Tragédia előtt

A hír: Köteles Lászlóra, a DVTK kapusára szemet vetett az angol másodosztályban szereplő Norwich City együttese, és már csak a holnapi orvosi vizsgálat van hátra, mielőtt aláírnák a szerződést.



Szögezzük le gyorsan: én az összes magyar klubnak és labdarúgónak nagyon drukkolok. Az Angliába szerződőknek duplán. Mindegy hogy azért, hogy végre leülhessen a harmadosztály cserepadjára, hogy elkerülje a kiesést a másodosztályból, neaggyisten bennmaradjon a Premier League-ben. Kicsit zavar azonban, hogy eme drukkolásomban osztozik az összes magyar sportriporter és fociszurkoló. Nem vagyok irigy (általában nincs is mire, nem szoktak összejönni a fent említett dolgok), csak béna, hogy ilyenkor a magyar játékossal felálló csapat mindig sokkal jobb lesz, csak a balszerencse az, ami közbeszól, áthagyományozódik a turáni átok mintegy (mondjuk így ez még nem volt kimondva, de bármi eljöhet még). Az objektivitás ilyenkor már baszhassa nagyon.



No most. Kedves és figyelmes olvasóink tudhatják, hogy Frédi blogger a QPR csapatát találta meg magának mezszín, játszani nemtudás és a mellékhelyiség büdössége alapján. Aztán pechjére odaszerződött egy magyar, és meglepő módon nem is ez tett be aztán (persze hogy nem, mert Buzsáky nem igazán játszott korábban idehaza, nem volt itthoni ultra-tábor, amelynek tagjai nyomathatták volna, hogy ő ám ottan az egyedüli, aki egy egyeneset a labdába bír rúgni), hanem hogy tulajváltás okán jövőre már 35 font lesz a jegy ára, és ez már egy olyan lelkes rajongónak is sok, aki egyébként képes lemenni Kaposvárra és kifizetni 2-szer 1300 forintot, hogy kedvenc MTK-ja alázását láthassa.



Ezzel szemben én már több, mint 20 éve drukkolok a Norwich-nak T. Dezső grafomán jóvoltából. Mert ugye Lapos medve az edző és "Kanárik, Kanárik! A Nottingham nem számít! A Nottingham nincs már itt!" És akkor most fél Miskolc Norwich-drukker lesz. Meg ahonnan Köteles a DVTK-ba igazolt. (És természetesen Miskolc is csudajó hely, imádom, ahogy feltűnnek a lakótelepek, mindig elérzékenyülök.) Semmi gond, csak már előre rossz olvasni a fórumhozzászólásokat, látni, hogy az nb1.hu-n pirossal lesz szedve a csapat neve, hogy hé!, idedrukkoljatok, itt mifiunkborja játszik.



Kedves Köteles László!



Igazolj majd át máshova! Lécciléccilécci!

Apró, boldog szerepeink

Remélhetőleg már a terített asztal közepén gőzölög odahaza az Al Martino-féle pasta, jöjjön az ebédhez egy kis nosztalgia! A képen öt aranyosan mosolygó embert látunk, a negyedszázada forgatott Jedi visszatér című film szereplőit. Felső sorban: Mon Mothma, a szövetséges parancsnoknő. Középen Boba Fett, a fejvadász. Mellette: Squid Head, azaz a sokorrú szörny Jabba palotájából. Alattuk: Logray ewok mackó és egy igazi főhős: R2-D2 robot.
Mindezt Squid Head úr honlapján találtam, mert Gerald Home brit statisztaszínész máig nagyon büszke rá, hogy ott kajánkodhatott Han Solo kiolvasztásakor.

http://geraldhome.dr-maul.com/

Hogy szánalmas lenne egy ilyen aprócska szerepre büszkének lenni? Még akkor is, ha gyerekkorunk kultuszfilmjéről van szó?!

Én megértem ezt az önfeledten kedves és elégedett urat. S most kedvem szerint összeráncolt homlokkal, ellentmondást nem tűrően hozzátenném:
Mert valahol, valamikor mindannyian boldog-szomorú statiszták vagyunk. Az ám.

De ez cseppet se rontsa el szájízünket a pasta falatozása közben!

Tészta

Al Martino (1927-) előadóművészt nyilván nem kell bemutatni, mindenki ismerheti a Keresztapa című filmből - vagy Leo Facebook-adatlapjáról, ahol ott figyel, mint nagy kedvenc. Karizmatikus énekes, s tőle tudjuk, ha még nem vettük volna észre magunktól, hogy egy nő milyen meghatóan gyönyörű tud lenni reggel.



De nem ezért citáltuk most ide szegény Alt, hanem azért, hogy varázsoljon nekünk valami finom szombati ebédet... Hogy finom lett-e, abban nem vagyunk egészen biztosak, de hogy stílusos, az Al Martinót ismerve bizonyos!

Jó étvágyat kívánunk!

Clarifications and Corrections 1.

Nos, a kérdéses bajnokság az Indian Premier League. Miért is érdekes, hangzik a jogos kérdés.

A kriketnek ugye három bevett formája létezik, a klasszikus, az egynapos és a Twenty20. Legelsőt belső kommunikációban "ötnaposnak" szokom nevezni, ami elméletileg és gyakorlatilag sem megfelelő. Egyfelől mert az angol megyei bajnokságban (county championship) csak négy napig tart ugyanez a típus, másfelől pedig mivel a szervezési elv nem a napok száma, hanem hogy az overek száma nem limitált: mindkét csapat mind a tizenegy játékosa kétszer is lehetőséget kap ütni és futásokat gyűjteni (= there are two innings per team), amíg csak (kétszer) ki nem ejtik őket. Ha mindez a megadott 4/5 nap alatt nem történik meg, a meccs döntetlen. Ebből kitalálható, hogy a bajnokságban elég sok a döntetlen. Az azonban nem találhat ki, hogy gyakorlatilag minden meccs döntetlen.

Öt napig meccset nézni, hogy aztán a végén jó eséllyel senki se nyerjen - ez a hírek szerint George Bush számára abszurdnak találtatott. Nem meglepő, hogy talán a '70-es évek végétől megjelentek a játéknak olyan új és hivatalos típusai is (ugyanazok játsszák), ahol az overek számát limitálják (és ahol csapatonként csak egy innings [sicc, mindig plural[). Egy over egy meghatározott támadójátékos 6 kísérletét fedi, mely alatt igyekszik kiejteni az ütőt. Az "egynapos" verziónál (szintén misnomer) 50 over engedett meg csapatonként, a Twenty20-nél nem mondom meg, hogy mennyi. Egyiknél sincs döntetlen, csak "tie", amikor mindkét csapat ugyannyi futást ér el. Volt már rá példa.

Az 50 overes játék még mindig egy napig eltart, tehát oly nagyon azért nem vagyunk kint a vízből, mégha George-nak nem is gyakran kell azon idegeskedni, hogy nem nyer senki. Marad a Twenty20, ami valószínűleg a klubszintű kriket jövője és talán az országok közöttié is, bár ott jelentősebb az ellenállás.

Az Indian Premier League-ben Tweny20-t játszanak. Erről bővebben legközelebb.

Mitől forrong a krikettvilág?

De tényleg, mitől? Forrong-e egyáltalán? E helyütt kell nagyon szomorúan hangot adnunk afeletti bánatunknak, hogy Frédi nem tudósít minket és nekünk. Kénytelenek vagyunk a hazánkban ideiglenesen állomásozó indiai matematikushordáktól tajékozódni. De ők lehet, hogy csak viccelnek! Nem lehet náluk tudni! Frédi, segíts!

Azt hallottuk, hogy van egy új indiai liga (talán ők?). Akik rámennek a pénzre. És sutba vágnak csomó minden mást. Tradíciót és/vagy hagyományt. Az öt- esetleg egy-kétnapos meccseket lenyomják 2-3 óra alatt. És közben boolywoodi zene szól. Állítólag (hiszi a piszi) Angliából is odaszerződtetnek játékosokat. Mit játékosokat: sztárokat, nagyágyúkat!

Frédi! Igaz-e mindez? (Mész-e oda te is, mikor nem a WSC címlapjáról nézel le ránk okosan.) S ha igaz, mit gondolsz erről? Mi erről a véleményünk? Örülünk, hogy végre nem csak Ámerikában és Brithonban van professzionalista sportkizsákmányolás, hanem éledezik a harmadik világ atomfegyvere? Avagy borzongva borzadunk? Ne hagyj minket a sötétségben és vigyél minket a Gonoszhoz!

Johnny Horror, az emberi hangvilla

A képen látható úr Johnny Mathis, amerikai táncdalénekes, gyakorlatilag az extremitásig fokozott easy-listening non-plus-ultrája, mondhatni egy ember, aki annyira táncdalénekes, hogy már csak egy hajszál választja el attól, hogy underground legyen. Johnny szeptember harmincadikán ünnepeli 73. születésnapját, s mivel a Facebook-on tévedésből rákattintottam, hogy a kedvelői közé tartozom, értesültem róla, hogy gyakorta On tour, azaz igen aktív előadó ma is.
Johnny hangvillát reggelizik. Rendszeresen. Innen az összetéveszthetetlenül különös, rezgő hangja. Itt egy ősrégi standard számot énekel éppen:



Előadásmódjában tagadhatatlanul van valami negédes, még a stílus által megköveteltnél is jobban, s ezzel ki is érdemelte, hogy egy különös popkulturális ikon legyen. Így tűnik föl jellegzetes hangja az X-akták sorozat egyik legremekebb részében, a Home-ban, mely az idilli-rettenetes Amerikai Vidéken játszódik, s egy belterjes, saját szabályaiba ragadt, zombiszerű família életébe enged bepillantást. Emlékeim szerint egy viszonylag kései epizód ez, amikor az X-aktákban már inkább a könnyed társadalomkritika és a horror kliséit is érintő gúny dominált.



Kétségtelen, hogy Johnny legendás dala, a Wonderful! Wonderful! kiváló hangulatteremtő elem, s tökéletesen működteti a jelenetet. Persze arról nincs hír, hogy az énekes mit szólt ehhez az epizódhoz.
Mi minden esetre további gazdag (hang)villás reggeliket kívánunk neki!

Human Computation

Ha esik az eső, és Önök is otthon döglenek, ahelyett, hogy egy napsütötte strandon bámulnának formás női/férfi testeket, időtöltésül nézzék meg ezt az előadást. Arról szól, hogy miként alkalmazzák az emberi erőforrásokat olyan problémák megoldására, amire a számítógépek még alkalmatalnok. Önök alkalmasak? Kicsit hosszú lesz, de megéri.

Az aranytorkú mátrixnyomtató

Retrofuturizmus. James Houston munkája. Masinák összjátéka. Nem tudok mit hozzáfűzni, én többször megnéztem egymás után. Van valami nem evilági benne!

(Türelmetlenek kedvéért: 1:10 után indul be igazán.)


Big Ideas (don't get any) from James Houston on Vimeo.

A szerelem izét

Legyen a vendégem egy tánczenei koktélra!

Mai sztárunk Sárosi Katalin (1930-2000) táncdalénekes, a hatvanas évek elejének egyik legnépszerűbb előadóművésze. Férje az autóbalesetben elhunyt Zsoldos Imre (1919-1985) trombitaművész, a legendás Stúdió-11 zenekar vezetője, aki szerencsés férfiú volt, legalábbis Leo (1980-), ha a hatvanas évek elején él, valószínűleg rajongott volna az elbűvölő Sárosi Katiért.
Nem csoda, hogy felfigyeltek rá, s a Csudapest című filmben is szerepel. Márkus László ugyan látványosan unatkozik az előadás közben, de ezt nyilván a szerepe miatt csinálta. Legalábbis remélem!
Azért visszahallgatva kissé szokatlan, hogy a "Szerelem ízét" úgy énekli: "szerelem izét". De hát a szerelem - izé: egy élet is kevés megmagyarázni, hogy miért, s hogyan teszi oly irracionális módon a rabjává az embert.

Következzék a dal: Ugye, Te is akarod?



Koktélunk utolsó kortyaiként eredményt hirdetünk a "Ki nyerje meg a Második Easy-Listening Világháborút?" versenyben.
A nyertes 10 szavazattal: Birodalmi Jopie (1903-)!

S mi Johannes Heesters üzenete a mai, fiatal pophercegeknek? Gyakorolni! Gyakorolni! Gyakorolni!

Miközben retrospektíve ütjük az apartheidet és minket ütnek a csehek, jelezni szeretném (egyszersmind szégyenemet elütni), a Kaiser Chiefs sztori az utolsó szóig igaz.

Lucas Radebe leedsi regnálása (csapatkapitánykodása) idején bohó angol fiatalok valóban utánajártak, hogy kedvencük egy Kaizer Chiefs nevű dél-afrikai klubban kereste ifjon a kenyerét. A csapat (mint ahogy elég sokáig dominánsan a dél-afrikai foci en bloc) nagyrészt fekete játékosokból állt. A foci egy undorító, szervezetlen, koszos sport lévén a hatóságok úgy tekintették, ez tökéletesen megfelel a feket populáció szórakozására - amint a gentleman-like kriket és a hasonlóképp angol public schoolok nevelte rögbi természetesen nem.

Hogy jön ide a Leeds? Sehogy, persze, hacsak nem úgy hogy mindenki utálja. Ennek több oka van, melynek csak része a '80-as években náluk tevékenykedő neonáci huligáncsoportok jelenléte (ad notam: Chelsea, Milwall).

Egy másik oka, hogy a 60-as évek végének, 70-es elejének leedsi aranycsapatára a köz egyszerűen mint gusztátalan kis rugdosódó kecsegekre tekintett. Amikor a menedzser Don Revie-t a későbbi nottinghami robin hood Brian Clough (korábban Derby County) követte, ő munkaszerződésének mintegy 47-ig órájában, a játékosokkal először találkozva, kijelentette, hogy tekintsék úgy, eddig nem nyertek semmit, mert amit nyertek, azt mind csak csalással nyerték. Azt csak latolgathatjuk, népszerű volt-e ez az antré, az viszont biztos, hogy Clough kontraktusa végül 48 óráig tartott.

Később találkozhattunk a kétezres évek elején Leeds Uniteddel BL-elődöntőben, amivel akár angolhon büszkeségei is lehettek volna (vagy voltak is), eladdig, amíg ki nem derült, a kiváló csapat (Ferdinand, Harte, Radebe, Paul Robinson, Viduka, Kewell stb.) masszív adósságokból vásároltatott össze. Melynek eredménye később az lett, hogy elébb a második, majd a harmadik ligában kötöttek ki. Igen helyesen. Glory, glory Man United!

PS a Chiefs honlapján Mandela vigyorog. Tekintsük érdemének vagy sem, ő amúgy Orlando Pirates drukker.

A lábjegyzetekben megbúvó Spíró György

Ingo Schulze írt egy könyvet (Új életek), melyben Ingo Schulze (I.S.), kortárs szerző közreadja iskolatársa, Heinrich (született Enrico) Türmer 1990 első feléből származó levelezését, illetve némely novelláit. Türmer Drezdában született, aztán Altenburgban dolgozott színházban, majd újságíróskodott (a levelek iródásának idejében), végül lapkiadó birodalmat épített, legvégül lelépett a hitelezők elől. I.S. kortárs iróskodik. Ingo Schulze pedig Drezdában született, aztán Altenburgban dolgozott színházban, majd újságíróskodott (a levelek iródásának idejében), végül nem épített lapkiadó birodalmat, így nem is kellett meglépnie a hitelezők elől, viszont besöpört már néhány díjat eddigi könyveiért.

Enrico Türmer egy pöcs. Ezt már a levelek olvasása előtt megtudjuk I.S. előszavából, és nem is csalatkozunk: ilyen béna, pozőr leveleket ritkán olvashat az ember. Ennek ellenére könnyű belemerülni a "cselekménybe": a rendszerváltás előtti és alatti idők jellegzetes figuráit, gondolatait láthatjuk viszont kis NDK-s couleur locale-lal (pl. afeletti borongás, hogy az NSZK-s pártok tarolnak az ellenzéki NDK-sok helyett). Jelen vannak a rendszerváltó értelmiségiek, akikbe azért szorult annyi a szocializmusból, hogy a kapitalizmust (pénzt) nem kívánják isteníteni, elvek mentén kívánnak újságot csinálni. Van nyugatról jövő ügyeskedő szélhámos és van megtörő korábban pártlapba irogató de gyorsan váltani képes zsurnaliszta is. És közben Enrico Türmer mereng. Borzasztó stílusban, de elég értelmes gondolatokon. Olyanokon is.

És aztán itt van maga I.S. Megdolgozik a pénzéért, csak úgy nyilvánosság elé tárni smafu: lábjegyzetelni kell. Eleinte csak Türmer életrajzi részletei, a többi szereplőhöz fűződő kapcsolata, egynémely történelmi adat áll a megjegyzésekben. Aztán beindul a gépezet. Látja a nyájas olvasó magától is, hogy ez a Türmer szerepet játszik, de I.S. rá is mutat. El ne felejtsük, hogy ugyanerről a dologról a másnak írt levélben máshogy számolt be Türmer. No lám, már megint hazudik. Ezekután hogy mer ítélkezni. Tessék ezt is úgy gondolni, ahogy én! Egy idő után ez válik a fő attrakcióvá: milyen sértődött, tudálékos és fölösleges kommentár lesz a lap alján.

A szerző Ingo Schulze valószínűleg jól szóraokzhatott. Én biztosan.

Városi túlélési stratégiák manapság

Mindenki szereti Leót

A második világháború nem ért véget...

...Sajnos nem ért véget, a szelleme itt jár köztünk, s hol egy jegyirodát, hol egy szaunát gyújt fel, elég gyomorszorító, nincs is kedvem ironizálni rajta.

Természetesen a második világháború nem ért véget az Easy-Listening szférájában sem, de a derék előadóművészek hozzájuk méltón, igazán kulturáltan intézik ügyeiket.

Következzék egy nemes hang-versengés a kilencvenes évek közepéről!

A Szövetséges hatalmakat a felvétel idején 77 éves Vera Lynn képviseli (bevezeti Walter Croncite)!



A Harmadik Birodalom oldaláról halljuk az akkor 93 éves Johannes Heesterst!



Szerencsére egyébként mindketten élnek még, a 91 éves Vera fellépéseiről nemigen hallok, a 104 esztendős Johannes viszont pár hete adott koncertet Weimarban:



UPDATE! PB bloggernek hála most már lehet szavazni is! :)

Cha-cha-cha

1958, Magyarország. Két évvel 56 után, a megtorlások kellős közepén. Nyomasztó történelmi időszak. S furcsa, izgalmas hétköznapok: végre rendesen beindul a Magyar Televízió, éledezik az első két magyar számítógép (az egyik, az elektromechanikus MESZ-1 elkészül, Kozma László, a Mauthausent, majd Rákosi idején a váci fegyházat megjárt műegyetemi prof. készíti; a másikon, a teljesen elektronikus M-3 gépen együtt dolgozik a moszkovita Varga Sándor és a Rákosi idején börtönviselt Tarján Rezső csapata), az Orion gyár ontja a rádiókészülékeket - és a diákok falják Fehér Klára ifjúsági sci-fijét, a Földrengések szigetét.
1958, a Moszkva kert és a hasonló zenés szórakozóhelyek zsúfolásig megtelnek, Orlay Chappy zenekara húzza, no meg Beamter Bubi dobol és vibrafonozik, Tabányi Mihály harmonikázik, s a tizenkilenc éves Korda György is beleénekli az állómikrofonba első slágereit.
Az igazi sztár Dr. Breitner János közgazdász-zeneszerző-táncdalénekes, meg Hollós Ilona, Putnoky Gábor, Vámosi János, s nem utolsó sorban Ákos Stefi.
1958, Magyarország, egy könnyű cha-cha-cha, előadja a kor egyik érett csillaga, Ákos Stefi (1919-2005).
Van vokál is, meg dzsessz-zenekar, élőben nyomják, minden a legklasszikusabb recept szerint. Zeng a dal, Árgentinától Peruig.

Az Anima Sound System csak feldolgozta később.