November 9.

November 9-dikén egy német kora reggel felkel, szombat van, épp elvesztették a háborút. A német megvakarja a füle tövit, s csak annyit se gondol, hogy na akkor ma kikiáltjuk a német köztársaságot. Nem gondol Karl Liebknechtre és Philipp Scheidemannra, nem. Fogalma sincs, hogy mi a különbség egy köztársaság és egy tanácsköztársaság között. Nem sejt semmit, óh nem.


November 9-dikén, szerdán este egy német vacsorához készül, amikor kiabálásra lesz figyelmes. Lekapcsolja a villanyt, szól a cselédnek, hogy menjen a hátsó szobába a gyerekekkel, adjon nekik enni és mondjon nekik valami mesét, majd felesége vállát átkarolva egy szó nélkül nézi végig, ahogy egyenruhás fiatalok bezúzzák boltjának kirakatát, ahogy a sarki fűszeres élettelen testét végighúzzák a macskakövön.


November 9-dikén, csütörtök este csöngetnek egy német ajtaján. A szomszéd az, kérdezi, van-e náluk kalapács, véső. A német odaadja, majd behúzza az ajtót. Nem kérdez, nem csodálkozik. Csak másnap veszi észre, hogy újra itt a szabadság: át tud menni az utca másik oldalára, anélkül, hogy létrát használna, anélkül, hogy lepuffantanák, mint egy kutyát.


November 9-dikén, pénteken egy német egy percre megáll az utcán. Az emberek sietnek haza a munkából. Bólint, ma sem történt semmi, s megy tovább.