Minden vízbe mártott test

Első pillantásra úgy tűnhetne, hogy Ray Lawrence magasra tette a lécet, amikor Raymond Carver egy novellájából csinált filmet, hiszen ebből (és még másik néhányból) készült Altman Rövidre vágvája is, azt pedig nehéz megugrani. De az előző mondattal már el is árultam, hogy mitől nincs ez mégse így: míg Altman sok történetet gyúrt egybe és kapott egy pörgős filmet, addig a Jindabyne (magyar forgalmazásban: Vízbe fojtott bűnök) egy novellát ír ki/át/teljessé, úgyhogy egy lassú, hömpölygős mozira ülhet be, akinek kedve van.


Gyorsan elmondom, hogy mi a nagyon rossz a filmben: túl sokszor, túl hosszan van olyan, hogy női hang jajong, busong (énekel), kamera természetet pásztáz, tőbbnyire fákat alulról az éggel a háttérben, néha az ausztrál hegyvidéket. Amúgy viszont elég jó színészi teljesítmények, tök jó rendezés, talán csak kicsit túl lett írva a forgatókönyv az eredeti novellához képest. Mindenkinek (de tényleg, mindenkinek!) van valami szívás az életében, ami lapul, de nekünk jól rákoncentrálnak, ráadásul nemcsak, hogy ausztrálba írták az alaptörténetet (négy pasi elmegy a hegyekbe horgászni, találnak egy női hullát, de végighorgásszák a pár napot, és csak utána jelentik, amin mindenki, de főleg, az egyik pasi neje nagyon kiborul), de az áldozat is abo lett, hogy még legyenek gondolataink. Pedig Carver novelláiban pont az a jó (de nagy szakértő vagyok), hogy olyan posztminden-megint-van-történet egyszerűek. Mondjuk minek is csinálna filmet valaki egy az egyben egy short storyból.