Nyakunkon a Tavaszi Fesztivál, s tegnap az olasz Ricardo Muti vezényletével az angol Philharmonia zenekar versenyzett hang a Müpában a magyar felsőközép-, inkább felsőosztálynak. Az UniCredit Bank pedig adott utána egy szép fogadást, de persze oda már nem hívott minket senki.
Maradjunk inkább Mutinál.
Karmesterből kétféle vagyon, plusz az átmenetek. Van a tanár, aki mindig pontos, s azt várja el a zenekartól, hogy ők is azok legyenek. A kotta a mindene, ott van a tökéletes zene leírva, s azt kell a tökéleteshez közelítve előadni, wie es eigentlich gewesen ist a kompózer fejében. Van a másik, aki szerint a zene isteni eredetű, abban maga a lélek kap hangot, a kottát nem visszaadni kell, hanem újraélni.
Az apró termetű Muti feltétlenül az utóbbi fajtából való. Amikor a zene lehalkul, Muti teste még kisebbre zsugorodik, amikor összecsapják a cintányért Muti akkorát ugrik, hogy majd leesik a pódiumról, amikor a hegedűnek durr bele, akkor balra hajol, amikor a brácsának, akkor jobbra. Egy-két perc döbbenet után aztán rájön az ember, hogy itt vájtfülűnek kell, s emellett nem szabad vájtszeműnek lenni. A zene ugyanis csodálatos, pontos tiszta és magávalragadó, s másrészt szinte élvezet nézni Mutit, ahogyan egy egészen speciális performanszt ad elő. Játszik a teste, minden gesztusa élő. A tökéletes hangszer.
A helyzet az, hogy magam ki nem állhatom az ilyen piperkőc ripacsokat, másfelől el kell ismernem, hogy ezúttal nagyon élveztem a dolgot. Muti ugyanis nekem háttal is elhitette magáról, hogy ő nemcsak dirigálja a zenét, hanem a zene ő maga, s ez nem kis teljesítmény. Az első körben játszott Mozart-szimfónia (D-dúr, K. 385) csak finom rávezetés volt, hogy aztán Liszt Les Préludes-jére elszabaduljon a pokol. A zenekar itt megmutathatta, hogy nemcsak a karmester egója és pálcája miatt olyan jó a koncert. A magyarok tiszteletére mindenki hoz magával egy kis Lisztet, de ez most különösen ütősre sikeredett. A második félidőben inkább levezettünk, egy kis Csajkovszkij, altatós befejezéssel (VI. h-moll, "patetikus" szimfónia, op. 74.), majd a jó negyedórás ováció után maga a Maestro szóllott a néphez (és a magyar felsőközép, inkább felsőosztályhoz). Ékes (olasz) angolsággal elmesélte Giuseppe Martucci küzdelmes gyerekkorát, Liszthez fűződő vonzalmát, üldöztetését műveinek, majd ráhúztak még egyet a fiúk-lányok. Ezt talán már nem kellett volna, Csajkovszkij után már tényleg csak a pizsama és a meleg ágyikó hiányzott, Martucci zenéje viszont nyomába sem érhetett az addigiaknak. De a show must go on...
Maradjunk inkább Mutinál.
Karmesterből kétféle vagyon, plusz az átmenetek. Van a tanár, aki mindig pontos, s azt várja el a zenekartól, hogy ők is azok legyenek. A kotta a mindene, ott van a tökéletes zene leírva, s azt kell a tökéleteshez közelítve előadni, wie es eigentlich gewesen ist a kompózer fejében. Van a másik, aki szerint a zene isteni eredetű, abban maga a lélek kap hangot, a kottát nem visszaadni kell, hanem újraélni.
Az apró termetű Muti feltétlenül az utóbbi fajtából való. Amikor a zene lehalkul, Muti teste még kisebbre zsugorodik, amikor összecsapják a cintányért Muti akkorát ugrik, hogy majd leesik a pódiumról, amikor a hegedűnek durr bele, akkor balra hajol, amikor a brácsának, akkor jobbra. Egy-két perc döbbenet után aztán rájön az ember, hogy itt vájtfülűnek kell, s emellett nem szabad vájtszeműnek lenni. A zene ugyanis csodálatos, pontos tiszta és magávalragadó, s másrészt szinte élvezet nézni Mutit, ahogyan egy egészen speciális performanszt ad elő. Játszik a teste, minden gesztusa élő. A tökéletes hangszer.
A helyzet az, hogy magam ki nem állhatom az ilyen piperkőc ripacsokat, másfelől el kell ismernem, hogy ezúttal nagyon élveztem a dolgot. Muti ugyanis nekem háttal is elhitette magáról, hogy ő nemcsak dirigálja a zenét, hanem a zene ő maga, s ez nem kis teljesítmény. Az első körben játszott Mozart-szimfónia (D-dúr, K. 385) csak finom rávezetés volt, hogy aztán Liszt Les Préludes-jére elszabaduljon a pokol. A zenekar itt megmutathatta, hogy nemcsak a karmester egója és pálcája miatt olyan jó a koncert. A magyarok tiszteletére mindenki hoz magával egy kis Lisztet, de ez most különösen ütősre sikeredett. A második félidőben inkább levezettünk, egy kis Csajkovszkij, altatós befejezéssel (VI. h-moll, "patetikus" szimfónia, op. 74.), majd a jó negyedórás ováció után maga a Maestro szóllott a néphez (és a magyar felsőközép, inkább felsőosztályhoz). Ékes (olasz) angolsággal elmesélte Giuseppe Martucci küzdelmes gyerekkorát, Liszthez fűződő vonzalmát, üldöztetését műveinek, majd ráhúztak még egyet a fiúk-lányok. Ezt talán már nem kellett volna, Csajkovszkij után már tényleg csak a pizsama és a meleg ágyikó hiányzott, Martucci zenéje viszont nyomába sem érhetett az addigiaknak. De a show must go on...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése