Recepció

Képes Gábor:

Recepció


Egy illatos gyertya égett mellette naphosszat, a levegőt betöltötte az eukaliptuszaroma párája, de az ő orra már egészen hozzászokott ehhez. Apró viaszgömböt gyúrt a gyertyáról lecsorgó, összeálló masszából, élvezte, ahogy a langyos anyag az ujjbegyére simul, s élvezte azt is, hogy létrehoz valamit. Négy-öt piros golyó hevert már a pultlapon, mintha egy törpe biliárdjáték kellékei lennének. A régi világban – tanári praxisa mellett, mert volt némi vénája a magyarázáshoz - biliárdjátékos volt, mégpedig virtuóz. S manapság már csak itt, a Recepción van rá szükség.

Nagyjából így telt el a napja, amíg várakozott, a háta mögött egy rádió zizegett, alig hallhatóan, de rendületlenül közvetített egy lágy, hiteltelen férfihangot. Ez is része volt az illúziónak.

Az Emberiség Múzeuma - hirdette a felirat a bejáraton kívül, a vonalhosszas írásmód zebracsíkos betűivel, amelyekkel ő máig nem volt képes megbirkózni. Az épület hideg volt, szárazan hideg, s nyomasztóan tágas, az alumíniumlemezekkel borított falak szinte sugározták a hideget, akár a rádió az érthetetlen férfihangot. Világos volt, üres fény vakította el a szemét, s oldalt egy fémszínű ivókút folytonos csobogása fodrozta a víz faktúráját. A víz hullámzott, gyűrűzött a kagylóforma medencében, terjedt és elenyészett, mint a rádióbemondó tartalomnélküli hangja.

Forma. E szerint éppen hét éve dolgozott az Emberiség Múzeumában, amely e nagyszerű civilizáció emlékeinek bemutatására lett volna hivatott. Két króm borítású hajszárító állt az első vitrinben, rafinált, áttetsző posztamensen, mellette tárgyfelirat igazított el a hajról, a levegőfúvásról és ezek történeti kapcsolatáról. Nehéz lehet megérteni, ő biztosan nem értett belőle egy vakhangot sem.

Továbbmenve egy lávalámpa helyezkedett el egy kisebb dobogón, kékes világítással buborékolt, s a táncoló buborékok árnyéka kézírásos kódexekre vetült, amelyek szinte körbeölelték a dobogót. A jobbára középkori, egyházi témájú munkák között egy telefonnotesz volt az egyik, valahol a K betűnél kinyitva, jól látta benne egy Kosztolányi Dezső nevű ember zöld tintával beírt, négyjegyű telefonszámát. A tárgyfelirat, a fekete-fehér, párhuzamos zebrabetűkkel arról tájékoztatott, hogy a füzet szerves anyagok felhasználásával készült, rostokat tartalmaz, s emberi kéz karcolta jelek láthatóak rajta. A négyjegyű telefonszám titkát csak a Recepciós ismerte.

Hosszú, gyérebben megvilágított folyosó következett, festményekkel, rajzokkal, egy általános iskolai, bauxitbányászatot bemutató térképpel, s a Mona Lisával. Tárgyfeliratok, s a fiatal látogatók számára egy interaktív elem, a sejtelmesen mosolygó emberi nő perrokát-nyilacskákkal megdobálható. A Recepciós nyugodt volt, a folyosón csend honolt, s az őrizte a nála felejtett múzeumot. Egyszer egy csapat kiskamasz ráhajigált ugyan a képre egy készletnyi perrokátnyilat, de nem maradt más nyoma, mint néhány, tűszúrásnyi, haragoszöld folt.

A következő teremben épületek makettjei, szakócák, egy fej nélküli szobor (a tárgyfelirat szerint a korai ember még nem növesztett fejet), egy Trabant típusú gépkocsi, valamint egy törvényoszlop régről.
A Recepciós ennek gyakran nekitámaszkodott, s eldúdolta magában a kedvenc dalát. "Egy napon, akár mint ma, azzal ütöttük el az időt, hogy szerelmes leveleket rajzoltunk a homokba." Nem volt tökéletes a fordítás, hisz az eredeti dal angolul volt, egy másik emberi nyelven, amit éppúgy elfújt már a szél.

Kis költségvetésű, külvárosi múzeum volt, egy irodai negyed sarkán. A Recepciós - az igazat megvallva - szintén műtárgyszámba ment, még leltári számot is kapott. Egy hanyag muzeológus – mert hivatalosan az volt az intézményért a felelős – kéthetente egyszer felkereste, de beszélni nem tudtak egymással, még csak meg sem hallották egymás hangját. Ezen a fene bolygón az idő is másképp telt, a Recepciós szerint éppen hét év volt az a két hét. Hát ő minden nap, minden átkozott földi nap, végigment egyszer a házon, majd visszaült a Recepcióra. Csak ő tartotta számon ezeket a napokat, s csak ezek a napok tartották számon őt.

Az üvegen túl megbámulták néhányan, ahogy tesz-vesz, majd csupasz, hordóforma testüket előredöntve, karika lábaikon siettek a dolgukra tovább. A kultúránál mégiscsak fontosabb a meló, ez a mi közös örökségünk – ingatta a fejét néha a Recepciós. Így van ez!