Azért vannak a jó barátok...

... hogy kultúrszomjamat oltsák. Egész konkrétan valamikor tavaly ősz végén, tél elején kaptam levelet szakértő ismerőstől, nagyjából ezzel a szöveggel (nagyon kerestem, de úgy tűnik már töröltem)

Te úgyis az ilyen szarul megrajzolt aranyos történetecskéket szereted, szerintem tetszeni fog neked.

És linkelte ezt. Persze igaza volt, tényleg a szarul megrajzolt, de jó történetű képregényeket szeretem (meg a jól megrajzolt, jó történetűeket). És tényleg tetszett Rutu Modan hatrészes minisorozata a NY Times blogján, kedves életrajzi történetek, izraeliek Izraelben, USA-ban, jiddise mámék mindenütt, de a singer-i és egyéb múltbarévedés nélkül.

Aztán pár hete az egyik angliai kém (akinek már egy bejegyzést köszönhetünk) visszautazott kémkedni, de nagyon nem akart magával vinni két képregényt csak egyet, úgyhogy rám lett erőszakolva az igaziból a fenti Mixed Emotions előtt született Exit wounds, ami Modan első és eddig egyetlen egész estés graphic novel-je. A sztori nem nagyon érdekes, lány szól ismeretlen taxisofőr fiúnak, hogy szerinte annak apja a pár hónappal azelőtti haderai öngyilkos merénylet nem azonosított áldozata. Fiú nem akar nyomozni, de aztán kicsit mégis, és aztán egy csomó minden más is kiderül.

Mielőtt bárki azt gondolná, hogy meg van mondva a Közel-Keleti tutifrankó, gyorsan megnyugtatok mindenkit: nincs. Ez legfőbb ars poetica-ja is Modannak, legalábbis az általam elolvasott illetve megnézett interjúk alapján (mellesleg, akivel Joe Sacco beszélget, rossz rajzos nem lehet). Ő csak mesél egy történetet, és közben a háttérben lehet látni az izraeli életet is. Arra a jelenetre, amikor
a fiú USA-ban élő nővérével telefonál, közben pedig nagynéni, nagybácsi azon veszekszik, hogy nemjóezaleves, pedigmúlthétenméizlett, deezmostrossz, pedigugyanolyan, na arra még Woody Allen is csettintene. Vagy legalábbis harminc éve csettintett volna.

(Ja, és volt a könyvben egy tavaly öszi Charlton Athletic - Queens Park Rangers Championship jegy. 20 font.)