Tornázó vágyaim tora

Amikor évekkel ezelőtt a moszkvai Csehov Színházban kedves párommal (azóta nejemmel) megtekintettük Csehov Ványa bácsiját, rádöbbentem, hogy én még életemben nem voltam addig igazi színházi előadáson, csak valami hasonlón. Aztán a pétervári balett vendégszereplését is megnéztük, s rájöttem, hogy addig nem láttam balettet, még csak hasonlót sem. Tegnap pedig az Orosz Nemzeti Zenekar fellépése után konstatálhattam, hogy ez nemcsak a színházra és a balettra igaz.

A dolog ott kezdődött, hogy Lisztet játszottak, aztán ott folytatódott, hogy Lisztet játszottak, majd ismét, hogy a második félidő Csajkovszkij-szimfóniája után, ráadásként még két rövid Lisztet játsszanak. Nos, az Orosz Nemezti Zenekarnak jól állt Liszt, Lisztnek pedig jól állt, hogy Gyenyisz Macujev zongorázta. A zenekar előbb megvillantotta profizmusát (Liszt könnyed és mégis virtuóz Orpheusával), majd belépett Macujev, s a néző/hallgató azon sem csodálkozott volna, ha zsebrevágja a zongorát. Szerencsére ő vágott zsebre minket, Liszt II. (A-dúr) zongoraversenye úgy jött ki a fekete zongorából, hogy futott, akinek nincs bora, a Todetanz pedig úgy szólalt meg a keze alatt, mintha a rögvest kettényílna hangversenyterem. "Még van lelke Árpád nemzetének" - mondta egykoron Vörösmarty Lisztről, biztos így is vala, s bizony mondom néktek, annak a zongorának még ma is lelke van, ha vagyon, aki megszólaltassa. S ha vesszük a világ egyik legjobb zenekarát, s vesszük hozzá a világ egyik legjobb zongoristáját, akkor Liszt meg fog szólalni, feltámad a romantika, szakadnak szét a lelkek. Ahogy a zenekar óvatosan alájátszott a zongorának, ahogy próbálta békíteni Macujev és Liszt háborgó lelkét, ahogy át-átvették egymástól a szólamot, ahogy minden egyes harmonikusnak tűnő pillanatban érezni lehetett a feltörni készülő feszültséget, s ahogy feltört "a felébredt tiszta szenvedély", oly mértékig volt tökéletes, hogy a közönség a szünetre kihátráló zenészeket addig tapsolta, amíg azok mind el nem tűntek a színfalak mögött.

A második félidőben Csajkovszkij IV. (f-moll) szimfóniája (op. 36.) következett. E szimfónia méltó folytatása volt Lisztnek, kevésbé sűrítetten ugyan, mégis hasonlóképpen éreztük a létezés (Sors?, Végzet?) végtelenségét, s a végén itt is megkaptuk a katarktikus összeomlást. Mihail Pletnyev, a zenekar dirigense és direktora akkor int, amikor muszáj, látszik, s nemcsak látszik, de hallatszik is, hogy ez a darab és ez a zenekar tökéletesen összenőtt, hogy nyilván nem nekünk játszották el először, hogy már a kottát sem kell nézniük, s hogy a rutinszerűség mégsem ad okot a könnyelműségre.

Mert az oroszokban van valami csodálatos, nálunk már régimódinak és körberöhöghetőnek számító komolyság. Pletnyev is komolyan veszi, szinte biztos, hogy kitekeri annak a nyakát, aki nem teszi ugyanezt. Az oroszok olyannyira komolyan veszik, hogy ők nem hibáznak. S az oroszok tudnak nagyvonalúak lenni. Pletnyev például nem hajlong elöl Macujevvel, hanem hagyja, hogy a zongorista élvezze ki a zajos sikert, Pletnyev előbb a zenekart tapsoltatja meg, Pltenyev nem hagyja, hogy őt a zenekar nélkül tapsolják.

E komolysághoz persze komoly darabok illenek, a nagysághoz grandiózus érzelmek, a gloire-hoz fenség. Zárlatként jól esett még egy kis Lisztet hallani, hogy a MüPa mellett hullámzó folyót látván ismét Vörösmartyt támodjon kedvünk kajabálni a nagy büdös pesti éjszakába: "S még a kő is, mintha csontunk volna, / Szent örömtől rengedezzen át, / És a hullám, mintha vérünk folyna, / Áthevűlve járja a Dunát."