Szerencsére a családunkban van egy kultúrember. Az apám kultúrembersége onnan ismerszik meg, hogy járatja a dicejtet. És ez azért szerencse, mert néha meglobogtat előttem egy cikket, hogy olvassam el, amit persze nem tudok, de értem, miről szól, és el tudom dönteni, hogy elolvasnám-e, ha tudnám. Úgyhogy, amikor ez a cikk lobogott, akkor tudtam, hogy amikor majd jövök ide, és működni fog az amazon, akkor majd elolvasom eredetiben, hogy mit fordítanak le a németek mostanság kortárs amerikai zsidóból.
[[ Gyorsan megemlíteném, hogy egyszer kezembe került – szinte véletlenül – egy Forward, amihez éppen semmi kedvem nem volt, de nézegettem, és látám, hogy valami zsidó lányzó képregényt pingál, és talán az majd jó lesz nekem, amikor kijövök, amazon, stb., de aztán kijöttem, látám, hogy az majd csak nagyon soká, viszont részleteket közölt a Forward, és hát az alapján ez a duplazárójeles is túl sok neki. ]]
Tehát mit kap Germánia még Brooklynon is túlról. Igazság szerint már azzal pluszban vannak, hogy az egyik szerzőt úgy hívják: Shalom Auslander, a másikat meg hogy: Nathan Englander. Kohn és Grün, kúl.
Most jön az életrajzi rész, aminek ugye semmi jelentősége nincs, viszont mégis mindenki szereti tudni. Sőt, erre még emlékezni is szokott az ember. Tehát mindketten ortodoxként nevelkedtek, mindketten lejöttek a szerről, mindketten éltek Izralben, de mindketten visszamentek New Yorkba (Englander bele, Auslander mellé), mindketten novellákkal kezdték, mindkettőnek van már regénye is.
Van ugye még egy dolog (van még egy csomó), hogy Amerikában, és ennek hatására már máshol is, másfél soros kritika-kiragadásokat szoktak tenni a borítóra, hátlapra, mindenüvé (ez főleg az első kiadásnál vicces), amik leginkább semmitmondóak, de ha nem, ez akkor is csak olvasás után derül ki. Shalom Auslander ezek szerint Phil Roth dühös unokaöccse. Hát dühösnek dühös, az tuti. Neki az lett az alapállása, hogy Isten létezik és geci. Legalábbis vele mindenképpen. Tehát ő mindig alkut köt Istennel, hogy miért és hogyan szegi meg a hülye törvényeket, de csak milyen arányban és akkor majd ne basszon ki vele amaz nagyon. Köszönetnyilvánítás is úgy van a Foreskin’s Lament végén, hogy Whom to Kill, tehát ha megmérgelődne Isten a sok papírravetett csúnyaságért, akkor semmiképp ne Auslander családjából legyen valaki a bosszú áldozata, hanem a regényt megjelentetni segítők közül. Az önéletrajzi regény érdekes olvasmány, ha valakit érdekel a mostani ortodox élet (mégha egy fura kiugrott perspektívából is), és nem zavarja az embert, hogy egy teljesen elbaszott gondolkodású valaki agymenését olvassa. Amúgy a dolog tényleg „vicces”, tényleg olvasmányos (hogy mást ne mondjak, gyorsabban haladtam angolul, mint sok könyvvel magyarul). Sőt, a novellák közt van olyan, ami jó is, és amiben nincs meg az a düh, ami persze könnyeddé teszi az egészet, de nagyon fárasztja is az olvasót. A God is a Big Happy Chicken pl. arról szól, hogy Morgenstern meghal, kiderül, hogy az van, ami a címben, Morgenstern visszakéredzkedik, hogy szóljon a családnak, ne fáradjanak a sok micvével, de aztán amikor látja őket a péntek esti asztalnál, nem megy.
Nathan Englander viszont nagyon jó. Gyönyörű, szomorkás meséket ír a mai New York környéki illetve jeruzsálemi ortodox közösségek életéről. A történeteket tekintve lehetne akár abszurd, sőt humoros is: a rabbi megengedi egy fiatal férjnek, hogy egy Tel Aviv-i prostituáltnál „csillapodjék”, hogy ne kelljen vágyával sürgetnie feleségét, aki átmenetileg fizikailag nem vonódik hozzá, a nagyszakállú ortodox karácsony előtt áruházi mikuláskodással keresi kenyerét, mert házsártos neje erre kényszeríti, de aztán egyszer egy zsidó kisfiút ültetnek az ölébe, aki hanuka-gyertyát kér karira, csak a mostahapapa nem engedi. Szóval akár nevetni is lehetne, de inkább csak szomorkodik az ember. A legszebb két novella mégis az első kettő, mely nem a jelenben játszódik. Az egyik egy holokauszt-bevagonírozás története, ahol az ortodox közösség minden érték nélkül és leborotváltan, szinte alsóneműben száll fel a vonatra, amiért akrobatáknak nézik őket, ők meg megpróbálnak megfelelni az elvárásoknak, a másik pedig a Sztálin által kivégezni rendelt zsidó irók listájára véletlenül rákerült szinte ismeretlen poéta (és a többiek) utolsó napjáról szól. Attól igazán jó ez a kettő, hogy hiába hogy a cselekmény külső hatásra „alakul”, mégis csak a zsidó csoport érzelmeiről, gondolatairól (és leginkább nem is az adott helyzettel kapcsolatosakról) kapunk egy nagyon jól elmesélt képet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése