Steffi Graf és Boris Becker

Így hívják annak a fiatal újságírólánynak a két kutyáját, akinek lakásába az a kedves barátom költözött be szombatig, aki szívesen kölcsönöz a kedves újságírónő videotéka mennyiségű dvd-jéből. Are you still with me?

Nos emiatt az elmúlt másfél nap heveny képernyőbámulással telt, és a teljes elbambulástól csak az az érthetetlen apróság mentett meg, hogy a hölgy (lásd fent) mérhetetlen számú sorozata közül a legtöbb még bontatlan (fóliázott) állapotban van, és az mégiscsak túlzás volna. (Viszont ez -a felbontatlanság- magyarázza, hogy miért csak az első három évad van meg a Six feet underből, hiszen amúgy ki tudna ellenállni.)

Tehát sznobságom eredményeképp a javarészt B- és C-kategóriás filmek közül, kiemeltem az általam feljebbre tartott párat: oké az első az nem olyan.

Ford Farlaine kalandjaira csak azért voltam kiváncsi, mert nemcsak eges embereket, de egy egész társaságot ismertem, akik folyamatosan ezt idézték. El kell mondanom, hogy egy film nem lesz attól jó, hogy nem píszí. Viszont remekül meg lehet belőle tanulni, hogyan tudott egy frizura a 80-as években, meg a kilencvenes évek legelején nevetségessé tenni (nem csúnyává) egy szép nőt.

Aztán mussz volt megnézni, hogy miért kapott Oscart Julia Roberts. Nozs, láttam.

A tegnap estét a Manhattan zárta. Persze jó volt, de itt inkább azt jegyezném meg (ha már frizu), hogy reméljük, Diane Keaton soha többet nem dolgozik azzal a fodrásszal/stylisttal.

A mai nap pedig a Thelma and Louise-zal kezdődik és végződik, mert az Ocean's elevent végül elfelejtettem elhozni. Hát, jól van. Volt jobb, lesz jobb.