szombat, január 27, 2007

Az unalom maga

Megint moziban voltam. És majdnem elaludtam. Már többször is csukódott lefele a szemem, és akkor én bátran, hősiesen visszatart. Pedig lehet, hogy hasznosabb lett volna. A Kertész Imre novellájából készült Emelet című film ugyanis felháborító. Lassú, lassú és még annál is lassabb, de semmi értelme, hogy lassú legyen. Aztán, amikor a jelenetek közti rővidke feketeség is tőbb másodpeces lett, akkor már tényleg a fejemet vertem az elöttem lévő szék támlájába. Ráadásul végig recsegett a hang, volt nagy sistergés, amit eleinte a Művész mozi hiányos technikai felszereltségének számlájára írtam, de ahogy haladt (nem haladt) előre a film, úgy kezdett egyre gyanúsabbá válni, hogy ez is a művészet része.

Aztán hirtelen jött másfél pörgősebb jelenet, már épp azt hittem, de akkor persze vége lett.
Na és kinek a koprodukciójában készült a film? Ön nyert. A Magyar Televízió áldozott rá.

4 megjegyzés:

Bouba Diop írta...

A több másodperces jelentváltásokat már a Sorstalanságban is megcsodálhattuk... Úgy látszik, hogy Kertész műveiben a rendezők a lassú és elgondolkodva véghezvitt lapozást viszik vászonra...

LIÁNINDA írta...

Nem lehet, hogy csak mi nem vagyunk eléggé vizuálisan intellektuálisak ahhoz, hogy a lassú jeleneteket magunkba eresszük és megéljük, átéljük, énnemtom mit csináljunk velük? Én megkaptam a Parfüm kapcsán is, hogy nem értékeltem eléggé a lassúságot, asszondták nyílván én nem voltam eléggé nyitott és felkészült.

pb írta...

nem, nem, nem. nekem a parfum naygjabol bejott. leszedtem volna rola fel orat, de birtam elvezni. (minusz a lentebb fejtegetett testmutogatasi problemak) de ez ertekelhetetlen volt. eddig egyetlen rosszabb filmet lattam eddig eletemben, a Telitalalatot. tenyleg fel vagyok haborodva. jaj nekem.

Bouba Diop írta...

Közhely, hogy az utóbbi száz évben nemcsak az életritmusunk, az autónk és a beszédtempónk gyorsult fel, hanem a művészi befogadás tempója is változott. Ez a filmeken nyilvánvalóan látszik, már csak nagyon kevés rendező mer lassítani, sőt egyáltalán, az utóbbi években mintha egyre kevesebb rendező játszana a ritmustészta nyújtásával. A Hicskokon bealszik a tej.

Ez persze nem jelent két dolgot:
1. nem jelenti azt, hogy az ember nem trenírozhatja magát úgy, hogy a lassú ritmusra is vevő legyen. Fentebb emlegetett Hicskok ff filmjeinek nagy tisztelője vagyok.
2. nem jelenti azt, hogy a tempóra trenírozott agyunk ne boruljon ki azon, ha egy filmben a lassítás teljesen funkciótlan.

Mondom én ezeket úgy, hogy se a Parfümöt, se az Emeletet nem láttam. Láttam viszont a Sorstalanságot, de az meg hogy jön ide.

Inkább maradok csöndesben...