szerencs, hogy az a meccs tök egyoldalúra sikeredett.) Most viszont őszinte és mély együttérzésemről szeretném biztosítani London proizraeli zsidajait. Az UEFA-Kupa tegnapi (tegnap előtti) sorsolása úgy hozta, hogy a Tottenham Hotspurs és a Hapoel Tel Aviv egy csoportba került, a mérkőzésre november 8-án a Tel Aviv és Jaffó határán lévő Bloomfield stadionban (lásd az egy svéd szurker által készített fenti képet) kerül majd sor (ha addig nem lesz valami háború).

Tavaly még ott lettem volna. Oh! Oh!

Insomnia

Mit csinálhatnak az éjjeli szerkesztők? Biztos sokat cigiznek. Mindenesetre kb. minden harmadik szám után van egy jó 10-15 másodperces szünet. Ejnye.

Amikor felülről jön a szociális érzékenység...

Amikor a szegényember nyakába öntik a szociális érzékenységet, az felnéz, és visszaszól: Menjetek a 'csába. Kis János mielőtt felfordul, visszanéz az eperfa alól, s még egyszer azt mondja: Dögölj meg, kutya.

A zindex egyik újságírója gondolt egy nagyot, s hirtelen szociálisan érzékeny kedve támadt. Kipróbálta, hogy meg lehet-e élni minimálbérből. A tanulság: nem, nem lehet. Köszönjük szépen, hogy ezt az életbölcsességet megosztotta velünk a tisztelt újságíró.

Nos, én most szólok, hogy nem minimálbérből élek, hanem valamivel több pénzből (egyelőre), s most szólok, hogy kötözködni fogok.

Merthogy drága kísérletező kedvű barátunk azt képzelte, hogy a minimálbéren élők azok úgy élnek, mint ő. Téved. Aki minimálbérből él, jobb esetben csapvizet iszik és nem teát, nincs lakás-, s még kevésbé sincs autóbiztosítása, nem vesz sört a Margitszigeten, hogy mást ne mondjak, nincs ott a Margitszigeten, hogy sört vehessen, nem kábeltévén nézi a meccset annyi biztos, ha nézi, akkor a sarki presszóban kettesben egy darab nagyfröccsel, ugyanis ő olyan bort vesz, amit nem lehet szóda nélkül meginni, s főleg nem eszik meg a két deci bor mellé egy sztrapacskát, mert találkozott a barátaival, fel sem merül a számára, hogy csak annyi ételt vegyen, amennyit kézben is haza tud vinni, s nemcsak azért, mert ebben a hónapban éppen nem használja az autóját (van autója? dehogy!), hanem azért sem, mert soha nem vesz annyit, hogy csak kocsival tudja hazavinni, nem joghurtot reggelizik, nem vesz Nemzeti Sportot, de ha vesz, akkor sem ad borravalót az újságárusnak. Mondjam még?

Minek?

A szegényember nem létezik. Megfáradt szociológusok tudják, hogy létezik, de senki nem hisz nekik. Amit nem látunk, az nincs, s őket nem látjuk. Néha az (alsó-, közép- vagy felső-) középosztálybeliek úgy tesznek, mintha látnák őket, mintha együttéreznének. De ekkor sem látják őket. Senki se vette észre, hogy eltűnt, mint azt sem, hogy ott volt, sem azt, hogy élt.

Móricz még mindig aktuális, olvassuk őt:
Az ember két keze a levegőbe kapott; sovány hosszú teste megfordult s hanyatt vágódott.
Irtózatos vonaglásban vergődött hangtalanul a földön, míg csak végleg el nem csöndesedett.
Senki se vette észre, hogy eltűnt, mint azt sem, hogy ott volt, sem azt, hogy élt.
Reggel felé egy részeg fölbukott benne.

(Az illusztráció Várnagy Tibor munkája. Innen van.)

Rizike

A szex az vajon mi? A test az vajon mi?

Nos, amióta az európai ember azon gondolkozik, hogy vajon a nem szép dolgok is lehetnek-e a művészet tárgyai, sőt már azon is gondolkozik, hogy szép-e egy mások szerint nem szép dolog, azóta igen sok víz lefolyt már a Spreen. Winckelmann kereste a márványfehérbe oltott tökéletes szépséget, persze fatális módon nem tudott róla, hogy az eredeti szobrok le voltak festve. Kant a szépet az értelem és ész közvetítő közegeként határozta meg és írta körül több-kevesebb sikerrel. Hegel világtörténelmi erővé tette a szépet és saját magát. Marcel Duchamp pedig belevizelt a közepébe, amikor kiállított egy piszoárt.

Nos, amikor megnéztem a berlini Postfuhramt épületében nyitott fotókiállítást, akkor hirtelen hatvannyolcba repültem vissza, s nemcsak azért, mert Andy Warhol a polaroidjával lekattintott néhány nemi szervet. A kiállítást felkonferáló, megideologizáló szöveg, a projekt kommünikéje ugyanis azt közli a látogatóval, hogy itt az idő, hogy lerántsuk a leplet, s megmutassuk, ami alatta van, a vallás, a kultúra, a politika és a vallás ugyanis nem engedi, hogy megértsük a meztelenséget, nem engedi, hogy közel kerüljünk a testhez. Ez persze igaz, de az a probléma, hogy nincs vele probléma, legalábbis nem úgy, ahogyan azt a kiállítás rendezői gondolták.

Mert a test időnként megdöbbent, de azt hiszem, hogy az internet vizuális boomja kioltotta ezt a döbbenetet. Ezért Robert Mapplethorpe S/M képei, Borisz Mihajlov kövér női nem formálják át radikálisan a testhez való viszonyomat, s nem történik meg ez a japán fotóművészet (például Nobuyoshi Araki képeinek) brutalitását látva sem. Jellemző, hogy itt Németországban nagyon népszerű Terry Richardson iróniája egyáltalán nem volt érzékelhető a fotóművész sorozataiból kiragadott képek láttán. A szétnyitott női lábak, a maszturbáló szőrös férfiak, az S/M installációk elvileg a szexualitás jelenkori állapotának hazugságmentes, kíméletlen dokumentumai. Csakhogy a mai ember olyannyira hozzászoktatta szemét a tárggyá tett test látványához, hogy egy ilyen kiállítás is inkább a kacérkodás marad a pornográfiával, mint valódi szembenézés a test magányával. Itt sokkal inkább a modernista fotóművészet magánya volt érzékelhető.

Talán Gregory Crewdson kiállított képei reagáltak a legélesebben erre az új kulturális kihívásra. A testnek ő nem az anyagiságát és elidegenedettségét emeli ki, hanem a társas érintkezési formák médiumaként használja azt képein. Számára a test nem puszta anyag, ami mentes mind Hegel szellemétől, mind pedig az észtől és értelemtől, hanem egy szociális térben elhelyezkedő, ott vizuálisan definiálandó problémahalmaz.

Van egy kép, ahol egy igazi autóbaleset igazi hullája mélyen a szemünkbe néz, a halott test meleg tekintetéből humánum árad. De még a halott test sincs egyedül, mögötte a megdöbbent járókelők tátott szájjal bámulnak, s egy mentős épp egy kabátot borít a kifacsart testre. Winckelmann nézhetett így a trieszti fogadó szobájában 1768. június 8-án, nem sokkal azután, hogy Francesco Arcangeli megölte őt néhány aranyért.

(A kép Gregory Crewdson munkája. Innen van letöltve.)

Wishful thinking

Azt írják:

Névtelenül nyilatkozó bírósági illetékesek szerint Szaíd Mirza főügyész 16 palesztin és négy orosz állampolgár ellen emelt vádat.

Hát... Előbb-utóbb.

Ünnep

A németek szerdán ünnepelték az újraegyesítést. Kiküldött tudósítónk nem ért célba, épp mikor a Brandenburgi Kapu közelébe kacsázott, a rendőrök kordont vontak körénk, és bemondták, hogy nincs itt semmi látnivaló, kérem, oszoljanak, a tér megtelt csurig.

Képünk tehát nem az ezévi ünnepséget ábrázolja.

Berlin és a medvék 3.

Közkívánatra publikálok még néhány békemackót.

Észak-Korea:



USA (Nagy-Britannia is látszik, bár azt nem kérte senki). Klikk és nagyobb lesz:


Magyarország (bár azt sem kérte, vajon miért?, senki). Akinek van ötlete, hogy ez mi, miért és merre meg meddig, ne habozzon a megjegyzésrovatot használni:



Legalább tíz ország gondolta úgy a száznegyvenből, hogy nagyon művészi és a világbékét is elősegíti, ha az ország futballcsapatát is reklámozza, ímhol a horvát példa:



Sajnos Irak, Irán, Izrael és Palesztina mackói nincsenek meg az archívumomban, de ígérem, ha egyszer megint arra járok, elküldöm ezeket is.

Berlin és a medvék 2.

Ó, béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!

Aki halott, megbocsát,
ragyog az ég sátra.
Testvérek, ha túl leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bűnös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!

Eztet mondta vala a költő, és eztet mondják manapság a medvék is Berlinben. Nem először járnak itt, nem is utoljára, azért jöttek, hogy a világbékéről meséljenek. És addig járják a nagyvilágot, amíg nem lesz megbékélés és szeretet. Az ENSZ minden egyes tagállamát egy mackó képviseli, egy mackó, amit az adott ország egy jeles képzőművésze készített.

Az ötlet egyfelől természetesen naiv, másfelől bájos, miképpen Babits verse is egyszerre nagyon bárgyú, és mégis megrázó erejű. Különösen ha véletlenül találkozol a sok medvével Berlinben. Különösen, ha maga Babits olvassa fel a verset 1916. március 26-án a Zeneakadémián.