Hogy miért is szeretjük a Liverpoolt?

Miért is?

Mert bolondok. Bolondok, mert támadnak. Az van, hogy a Pool egy bolond csapat, a néző meg ezt szereti. Mert nem tudják, hogy manapság nem divatozik ez a támadó foci, s legyenek a játékosok bármily jók, legyenek a nézők bármily fanatikusak, legyenek az edzők bármily szemüvegesek, hosszú távon jön a katanaccsó.

És a Poolt még azért is szeretjük, mert ez náluk nem egy rövid időszak futballfilozófiája, ez náluk tradíció kérdése, le vagy szarva, józan ész, a Barcelonát is le kell nyomni, még akkor is, ha nem muszáj. És a Poolt azért is szeretjük, mert az ilyen őrült, a trenddel szembevizelő csapatok közül, még ők voltak azok, akik komoly sikereket is elértek. Igaz, bajnokságot a következő tíz évben sem fognak nyerni, de az utóbbi tíz év két legemlékezetesebb európai kupadöntőjét ők játszották, s ami a lényeg: nyerték. Emlékeznek még az Alaves elleni UEFA-döntőre, 2001-ből (5-4), no meg két éve is mi történt, amikor pár percnyi támadó focival egyszerűen legyakták a világválogatott Milant (3-3, tizenegyesekkel győzelem)?

A Pool az elmúlt pár napon két óriásrangadót veszített el odahaza, mégsem követeli senki, hogy az edző távozzék. Ugyanis a Pool ezzel együtt sikeres. Mert ha a nézőtéren ülő vörös ördög azt látja, hogy a pályán lévő vörös ördögök odaszegezik a Manchestert a kapuhoz, vagy ha azt látja, hogy a Barcelona védőiből Kuyt vagy Gerrard bármikor hülyét csinál, akkor a két 0-1-es bukta nem is tűnik olyan nagynak. Persze másfél év után ki lehet kapni egy bajnokin a leendő banoktól úgy, hogy jabbak voltak, a Barcelona meg így is kiesett.

Na, ezért szeretjük a Liverpoolt.