Mindent kétszer mond kétszer mond

Ez már vagy pár hete volt, de az én tempómban még frissnek számít, és az volt a premier, úgyhogy még akár aktuális is.

Balanescu koncert volt egy kicsi templomban Highbury Islingtonnál. Az alapkoncepció, hogy a falra vetítenek és Balanescuék arra húzzák. Az este első felében a „Second Breath” c. film futott a vásznon, ami Maurice Blik szobrász életéről szólt: holland zsidó, akit éppen egy haláltáborba vittek vonaton, amikor egy drámai(?) fordulattal orosz lovas katonák fel-/kiszabadították, second breath, és új életet kezdett Angliában, szobrász lett. Nekem kicsit klisé volt a film, megsárgult fotók fölött nosztalgiázunk a boldog gyermekkorról, aztán katt, vési-faragja-izzadja a szoborembert, közben egyre fokozódó intenzitással be-be villannak az ikonikus holokausztfotók, lovasok jönnek, közben vési az embert, megint lovasok, megint hullahegyek, aztán kicsit megnyugszunk, mert a lovasok leültek szalonnázni a hóba, szóval mégsem kell félni tőlük, aztán valahogy vége is van.

Mellesleg, vagy inkább nem is mellesleg, a szobrok nagyon jók, már amennyi 2D-ben átjön belőlük. A történet érdekes része nekem csak ezután jött, amikor a szünet előtt még kipattant a rózsás kedvű konferanszié (teljesen valószínűtlen figura) a színpadra, hogy megossza velünk azt a fantasztikus hírt, hogy köztünk van a művész, sőt a film rendezője Gillian Lacey is, és most mind beszélgetni fogunk. Ő kérdez majd a művészektől, vagy nem-nem, inkább mi kérdezzünk, és ő majd elismétli a mikrofonba, hogy mindenki jól hallja.

Na, van-e kérdés, hehe. Ó, az a hölgy ott hátul már kérdez is, tessékcsak. Hogy érez-e a szobrászúr survival guilt-et (túlélő-bűntudatot)? Pompás, köszönjük a kérdést, akkor elismételné a hölgy kérdését, hogy van-e survival guilt-je? Khm. Krm. És azt hittem, hogy még néhány khrm és valaki a segítségére siet a szobrásznak, hogy ilyet nem szokás kérdezni, pláne ennyi ember előtt, de nem ez történt, hanem azt mondta, hogy van, és kiegészítette egy történettel, hogy igen sokszor felrémlik benne, hogy azokat a félhalott/halott embereket, akik mellől ő kisfiúként elszedte a kenyéradagjukat, talán pont ő küldte a halálba. Igen, ezekkel nehéz megbirkóznia az embernek. Khm. Remek, a többi művész szeretne-e hozzáfűzni valamit, ha nem, akkor van-e még kérdés, pompás, itt az úr már kérdez is, hogy milyen volt a vonatút, akkor mondjuk el hangosan is, milyen volt a vonatút a haláltáborba? Az tíz napig tartott, és nem volt jó, mert sokan voltak, nagyon sokan, és nem volt wc meg enni-innivaló sem, de néha nyers céklát tudtak szedni valahogy, (ezt a részt nem értettem), és akkor azt ették.

Köszönjük, és akkor egy utolsó kérdésre még van időnk, tessék, hogy hogyan is ismerkedett össze a rendezőnő és a művészúr? Na, hogyan? Egy partin, hahaha! Hát, hol máshol! Köszönjük, folyt. köv. vidámabb témával a szünet után. (Az tényleg vidámabb volt: amatőr felvételek egy balettársulat tengerparti nyaralásáról.)