A múltat eltörölni (vagy valamit csinálni vele)

Majdnem egy év alatt sikerült végigrágnom magamat három könyvön zs/kommer/ávh témában. Egy Szombat-interjú (amit most nem találk, úgyhogy itt van egy hvg-s, meg egy nol-os) kapcsán vettem meg Koós Anna A nem kívánt hagyaték című könyvét, melyben a hosszú New York-i kintlét után hazatérő szerző szülei ÁVH-s múltjának indul utána. A nagyon olvasmányosan, de egyben nagyon sok dokumentummal alátámasztott, abszolút tudományos szempontból és céllal megírt könyvet hamar elolvastam, a kedvemet csak növelte, hogy az én egyik nagymamám is mezőkövesdi Weisz-lány volt, sőt a húga Soósra magyarosított, mint Koós Anna édesanyja. Persze utánakérdeztem, és nincs rokonság - nagyi nem volt egy barátkozós típus, de a rokonokkal tartotta a kapcsolatot, szóval tudnánk róla.

Koós mindkét szülője az ÁVH-nál dolgozott annak legrémesebb időszakában, majd Koós édesanyja maga is áldozata lett a koncepciós pereknek, ami nyilván nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a csehszlovákiai bevonuláskor, 1968-ban öngyilkos lett. A kutatásnak Koós Anna azzal vág neki, hogy nemcsak szeretné megismerni a múltat, de szeretné megérteni szülei indokait is. Azt az első pillanattól leszögezi, hogy mélységesen elítéli szülei tetteit (nagyon helyesn), sőt, közösséget sem vállal szüleivel (ezt már nem tudom, mennyire helyesen). A fenti interjúkban olvasottakkal szemben nekem az volt az érzésem, hogy édesapjával szigorúbb Koós egyszerűen azért, mert ő időskorában minden ezzel a témával kapcsolatos kérdezősködést lerázott magáról, míg édesanyja esetében öngyilkossága talán éppen azt mutatja, hogy ő hajlandó lett volna beszélni erről (és megbánást is tanusítani). Úgy érzem azonban, hogy a szerzőben nagyobb volt a felháborodás (és a fájdalom?), mint a kiváncsiság és az empátia, s így (bár nagyon jól feldolgozta az 'összes' fellelhető dokumentumot) célkitűzéseinek azt a felét, hogy megértse a miérteket, nem tudta elérni, sőt.

Koós írja, hogy sokszor kapta azt a valóban elfogadhatatlan választ kérdéseire, hogy "akkoriban máshogy volt". A kevés kivétel (mármint, akik nem így válaszoltak) között volt Gyertyán Ervin, akivel sokat beszélgetett Koós. Tőle valószínűleg érdekesebb lett volna elolvasnom a Lidérc és ingovány (1938-1953) című "lelkiismereti regényt", de a lustaságom győzött, így apámék polcáról emeltem le a Szemüveg a porban című művét. Ez tipikusan az a könyv, amit három oldal után hagytam volna abba, ha a téma nem érdekel annyira. A könyv szereplői a Zsidó Gimnázium (mai nevén Radnóti, hogy legyen egy kis plusz kötődés) tanulói 1944-ben. Van szerelem, családja tragédiájától istenét elvesztő ortodox fiú, háborús borzalmak, szemét nyilasok, hősies fatalok, minden, amire a kedves olvasó gondol. Ami viszont igazán érdekes, az az óriási és nagyon heves ideológiai csata, amit a gimnazisták egymással és csatolt ismerőseikkel folytatnak. Érezhetően átjön (és nemcsak a történelmi tudásunk miatt gndoljuk bele), hogy a kommunisták/cionisták/szocdemek/stb. és összes alirányzatuk közti különbségek tényleg életre/halálra mentek, hogy például egy zsidónak baloldaliságát vagy zsidóságát kell-e előbbre sorolnia. És itt bármifajta áldozat általában tényleg áldozatot, életáldozatot jelentett (de legalábbis iszonyatos fizikai szenvedést). És talán ez lehet az (persze egyáltalán nem biztos), ami valamifajta magyarázatot adhat a háború utáni miértekre is: egyszerűen természetes volt, hogy a "nagy" dolgok áldozatokkal, ekkora áldozatokkal járnak (nem járhatnak, hanem járnak).

A harmadik könyv, amit a témában olvastam Dénes Béla Ávós világ Magyarországon című visszaemlékezése. Az 1949-es cionista per fővádlottja 1957-ben, Izraelbe való alijázása után írta le börtönbeli élményeit. Nagyon sok emberrel találkozott és nagyon sokakról ír - mindössze 180 oldalon. Így kicsit lexikonszerű is a könyv: nagyon sok ember élete (vagy annak egy speciális részlete) dióhéjban. Mégis, a felskiccelt életutakból kapunk valamifajta átfogó képet az akkori életről.

Dénest persze leginkább a zsidók foglalkoztatják, így elsősorban zsidó rabtársairól kapunk részletesebb leírásokat. És természetesen az ÁVH-s tisztekről, vallatóiról, akik szinte kiárólag zsidók (legalábbis az első időkben, aztán ahogy közeledünk szabadulása felé, úgy hígul az arányuk, köszönhetően a kinti történéseknek, Nagy Imréék előretörésének Rákosiékkal szemben). Óriási problémát okoz Dénes zsámára még Izraelben, a biztonságban is ezen emberek zsidósága. A 'megoldása' pedig végletesen egyszerű: ezek a velejéig gonosz emberek elvesztették zsidóságukat, mert akiben bármi megmarad zsidó mivoltából, az nem lehet ilyen gonosz.

Ez a hozzáállás persze megint nem teszi lehetővé, hogy az ÁVH-nál dolgozó (akár zsidó, akár nem) emberek indítékait megértsük. Nyilvánvaló, hogy ezek az emberek nem zsidóságuk miatt lettek gonoszok, nem zsidóságuk (és pláne nem más zsidósága) miatt követték el bűneiket és nem is valamilyen zsidó szevezet nevében. De ettől még zsidók maradnak.