A zene an én humorom

Megcsinálták, bemutatták, megnéztem. És kihozták belőle a legjobbat. A legjobbat, amit lehet.

Szórakoztatóiparilag két csávó van, aki mitológiában utazik. Tarantino és Moore. Háromezerszer jobban átgondolnak minden részletet, mint ahogy Friderikusz megpróbálja/ta eladni, hogy ő mennyire maximalista. És tényleg mindig minden darabka a helyére kerül, és pont a legjobb beállítás, kocka, stb van választva.

Ja, és mindkettő iszonyatos nagy seggfej lehet a való életben. Tarantinonál elég az első Oscar-fellépésére gondolni vagy arra, hogy imádja a másik Moore-t, a "dokumentaristát". Alan Moore meg tényleg elhiszi a saját maga által gyártott überfasza mitológiát, pl. komolyan gondolja, hogy a From Hell-lel megfejtette Hasfelmetsző Jack-et.

Szóval Watchmen: történet szépen megvan, szereplők rendben, büszkék lehetünk a magyar származású Rohrshach-ot játszó úrra is. De persze pont azt a pluszt nem lehet hozni (minusz főcím, de az se biztos), amit Moore mindentátgondolása ad, mert hiába a csodatechnika, igaziból ezt várja az ember, hogy hát bármit meganimálnak, de ez semmire nem jó.

És akkor jöjjön a zene: van egy csomó 70-es 80-as évekbeli vagy azt utánzó dal, Dylan, Simon and Garfunkel, Hendrix. De a verekedések alá (amik egy csomó minden mással együtt bénán lassítva vannak) ilyen "modern" zene van téve, mintha széttárnák a kezüket, hogy bocsi, mi most ennyit tudunk hozzátenni.