Töredék Nagyszüleimről

Van egy téma, amely talán túlságosan felzaklat, minden esetre többször is próbáltam róla írni, de nem ment. Most sem fog menni, csak valamit elhebegek, nem lesz ebből blogbejegyzés, pláne irodalom. Nagyszüleimről szeretnék, de nem tudok beszélni. Nagypapámról, a zsidó polgáremberről, a precíz textilipari gépészmérnökről, s Nagymamámról, a katolikus munkáslányról, aki titkárnőjéből lett szerelme, majd műveltségben is hozzá méltó, haláláig hű felesége. Nem akarok anekdotázni róluk, baráti körben szoktam – vagy csak akaratlanul úgy beszélek, úgy viselkedem, mint ők. A blogra most a Népszabadság tegnapi cikke miatt írok Róluk, mert a téma fájóan ismerős.
Nagyszüleim a vészkorszak idején szerettek egymásba, s Nagymamám önként viselte Nagypapámmal a sárga csillagot. Ő szerzett neki Schutzpass-t Wallenbergnél, pápai menlevelet, ő bújtatta – sajnos sikertelenül – később Auschwitzban meggyilkolt Dédnagymamámat, s ő várta haza Mauthausenbe hurcolt Nagypapámat. A felszabadulás után összeházasodtak, 1946-ban született meg egyetlen gyermekük, az Édesanyám. 1984-ig, Nagypapám haláláig éltek együtt, az utolsó hét évben Nagymamám mosdatta, etette, borotválta a magatehetetlenné vált, béna Nagypapám.
Nagyszüleimet kétszer választották szét egymástól: a lehető legbrutálisabb módon a fasizmus idején, szerelmük kezdetén.
Másodszor Nagymamám halálakor. Utolsó kívánsága az volt, hogy Nagypapám mellé temessék. Nagymamám nem tért be, csak a sárga csillagot viselte.
Halála után, 2006-ban elmentünk a Chevra Kaddisa agg vezetőjéhez, s megmutattuk neki Nagypapám Nagymamámhoz közvetlenül a tábor felszabadulása után írt levelét. Az öregúr megrendült picit: egy barakkban voltam a nagyapjával – mondta. A temetést pedig annak ellenére nem engedélyezte, hogy volt egy emberséges, fiatal rabbi – a nevét nem írom le, nehogy kellemetlenséget okozzak neki -, aki vállalta volna a szertartást.
A tegnapi Népszabadság-cikk szíven ütött, remélem, hogy sokan beszélni fognak róla: http://www.nol.hu/cikk/482238/