A szex az vajon mi? A test az vajon mi?

Nos, amióta az európai ember azon gondolkozik, hogy vajon a nem szép dolgok is lehetnek-e a művészet tárgyai, sőt már azon is gondolkozik, hogy szép-e egy mások szerint nem szép dolog, azóta igen sok víz lefolyt már a Spreen. Winckelmann kereste a márványfehérbe oltott tökéletes szépséget, persze fatális módon nem tudott róla, hogy az eredeti szobrok le voltak festve. Kant a szépet az értelem és ész közvetítő közegeként határozta meg és írta körül több-kevesebb sikerrel. Hegel világtörténelmi erővé tette a szépet és saját magát. Marcel Duchamp pedig belevizelt a közepébe, amikor kiállított egy piszoárt.

Nos, amikor megnéztem a berlini Postfuhramt épületében nyitott fotókiállítást, akkor hirtelen hatvannyolcba repültem vissza, s nemcsak azért, mert Andy Warhol a polaroidjával lekattintott néhány nemi szervet. A kiállítást felkonferáló, megideologizáló szöveg, a projekt kommünikéje ugyanis azt közli a látogatóval, hogy itt az idő, hogy lerántsuk a leplet, s megmutassuk, ami alatta van, a vallás, a kultúra, a politika és a vallás ugyanis nem engedi, hogy megértsük a meztelenséget, nem engedi, hogy közel kerüljünk a testhez. Ez persze igaz, de az a probléma, hogy nincs vele probléma, legalábbis nem úgy, ahogyan azt a kiállítás rendezői gondolták.

Mert a test időnként megdöbbent, de azt hiszem, hogy az internet vizuális boomja kioltotta ezt a döbbenetet. Ezért Robert Mapplethorpe S/M képei, Borisz Mihajlov kövér női nem formálják át radikálisan a testhez való viszonyomat, s nem történik meg ez a japán fotóművészet (például Nobuyoshi Araki képeinek) brutalitását látva sem. Jellemző, hogy itt Németországban nagyon népszerű Terry Richardson iróniája egyáltalán nem volt érzékelhető a fotóművész sorozataiból kiragadott képek láttán. A szétnyitott női lábak, a maszturbáló szőrös férfiak, az S/M installációk elvileg a szexualitás jelenkori állapotának hazugságmentes, kíméletlen dokumentumai. Csakhogy a mai ember olyannyira hozzászoktatta szemét a tárggyá tett test látványához, hogy egy ilyen kiállítás is inkább a kacérkodás marad a pornográfiával, mint valódi szembenézés a test magányával. Itt sokkal inkább a modernista fotóművészet magánya volt érzékelhető.

Talán Gregory Crewdson kiállított képei reagáltak a legélesebben erre az új kulturális kihívásra. A testnek ő nem az anyagiságát és elidegenedettségét emeli ki, hanem a társas érintkezési formák médiumaként használja azt képein. Számára a test nem puszta anyag, ami mentes mind Hegel szellemétől, mind pedig az észtől és értelemtől, hanem egy szociális térben elhelyezkedő, ott vizuálisan definiálandó problémahalmaz.

Van egy kép, ahol egy igazi autóbaleset igazi hullája mélyen a szemünkbe néz, a halott test meleg tekintetéből humánum árad. De még a halott test sincs egyedül, mögötte a megdöbbent járókelők tátott szájjal bámulnak, s egy mentős épp egy kabátot borít a kifacsart testre. Winckelmann nézhetett így a trieszti fogadó szobájában 1768. június 8-án, nem sokkal azután, hogy Francesco Arcangeli megölte őt néhány aranyért.

(A kép Gregory Crewdson munkája. Innen van letöltve.)