Elhunyt A nagy zabálás írója

El bizony.

Te pécézel, én pécézek, mi pécézünk

Névnapomra kaptam egy könyvet Bátyámtól. Művészet és hatalom - A Kádár-korszak művészete a címe, a JAK adta ki 2005-ben. Elteltem a családi ebédtől, isteni volt a szőlős pulyka (mazsolás-fehérboros mártás!) és a krokett, elheveredem és olvasok.
Kukorelly Endre 666 címmel - minő számmisztika, ördögi! - a Kortárs és az Új írás 66/6-os számaiból szemezget, az előszó szerint szövege "sajátos, esszéisztikus, irodalmi", melyben "két akkoriban mainstream irodalmi folyóirat /.../ számain keresztül a korszak irodalompolitikáját, kanonizációs törekvéseit mutatja be".
Mit mutat be Kukorelly, azon túl, hogy valamiért kipécézi Wéber Antalt, éppen az ő korabeli tanulmányaiból kiollózott, s nyilván roppantul felháborító idézetek keretezik ezt a "sajátos, esszéisztikus, irodalmi", egyébként bátortalanul modoros írást?
"Nagyjából végigolvastam a Kortárs és az Új Írás 66/6-os számait. /.../ Az irodalmi rész nagyjából olvashatatlan. Ha úgy vesszük. Ne vegyük úgy. Szürke betűtenger, 133 kortárs magyar író-költő, ha jól számolom, alig találni olvasható szöveget. /.../ Néhány komilfó 'nagy-öreg' (Illyés, Déry, Illés Endre), régi elvtársak (Karikás Frigyes, Hidas Antal, Kahána Mózes), káder-írók (Simon István, Devecseri Gábor, Vészi Endre, Váci Mihály, Kónya Lajos, Fodor József, Dobozy Imre, /.../, Galgóczi Erzsébet /.../), néhány erdélyi (Kányádi, Farkas Árpád), pár kezdő (Csiki László, Csaplár Vilmos, Marosi Gyula, Dobai Péter), a többinek, legtöbbjüknek nevét se hallottam."
Szemezgetett belőlük, s nagyjából olvashatatlannak találtattak.
Nekem csak egy kérdésem van:
Olvastál már Kukorellyt, Bandi?
(Segítek: Nagyjából olvashatatlan.
Ha úgy vesszük. Ne vegyük úgy. - Így megfelel?)

"Mert mindenben elérkezik egyszer az utoljára"

Odafenn szépen, sorban kialudtak a csillagok. - így végződik Arthur C. Clarke legendás kis novellája, az "Isten kilencmilliárd neve". A poént azért merem így lelőni, mert a novella igen közismert, s keresztbe-kasul terjed az interneten is, csupán a szerzői jogok iránti tiszteletemből nem másolom ide én is. Másrészt pedig, én legalábbis, minden újraolvasás után rácsodálkozom erre a poénra.
Az Isten kilencmilliárd nevében egy tibeti kolostor vásárol egy automata számítógépet, hogy egy csöppet meggyorsítsa addig évszázadok derekas körmölésével teljesedő küldetését: Isten összes lehetséges nevének leírásával teljesíteni az Örökkévaló rendelését.
A Mark-5 masina bérbeadói, a tudósok töprengenek, "pozdorjává törik-e a szerzetesek a számítógépet dühükben és csalódásukban? Vagy nyugodtan leülnek, és újra kezdik számításaikat?", majd szökésüket tervezik a reakciók elől.
De van, ami elől nem lehet megszökni.

2008. március 19-én meghalt a kilencvenéves Arthur C. Clarke, Kubrick méltó alkotótársa, az Isaac Asimovval örökké (s nagyon mulattató levélváltásokban megmutatkozó) versenyben lévő, életében bálvánnyá vált sci-fi író. Halálhíre nem ért egészen váratlanul, mégis megrendít "első nagyhatású olvasmányélményem" halála - hisz én nem indiánsztorikat, s nem is Rejtőt olvastam, hanem Clarke könyveit faltam 14 évesen.

Később felfedeztem magamnak újra, s ekkorra tudatosodott bennem, hogy rajongótábora elsősorban tudományosan megalapozott, pengeéles okfejtéseit kedvelte benne, s nem kevésbé az emberiségbe, a nagy, közös vállalásokba vetett hitét, pózolástól mentes, mindentudó racionalizmusát. Amikor épp nem Mandelbrot különös fraktálgeometriájába feledkezett bele, összetéveszthetetlenül ironikus társadalomkritikát adott szereplői szájába - vagy karakteres véleményének adott hangot a vallásokról és az emberiséget megosztó más babonaságokról is.
De azért nem véletlen, hogy megírta az Isten kilencmilliárd nevét.
"A Láma (...) megigazította selyemtalárját, és gondosan eltette a logarlécet, melyet valutaátszámításoknál használt."

Let's dance

Ezt tegnap mutatták.

Szervetlen cukiság 2.

Az Interneten szörfölők biztosan találkoztak már a hírével, most Leo mégis külön felhívja a figyelmet a világ legöregebb működő villanykörtéjére. Ami, pardon: aki nemcsak megbízhatóan működik, de érdemes figyelmünkre magas cukiságfaktora miatt is.
Természetesen saját honlapja is van, s élete izgalmas, akár egy lajháré! Mennyi történelmi eseményt átélt - s milyen bölcs módon nem érdekelte! http://www.centennialbulb.org/index.htm

Na végre!

Kell-e ennél jobb hír? Én most nem tudnék. Persze de, mindegy.

A nyelv fontossága

Nem más, mint a jóisten a megmondhatója annak, hogy elfeledtem ezt az egész esetet. Kiesett az emlékezetem kerítésén. Nem mondhatni, hogy szóra sem érdemes, de egyszerűen kiesett.



Itt jön be a képbe a média és annak is a csúcsa, a jelenleg mintegy oldalanként 10 forintért fogyasztható Nemzeti Sport. Egy kiváló cikkből megtudhatjuk, a Pymouth sikereinek egyik titka a magyar nyelv. Ezek szerint tehát a Plymouthnak 1. sikerei vannak, 2. vannak egyéb titkaik is. Mindkettő meglepő. Lépjünk azonban tovább. Az írásban Tímár Krisztián ecseteli, ő és magyar kollegája, Halmosi Péter, miként is fundálnak ki ellenfeleikkel magyarul, akik ezt a szép nyelvet nem ismerik.



No, hagyjuk a kérdést, hogy a pályán két teljesen máshol játszó játékos hogyan és miért is kommunikálna egyáltalán. Mert a lényeg, amit Tímár nem említ, de nekünk tudomásunk van róla, hogy a pályán kívül is milyen fontos a kommunikáció. Néhány hete az Argyle a Leicestert verte idegenben 1-0-ra, Halmosi góljával. A meccs utáni pözsgőt hazánk két hőse megosztva kapta. Elébb Tímárt kérdezték, teljesen lényegtelen, hogy miről. Utána Halmosit kérdezték ugyanarról. Utána Halmosi néz bocibarna szemekkel bele a Skysport kamrájába, majd jobbra fordul a Krisztiánhoz és aszongya: "Mivan? Mit mondott?" Őszintén szubliminális pillanat, mert nemhogy a kocsmában, de talán az egész faluban is csak mink értjük e szavakat. Mint ahogy Halmosi válaszát is, mely kb olyasmi meglátások mentén fut mint "nem az enyém hanem a csapaté az érdem", "örülök hogy jól játszottunk", "örülök hogy jól játszottam", "a csapat nélkül nem játszottam volna ilyen jól" stb. Ezt akkor Tímár visszafordítja angolra.

Miközben Halmosi áll, hallgat, okosan figyel, és úgy néz ki mint egy szerencsétlen fasz, aki másfél év alatt egy büdös kukkot nem tanult meg angolul.

Szervetlen cukiság

Szükségünk van a mindennapi cukira - üzeni a http://cukisag.blog.hu . Milyen igaz! De micsoda diszkrimináció, hogy a cuki jelző csak szerves létformákra vonatkozik?! Íme egy behízelgő-szomorú, kameraközeli tekintet a Hasznaltauto.hu - ról. Vigyél magaddal! - kéri az eredetileg Battista Pinin Farina tervezőműhelyében dizájnolt Moszkvics gépkocsi. Hát van lelke annak, aki ellenállni képes e fényszóróknak? Aligha.

Ingyenpia

Jól. Pihegve. Sző. Hírnök.

ha veletlenul nem olvasnad az ingyenpia blogot:
kiallitasmegnyito (es ingyenpia-kaja)
Csütörtök, február 21.
18:00 Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum: Bertien van Manen - Add nekem a képed (Give me Your Image), Hans van der Meer - Európai mezők - A másodkategóriás futball tájképe (European Fiela - The Landscape of Lower League Football)
cím: Művészetek Palotája, 1095 Budapest, Komor Marcell utca 1.

Véletlenül nem olvasom, de most megtudtam, hogy van ilyen blog. Miután A másodkategóriás futball tájképe cím megtetszett, így további utánaérdeklődés nélkül mentem el a megnyitóra. Mostanság úgyis írunk nyolcadosztályú angol meccsekről.

A fenti blog lényege, hogy kultúrálódás címen az ember jól bevacsorál, én viszont végül a finnyás sznob hozzáállást választottam, és amikor a pincér borral kínált, jelentőségteljes Köszönöm, nem-mel utasítottam el mutatván, hogy a művészetért jöttem. A holland kultúrattasé beszédéből annyi maradt meg, hogy dicséretesen rövid volt, és hogy megemlítette, hogy apja is, ő is a holland Pub League-ben játszottak (kocsmai gyülekezés, meccs, kocsmai ivászat), amit akkor még gyenge viccnek éreztem, de aztán a későbbiekben ez némileg megváltozott. A holland úr után, Darvasi László (akinek a foci persze egyáltalán nem idegen terep) olvasta fel focis és nemfocis pillanatképekből összeállított szövegét, amit az eheti ÉS fog közölni, és amit nagyon ajánlok a kiállításra elhurcolászni. Mivel a kiállítás a LOW fesztivál keretében kerül megrendezésre (és különben is jelen voltak a holland kultattasé, meg a művészek is), így tolmácsolás volt. Ennek köszönhetően eltűnődhettem azon, hogy Darvasi szövegének fordítója a partjelzőt assistant refereenek fordítja az új hivatalos megjelölés szerint és nem linesmannek, majd azon morfondíroztam, hogy ha A szónak egy másik nyelvben minden szempontból B a megfelelője, de valami miatt elkezdik tendenciózusan B'-nek fordítani, akkor mennyi idő után lesz tényleg az a megfelelője (ha egyáltalán).


Aztán még az újonnan kinevezett igazgató is szólt pár szót, de előbb-utóbb tényleg megnézhettük a képeket. Belépve az első terembe a kiállítás egyik legnagyobb méretű képébe botlunk bele, amiről az jutott eszembe, hogy juj de magyar képpel kezdenek. Merthogy Hans van der Meer Európa minden részében fotózott (és videózott) sokadosztályú pályákat. Persze csak félig volt igazam, mert az első kép tényleg magyar pályán készült, de másutt is vannak ennyire lepukkant pályák, van ahol még a körítés is hasonló (van ahol meg pont nem, már csak az éghajlat miatt is). Persze nem mindegy, hogy melyik osztályban. Mivel minden kép alá oda van írva, hogy mely meccsen és milyen bajnokságban készült, így lehet tudni, hogy minek felel meg a magyar megyenégy. Miután Frédi Flintofftól tudjuk, hogy Angliában a nyolcadosztályban is fedett, lehajtó székes lelátók vannak, így érdeklődve vártam, hogy milyen helyre kellett menni, hogy megfelelően lepukkant pályát fotózhasson a fotós. Nos, Skóciában a Border Amateur Football League Division 2B már éppen passzolt, az angol megfejtést nem árulom el, de a liga nevének elolvasása után elkedtem gyanakodni, hogy esetleg tényleg létezik a kultattasé által említett Pub League.


A másik fotós, Bertien van Manen képei kicsit háttérbe szorultak a megnyitón (kevesebb is van belőlük jóval). Ez persze nem igaz, mert Darvasi szövege (ahogy azt írtam) focis és nem focis történeteket is tartalmazott, és lassú agyamnak csak a képeket nézegetve esett le, hogy minden kis epizód egy kép köré szőtt történet volt (ezért érdemes vinni a szöveget), és utólag belegondolva számarányukhoz képest felülreprezentáltek van Manen képei. Ami abszolút érthető, mert jóval izgalmasabbak. Családi fényképeket fényképezett, de nem akárhogyan. Ugyanis nem csak a képek vannak ott, hanem az is látszik, hogy hova vannak kirakva a lakásban, így nem csak az eredeti történetet lehet odagondolni, hanem hogy hogyan adják az utódok tovább a mesét. Mit jelent például, ha a fiatalkori kép a bárpulton az italok közt található. Vagy ha Sztálin elvtárs képe alatt. Esetleg a Joy magazinon.

Orál hisztori with a twist.

Töredék Nagyszüleimről

Van egy téma, amely talán túlságosan felzaklat, minden esetre többször is próbáltam róla írni, de nem ment. Most sem fog menni, csak valamit elhebegek, nem lesz ebből blogbejegyzés, pláne irodalom. Nagyszüleimről szeretnék, de nem tudok beszélni. Nagypapámról, a zsidó polgáremberről, a precíz textilipari gépészmérnökről, s Nagymamámról, a katolikus munkáslányról, aki titkárnőjéből lett szerelme, majd műveltségben is hozzá méltó, haláláig hű felesége. Nem akarok anekdotázni róluk, baráti körben szoktam – vagy csak akaratlanul úgy beszélek, úgy viselkedem, mint ők. A blogra most a Népszabadság tegnapi cikke miatt írok Róluk, mert a téma fájóan ismerős.
Nagyszüleim a vészkorszak idején szerettek egymásba, s Nagymamám önként viselte Nagypapámmal a sárga csillagot. Ő szerzett neki Schutzpass-t Wallenbergnél, pápai menlevelet, ő bújtatta – sajnos sikertelenül – később Auschwitzban meggyilkolt Dédnagymamámat, s ő várta haza Mauthausenbe hurcolt Nagypapámat. A felszabadulás után összeházasodtak, 1946-ban született meg egyetlen gyermekük, az Édesanyám. 1984-ig, Nagypapám haláláig éltek együtt, az utolsó hét évben Nagymamám mosdatta, etette, borotválta a magatehetetlenné vált, béna Nagypapám.
Nagyszüleimet kétszer választották szét egymástól: a lehető legbrutálisabb módon a fasizmus idején, szerelmük kezdetén.
Másodszor Nagymamám halálakor. Utolsó kívánsága az volt, hogy Nagypapám mellé temessék. Nagymamám nem tért be, csak a sárga csillagot viselte.
Halála után, 2006-ban elmentünk a Chevra Kaddisa agg vezetőjéhez, s megmutattuk neki Nagypapám Nagymamámhoz közvetlenül a tábor felszabadulása után írt levelét. Az öregúr megrendült picit: egy barakkban voltam a nagyapjával – mondta. A temetést pedig annak ellenére nem engedélyezte, hogy volt egy emberséges, fiatal rabbi – a nevét nem írom le, nehogy kellemetlenséget okozzak neki -, aki vállalta volna a szertartást.
A tegnapi Népszabadság-cikk szíven ütött, remélem, hogy sokan beszélni fognak róla: http://www.nol.hu/cikk/482238/

Popkult, Azerbajdzsán

Furcsa zászlót lengetett a szél hétfőn Pesten, az ilyesmire mindig felkapom a fejem a szűkös Volvo autóbuszban: az azeri trikolór lobogott a magyar mellett, a büszke Erzsébet-kábelhídon. Itt járt Azerbajdzsán szerény mosolyú és hasonló képességű elnöke, Ilham Aliyev. Tárgyalt már itt az apuka is, Heydar (Gejdar), aki a Szovjetunió egyik legdörzsöltebb és legokosabb politikusából lett – hogy, hogy nem – Azerbajdzsán kirobbanthatatlan elnöke. A KGB-tábornokból és Szovjet-Azerbajdzsán atyjából lett államférfi a börtönviselt ellenzéki Göncz Árpád vállán nyugtatgatta összetéveszthetetlen zongoraujjait. Történelmi pillanat volt.


Egyszer láttam róla, éjszaka, egy teljesen lehetetlen órán egy profin megszerkesztett – elfogult, mert hazai – dokumentumfilmet, Egy irigység története címmel. A filmben egy kicsit sunyi, szelektív memóriájú Mihail Gorbacsov és egy formátumos Aliyev felelgetett egymásra ügyes vágástechnikával váltogatott jelenetekben: megtudhattuk, hogy amikor meghalt az agg Csernyenko – a korabeli vicc szerint a Kárpátok Géniusza, N. Ceausescu botlott el a lélegeztetőgép hálózati zsinórjában -, milyen módon lett az európai Gorbacsov a kaukázusi Aliyev helyett az ország vezetője. Be kell ismerni, egy ilyen interpretáció máris szerethetővé tette az egyébként igencsak keménykezű Aliyevet. S a derék azeri propagandisták dolgoznak is rajta, hogy a 2003-ban, nyolcvanévesen elhunyt Heydar öröksége magyar nyelven is hozzáférhető legyen. E sorok írója nem győz kalapot emelni az azeri finnugristák előtt. Csipetnyi ízelítő a http://www.aliyevheritage.org/ oldalról:

" ’Hajdar Alijev örökséqe’ - a nemzetközi elektron hönyvtár tisztelt látogatói

A mi tervünk Azerbajdzsán össznépi vezetője, jelenkori kiváló politikusa, elnök Hajdar Alijev örokségének szentelt.
A mi könyvtárunk oldálain, Önok a nagy politikus válogatott müveivel, beszédeivel meg fognak ismerkedni
Mi igyekedni fogunk, hogy "Hajdar Alijev örökséqe" cimü a nemzetközi elektron könyvtár anyagaiból a világ különbözö nyelvü képviselői felhasználjon”


Legyen így!


…Az országot legtöbbünk mégis az örmény földrengés idején gyújtott, nem túl rokonszenves azeri örömtüzek legendájáról ismeri, s valóban, az azeri-örmény konfliktus beárnyékolja kissé Azerbajdzsán egyébként nem lebecsülendő teljesítményét. Baku virágzó kultúrájú város, gyönyörű épületekkel és remek konyhával, s még énekes sztárt is terem, Muslim Magomaevet ( http://www.magomaev.info/ ), aki operabetétek mellett számos népszerű szovjet- és világsláger előadója. Fest is, nem túl fantáziadús, de éles, precíz, technikás alkotásokat, a képen történetesen az „össznépi vezető” került a vászonra.
E meghitt kettőssel - Tamara Sinyavskaya mezzo-szopránnal, Magomaev nejével együtt hármassal - indítja útjára blog-bejegyzéseit Leo.

Született feleségek

Egy pár hétig azt hittem, hogy csak nekem tűnt fel a Született feleségek eltűnése. (De nem.) Épp azon a héten, amikor levették a műsorról György Pétertől e szép szavak jelentek meg az Élet és irodalomban:

"Gondoljunk [...] a felette népszerű Született feleségek morálfilozófiai tévésorozat kíméletlen öngúnyára, a középosztály megsemmisítő paródiájának bonyolult esztétikai összefüggésrendszerére".

Azon a héten gondoltunk rá: ha felette népszerű valóban, akkor vajon miért veszik le a műsorról? Vajon a középosztály nem bírta elviselni a megsemmisítő paródiát?

This is Kingsmeadow

A Kingsmeadow pályán (a'la San Siro) két csapat osztozik. A Kingstonian FC, melyhez szerencsém volt, büszke múlttal rendelkezik, mely itt nagyjából annak a szinonímája, hogy 1. régi, 2. soha semmiféle eredményt nem ért el. Ennek megfelelően ültünk 356-an a lelátón, 3. az egész egy elaborált vicc, zászlóstul, mezestül, füzetestül.

AZ AFC Wimbledon azonban nem pusztán a filozófia, a vicc és a mazochizmus keveréke. A Wimbledon FC sokáig "büszke múlttal" rendelkező csapat volt, mígnem a '80-as évek legvégén megnyerték az FA kupát a Liverpool ellenében, mi több az utolsó Premier League előtti szezonban harmadikok lettek. Innentől kellemetlenebb évek következtek, mígnem az elnök rebesgetni kezdte, hogy a csapat székheléyt áthelyeznék Dublinba, Cardiffba, vagy esetleg Milton Keynesbe. Milton Keynesben sosem játszották a futballt, elvhű drukkerek szerint még mindig nem játsszák.

A kérdés, hogy lehet a Wimbledon egyenlő a Milton Keynes Dons-szal világosan mély kérdéseket érintett, mivel a dilemma nem kevesebb, minthogy egy futballcsapat analóg-e a TESCO-val. TESCO van akkor is ha változik a színe, TESCO akkor is ha Budaőrsön van vagy az Üllői úton. ÉS világosan TESCO, sőt még inkább TESCO ha a vásárlóköre teljesen kicserélődik. A válasz tehát evidensen: LÓFASZT.

A szövetség válasza természetesen bólintólagos volt, mellyel a futball esszenciájának a frencsájz neveztetett ki (nem precedens nélküli, jut look over the ocean).

Ebben persze semmi meglepő nincs, hiszen a futball esszenciájának voltaképpen már régen a pénz neveztetett ki, csak az egy bután hangzó esszencia. Ami meglepő az az, hogy a Wimbledon-sztorinak nincs még vége. Egyfelől, a futballdrukkerek jelentős hányada mindmáig gyűlöli az MK Dons. A When Saturday Comes c. magazin pl gyakorlatilag nem hajlandó leírni a csapat nevét és kihagyta efy szerkesztett futball-enciklopédiából, melyben - harmadosztály küszöbét sosem átlépő skót csapatok mellett - ilyen szócikkek vannak mint: early deaths, celebrity fans, fanzines és David Beckham. Másrészt, szurkolók egy lelkes és nyilvánvalóan facér vagy válófélben lévő csoportja 2002-ben kreált egy klubot ami AFC Wimbledon névre hallgat, ami évről-évre lépdel az ötödosztály (=profizmus, kb) felé, s ami 3000 fölötti nézőszámot vonz olyan ligákban, ahol normálisan 300-800 körül szorong a lelátón. Mindeközben az MK Dons hasonlóan derekasan konvergál. (Bár idén visszajutnak a harmadosztályba.)

AZ AFC Wimbledon (dettó FC United of Manchester) legnagyobb érdeme ugyanakkor az, hogy felőlük nézve már a Kingstonian FC sem egy vicc.

A szivecskékbe borult világ

Mindjárt itt van Valentin-nap, amit már mindenki nagyon vár, különösen, hogy megint egy fantasztikus Fenyő Iván-filmbemutatóval jár ez együtt.
Mai rövid posztunk azonban arról a szívecskés plakátözönről szólna, ami teljesen ellepte gyönyörű városunkat, de sajna a már régebb óta véd- és dacszövetségre lépett márkák ezen egészpályás letámadásától szóhoz sem jutunk.

Independent Jewish Voices

Azt hittem one-mad-show lesz a blogból, s hogy vanidőnk-ből álmatlanéjszaká-ra köll átkeresztelni. Hogy a veszélyt teljes mértékben érzékeltessem, jelezném, hogy frédi holnap a Kingstonian Fc - Dulwich Hamlet mérkőzésére hivatalos, mely az Isthmian League Division One South-ban játszatik. Arra még ember nem járt, valóban. Ehelyütt és előzetesként annyit, hogy hazai győzelem esetén a K-k (becenév) hajszálnyi távolságra megközelíthetnék a - figyelem - Metropolitan Police gárdáját.

Mindenesetre egy másik nyolcadosztályos meccsre is kimentem a héten, ez a már beharangozott Independent Jewish Voices rendezvénye volt "Gaza - The Crisis" címmel. Egészében majdhogynem bejegyzésre méltatlanul értelmes esemény volt. Valami miatt minden rendes zsidó utálja errefele az IJV-t, még nem jöttem rá miért. 5 pontos elvi mission statementjük nemhogy nem szélsőséges, de körülbelül minden elképzelhető félpozitív fejlemény alapfeltétele.

(Nagyjából ennek megfelelően zajlott az esemény is ahol egy nemzetközi jogász prof ((Phillippe Sande kb)) magyarázott arról hogy a nemzetközi jog és az emberi jogok a basic line. Jogász volt, nem érthette meg tehát hogy a politika vagy a nemzetbiztonság ((nem-intézményes értelemben)) nem külsődleges tényezők, melyek valamiképp mindig el akarnák nyomni a jogot. Dehát mint jogász, ezt nem is várhattuk tőle.)

Áttekinthetelenek az IJV-t érő kritikák, a fejemet csak arra kaptam fel, hogy a tavalyi alakuló ülésen állítólag leböfögték volna a szubverzív hangokat. God knows. Álljon itt mindenesetre egy színvonalában tipikus hangvételében mérsékelt megnyilvánulás:


"The particular consensus of folly I'm referring to - which contains people I know and like personally as well as people whose work I would go so far as to say I revere - calls itself, oxymoronically, Independent Jewish Voices and has been declaring its guiding principles left, right and centre, though mainly left, all week."

Az "oxymoronically"-t én emeltem ki. Vagy nem tudom mit jelent, vagy azt jelenti, hogy ami független, az nem tömörülhet. Ez persze nehezen jellemezhető baromság, de nem ezért idéztetett. A szerző, Howard Jacobson a The Independent c. angol napilap munkatársa. Ezért.

Mindenki blogol

Azt hiszem, sikerült megtalálnom a bejegyzéshez illő legbénább címet, de a lényeg, hogy ma a Google Images segítségével próbálkoztam afikojmenes képeket keresni, amikor az egyik képen megláttam a legjobb barátomat, amint a lányomnak magyarázza, hogy most akkor kívánhat egyet (merthogy épp megtalálta az afikojment - egyébként kért még egy keménytojást, idén már nem fogom ennyivel megúszni). Szóval más is blogol. Borzasztó.

Sweeney Todd

Nem szoktam filmekről írni, mert azt hiszem még egyet sem láttam. Magyarán: mindig valami gondolat- és képhalmazt látok magam előtt. Sweeney Todd-dal mindez megváltozott.

Innentől minden eddigi film amit (nem) láttam egy egydimenziós gagyizmónak tűnik, közöttük is legelébb Az élet szép. Nem, nekem az régen speciel tetszett. Sweeney Toddban viszont a minőségek egymással kerezstül-kasul találkoznak, összefutnak, széttartanak. A Sweeney Toddban sosem tudjuk hogy nevetünk vagy borzongunk vagy, leginkább, nem vagy hanem és. Kezdjük a vásári jelenttel, ahol Johnny Depp lenyomja borotválásban az (ál)olasz maestrót. A maestro magyaráz, lealáz, pöffeszkedik, Johnny midneközben csak feni, feni a borotvát mígnem két mozdulattal ő a nyerő. Ez vicces, valami jóleső vásári komédia szintjén. Mindeközben kiderül, hogy az (ál)olasz inasának véres a keze mert a maestro borotvafenés közben kaszabbolja a kölök kézfejét is, valamint Johnny végső győzelmének pillanatában (a vásári komikum katarzisa) a maestro úgy bassza be a kölköt a színfalak mögé, hogy nekünk fáj.

Mindeközben megy a zene, musical volna ugyanis a műfaj. A kölök végül Johnny és Helena Bonham Carter (meg kell jegyezni: a Jewish Chronicle, a világ legrégebbi angol nyelvű zsidó hetilapja szerint Bonham Carter 72%ban zsidó. Ez persze vicc. Hahahanem ez egy olyan médiumban, ahol egy oldallal előtte bár micva fotókat nézegethetünk, kettővel később a gázai krízis van elemezve, nos ott ez nem vicces. Hagyjuk meg a judapestnek, ott tényleg vicces lenne.) inasaként végzi. Johnny fölül kaszabol, Helena alul belesüti a kliensek testét a pitébe. Zabálják a népek. A kölök minderről nem tud. Megszereti azonban Helenát, énekel neki hogy addig őt (H) baj nem éri amíg ő (k) vele van. Mindeközben Johnny fölül nyisszantja a torkokat. A toroknyisszantás leginkább vicces, hasonlóképp amint a kliens lecsúszdázik az emeletről a pitesütőbe. A safety meg a nyisszantás váratlan találkozása aztán a zenében is találkozik, Helen meghitten visszaénekli ugyanaztat a kölöknek, csak közben nyikorognak a hegedűk, disszharmonikusan. Valóban, a kölök félti Helenát Johnnytól (joggal, mert végül őt is kinyisszantja), talán gyanút is fog, mit lehessen tudni, ki kellene nyisszantani.

A dolog végül úgy alakul, hogy a kölök nyisszantja el Johnny torkát. Johnny ugyanis az egész bosszúhadjáratot azért kezdte, mert 15 éve boldog házzasságban élt, amikor is egy bírónak megtetszett az ő b neje, Johnny promptly Ausztráliában találta magát, b nejét pedig a bíró megerőszakolta. Helena bizalmas információi szerint Johnny neje azóta megmérgezte magát (ha jól értem). Johnny előbb csak a bírót és hoppmesterét akarja megölni, a dolog dugába dől időlegesen, az agressziót azonban le köll vezetni (vagy: a pite-boltot meg kell menteni), jöhet hát a pap, a politikus meg a pásztor (let’s sprinkle a bit shepherd ont he shepherd pie). Alakul is a dolog, mígnem Johnny végül saját feleségét is megöli (igen, mégsem halt meg), Helenát is megöli (igen, szerelmes volt Johnnyba, azért hazudott) és a neje mellett rogy a földön. Ekkor mászik ki a kölök búvóhelyéről és legott ő nyisszantja el Johnny torkát. Ő volna tehát itt a rezonőr.

Lorna és a brit zsidók

„Ne foglalkozzunk az elmúlt hatvan évvel. A következő hatvan évre tekintsünk!”, ekként Lorna Fitzsimons a Britain Israel Communications and Research Centre igazgatója a richmondi zsinagógában. Taps 100 tenyérből. Szépséghiba-e, politikai demagógia non plus ultra vagy szimplán maga a groteszk: ezt a hatvan évet rajtam kívül a teremből valószínűleg senki, senki nem fogja megélni. Sebaj, lényeg a lelkesedés.

Lorna 1997-től 2005-ig Rochdale körzet parlamenti képviselője volt a regnáló Labour színejében. Blaire-babe, ahogyan az angolok ismerik őket, s valóban, ha eddig nem lett volna fogalmunk arról, mi újat hozott Tony és csapata az angol politikába, Fitzsimons demonstrálja. Nem a megértés a lényeg, nem az a lényeg, hogy az britek (vagy mások) keveset tudnak a közel-keleti ügyekről. Persze hogy keveset tudnak, leszarják, csak drukkolni akarnak valakinek (support, bocs, támogatni). Mit tegyünk hát mi, s mit tegyen hát Lorna, aki 1989 óta, egy izraeli trippet követően, Izrael-supporter lett. A pakolás a lényeg, a csomagolás. Leszarják az emberek mi van, egy dolog érdekli őket, hogy Izrael békét akar-e. Azt kell hát lenyomni minden létező torkon, hogy békét akar. Felfigyelhetnek elemzőbb kedvűek arra, hogy ez itt persze tartam, s nem csomagolás: Izrael története során végig és mindig nyitott volt a békére, teszi hozzá Lorna ugyanis.

Ej, hát egyszerű ez akkor, csak az agitpropnak kell megfelelően működnie, meglepődünk-e hát, ha Lorna szeme előtt az amerikai AIPAC lebeg. Azon morfondíroztam közben (minthogy közben jöttek a kérdések, pl hogy mit tegyünk/gondoljunk az Independent Jewish Voices-zal, a köcsög, balos egyetemi renegátokkal [akiket talán 20 év alattiak is hallgatnak? Jövő héten kiderítem]. Megmondja Lorna, ignorálni kell őket mert köcsög, balos, egyetemi renegátok, egyfelől; viszont jelentősen növelik a zs-imázst, lehet rájuk mutatni, hogy lámcsak, a mi táborunkon belül van disszenzus, van kritika, másfelől), hogy tényleg nincs új a nap alatt, hisz abban a 60 évben aminek most a hátunkat fordítjuk, Izrael valóban mindenki felé ezt sugározta, csak aztán megnyíltak az archívumok a 80-as évek közepén és kiderült… well, semmi különös nem derült ki tulajdonképp, csak hogy Izrael sem különb a Deákné vásznánál. Hasonlóképp, a vigyázó szemek a megszállt területek felé vetültek és kiderült… well, semmi különös nem derült ki tulajdonképp, csak hogy a „felvilágosult megszállás” egy oximoron.

Összefoglalásként ide és most csak még ennyit: For God’s sake Lorna, this is not a fucking football match.

Mint egy idióta hűűlyee, óóó yeah

Noár Dézír

Lehet lelkesedni: nézhető magyar film a mozikban. És lehet szomorkodni is: be fogják mutatni Tarr Béla Londoni férfiját is, ami már a trailere alapján is felháborító.

Szóval én drukkolok a Kalandoroknak. Elég jó kampányt csináltak neki (én csak a plakátot láttam, de azt mindenütt, és nem is béna, talán a jelzőtáblákat leszámítva), sok kópiával, sok moziban megy, úgyhogy arra számítanék, hogy több nézője lesz, mint a Macskafogó II-nek (ami szar volt, de az első miatt több mint 200 ezren látták).

Maga a film egy világot megváltani nem akaró road movie, ami nagyon helyes, legyenek csak szép tájak, jó kis beszélgetések, meg jutalomjátékos színészek a filmben, és akkor már boldogok vagyunk (vagyok). Erdély szép, Pados Gyula mindig jobban fényképez, mint amilyen filmen éppen dolgozik, a forgatókönyv rendben van, Haumann Péter, Pogány Judit láthatóan élvezte a forgatást. És nem utolsó sorban itt van nekünk a legmarkánsabb magyar férfiarc is.

A végére még két jó hír. Nincs elbaszva a film vége! Ez igen ritkán sikerül, de most összejött, ami miatt azt is könnyedén megbocsátjuk, hogy kicsit hosszabb a film a kelleténél, de nem konkrét dolgokat vágna ki az ember, csak úgy picit lassú. (Persze lehet, hogy egy ródmúví az ilyen.) A másik jó hír a zene: még a fent említett Londoni férfin sírdogáltam befele, amikor a film elején felhangzott a nagyon ismerős dal, de valami nem stimmelt. Aztán rájöttem, hogy magyarítva lett (jól) a Noir Désir egy száma. Ha az eredeti nagy sláger lenne, ez a magyari változat felkerülhetne egy ilyen világslágerek a világ nyelvein típusú válogatásra. Így, gondolom, inkább a reszocializáció anyagi eszközeit teremti elő. (Meghallgatható a film honlaján is.)

K-Európában mindenki frusztrált köcsög

A szlovákokkal mostanság nagyon jóban vagyunk. Volt ez a lőjjünk Malina Hedvigre videó, most meg miről számol be kedvenc, nagyon furi focis oldalunk?

Budapest, január 23., 20.15 Ismét volt konfliktus a Honvéd nemzetközi edzőmeccsén.

A kispestiek mai edzőmeccse nem múlt el "etnikai villongások" nélkül. Supka Attila csapata ezúttal a felvidéki Rózsadomb (Ruzomberok) játszott, a találkozó végig nagyon kemény - esetenként fölöttébb sportszerűtlen - volt, a vendégek néha olyanok voltak, mintha valamiféle gyűlölettől vezérelve játszottak volna.
Az indulatok a 88. percben szabadultak el végleg, akkor a végig alattomosan és durván játszó Jurcot kiállította a játékvezető. Az említett szlovák sportember (?) leköpködte a Honvéd játékosait, majd magából kivetkőzve, többször is elkezdte üvöltözni, hogy "prostituált magyarok!"
Ezt persze nem hagyhatták szó nélkül, akiknek megsértette a hazafiasságát, de mivel már csak pár perc volt hátra a meccsből, nem fulladt botrányba a találkozó. A lefújás után az öltözőfolyosón még mindig téma volt Jurc esete, aki nem kért bocsánatot, sőt, még pökhendien visszaszólogatott az őt számon kérőknek. A többszörös magyar túlerőt látva azután végül bemenekült az öltözőbe, végül lecsillapodtak a kedélyek...
A Ruzomberok legközelebb február 13-án, Pasaréten lép pályára, akkor a Vasas ellen játszik majd...
(s.z.)

Az utolsó mondat, na azt nagyon bírjuk értékelni. De meg is van az eremény. Most a sima kurvaanyás hoyyászólásokat elfelejtjük és rögtön a hatodik kommentet ragasztjuk ide:

Jól el kell verni a férgeket Pasaréten!

Elértük célunkat. Sőt, a nyolcadik hozzászólásban megérkezünk a végállomásra is.

Remélem kap pár meccs eltiltást a szlovák szövetségtől, csak attól tartok ott inkább megsüvegelik ezért a kijelentésért. Ha zsidózott volna akkor tuti fél évre eltiltják, de csak ha a magyarokat szidta...

Amikor már a BBC is ilyeneket ír

Now then, as if the excitement of the FA Cup third round wasn't enough, today BBC Sport is proud to introduce a new word into the English language: (fanfare) CUPSET. Simple, but brilliant, I'm sure you'll agree. You good people can be part of history as we spread the Cupset gospel. You know what to do: drop it idly into conversations, emails etc and it won't be long before the Oxford English Dictionary is knocking down our door...

Az elefántnak nehéz egyensúlyoznia

Izraeli gépekkel fogják a törökök az iraki kurdokat (meg a hazaiakat) megrendszabályozni. A bolt már régen megköttetett, amikor még nem gondolta senki, hogy mi lesz Kurdisztánból (mármnt az iraki feléből), de az ügy mostani kommunikációja felnő az izraeli külpolitika hagyományaihoz. Az rendben van, hogy Törökország az egyetlen olyan félmuszlim állam, amivel kifejezetten jók Izrael kapcsolatai (apró bakik azért be-becsúsznak), de a másik leendő(?) ilyen terület(?) Kurdisztán, a jelenlegi Irak egyetlen működőképes térsége. Szokták őket szeretni Izraelben és nem csak az ellenségem-ellensége-a-barátom alapon. Persze a kurdoknak (még) nincs önálló államuk, de nem biztos, hogy az a jó (és akkor az etikusról még nem mondtunk semmit) taktika, hogy adunk a havernak gépeket, hogy lenyomja a szimpatikusat.

Tekintet nélkül

Direkt nem olvastam el a kritikákat, bár a lead-ekből láttam, hogy jó szar lett. Ma megnéztük. A West Endben mindenesetre a hosszú reklámblokk után kiírták, hogy korhatárra való tekintet nélkül (ami persze értelmetlen) megtekinthető, majd jött a kiemelt rövid reklámblokk valamelyik férfimagazin nénis címlapjaival. Láttad a néniket? - kérdezte Panka. Szerencsére elkezdődött a film.

Ami tényleg szar. Az egészban az a bosszantó, hogy "csak" a dialógokal van baj, de azokkal nagyon. A történet szerintem okés (mondjuk a (majdnem) vége az kicsit bénára sikerült, de sebaj), a rajz szintén (ott talán pont az eleje, a dzsungeles rész a kivétel - az olyan marszupilamis, ha mond ez valakinek valamit). De az nagyon durva, hogy szinte kizárólag szóviccek vannak a filmben, azok is a rosszabb fajtából. (Jellemző, hogy a patkányok szövegei a legjobbak, amikről Ternovszky is nyilatkozta, hogy a szinkronszínészek sokat improvizáltak.)

És ami még idegesítő: a sok filmes utalás. Akár az első részre, akár más filmekre. Egy egész estés film bírjon már el 85 percet egymaga.

Ha már kiment a Jézuska

Paradigmaváltás, az. Idén karácsonykor először nem csak úgy spontán fog bebaszarintani az úri közönség 24-e este a megfelelő hat- és hétker szórakozóhelyek valamyikében, hanem ez évben először kultúrált szórakozás alatt/után/örvén ihatja magát talajrészegre az erre fogékony duhaj. A Sirályban ugyanis 8-ra (értsd kb. fél 11) van meghirdetve Kardos Dániel & Co. koncertje. Egyébként is dícséretes az ünnepek alatti nyitvatartás: 24-én, 25-én és 26-án 10-töl éjfélig (=hajnali 2?) várja a mulatni vágyókat, míg a szégyenletes szilveszteri felforduláskor délután hatkor mindenkit a hely, sőt a város elhagyására szólítanak fel (természetesen nem, csak én képzelem oda).

Snóblizm olykor-olykor mégis rulez.

Tibi bácsi tanácsot ad

Tibi bácsi FNM-feldolgozásokkal ismerkedett, és annyira megtetszettek neki, hogy fogyasztásra ajánlja őket.

Szerelmes megvallásra ezt:


Angol alsó-középosztálybeli elvegyülésre ezt (ezt mink is nagyon ajánlanánk):


Kutyáknak területkijelölésre ezt:


És bár nem feldolgozás, de a mérges kakukkok, ha megunták azt, hogy kakukk, mondják ezt, a jófej zenekarok meg törekedjenek arra, hogy ilyen helyen adjanak koncertet.

Három MTK-s disznót ölt

Ezt írja az nb1.hu

A Keszthely melletti kis faluban - szokástól eltérően - korán kelt a Bori
Gábor, Pál András és Horváth Levente trió: hajnalban egy 210 kg-os hízott sertés
leszúrásánál kellett segíteniük.- Kissé furcsa volt a korai kelés a két
játékostársamnak, de a disznóvágásnál ez már csak így szokás - mondta
honlapunknak Bori Gábor. - Nekem már nem volt meglepő, mert ilyen élményeim
gyermekkoromban is voltak, Szombathely mellett élő nagyszüleimnél több
alkalommal is résztvettem hasonló "öldöklésen". Inkább Pál Andris és Horváth
Levi gyarapodott új élményekkel, miután ők tősgyökeres pesti srácok, de
segédkeztek a feldarabolásban és a hurka-kolbász készítésében is. Egyébként
Horváth Levente már túl van a teljes rehabilitáción, és januárban újra velünk
készül a tavaszi-szezonra.

Shopping and

Shopping egy kicsit, talán késöbb, máskor, viszont. Van a Sirályban a nem hivatalos hanuka fesztivál, aminek részleteiről mondjuk egy éjszakával későbben, és benne sincs a programban, de aki nagyon akarja, tudta, hogy szombatfogadás áll a házhoz, ha valaki oda megy és akkor, amikor kell.

Ez most a Nagydiófa utca 30-at jelentette, ahol egy-két hete nyílt egy főleg zsidó idegennyelvű könyvesbolt. Lengyel mecénás a tulaj - magyarszakot végzett lengyel lány (nyilván Anyeska - sznoboknak Agnieszka, de persze csak a rasszista beszél belőlünk) az eladó. És hiába mondja a kedves barát, hogy balos szemét a könyvek nagyon sok százaléka, a magunk részéről mi (én) valószínűleg első világháború környéki szláv irodalmat fogok venni itt angolul (mert a szláv nyelvek nem mennek).

És még az akusztika is visszhangzik. Jól jön az, szombatfogadáskor.

Dévényi Tibi bácsi is a Hanukát ünnepli

Jobbra át!

Úgy tűnik, Dévényi Tibi bácsi lesz belőlünk

Pöttyös labdánk még nincs, számot kérni nem lehet, de küldünk magunktól.

Sabbat salom!

Elit, nem elit, nem kap mást

Publius Hungaricus ismét megszólalt a zindexen. Szeretjük őt, érdekli az ország sorsa, miként minket is. Persze ez mégiscsak egy blog, s egy blogger nem írhat ilyen mélyre hatoló elemzést, s pláne nem írhat ennyire hosszút.

Így minden elismerésünk mellett, csak egy apróságot tennénk szóvá. PH láthatólag csiszolta helyzetrajzának korábbi megállapításait, nyilván nem a mi kritikánk hatására, hanem kaphatott ő hideget-meleget eleget. A kép valóban sokkalta árnyaltabb lett, hangsúlyosabb lett a kulturális tőke felhalmozásának szerepe, PH immár maga sem hisz más országok példájának revelatív erejében, hanem inkább a külhonban szerzett tudás hazai applikálhatóságát tartja szem előtt stb. Mégis volna egy apróság. De az apróság előtt jöjjön egy kiegészítés. Aztán még egy kérdés is mielőtt.

Az első cikk bírálta a magyar elitet, mely országunkat vezérli, e cikk részletesen is kifejti, hogy miben is állnak eme elit gyenge pontjai. Miközben e gyenge jellemek rajzát teljesen elfogadjuk, mégiscsak akadnak kérdéseink. PH szerint az elit gyengesége három tulajdonságával körvonalazható: tudása gyenge (féltudás), hiányzik belőle a teljesítményelv és az egyéni felelősség. Mondom, ez így igaz. Bár véleményem szerint az teljesítményelv hiánya és az egyéni felelősség hiánya egy tőről fakad. Sőt a féltudás is ide tartozik. Ezek mind az egyénről szólnak, s persze az elit nyilván egyénekből áll, azért mégsem varrnék mindent az egyének nyakába. Sokkal inkább hiányolom a társas felelősséget, melyről PH keveset (semmit sem) ír. Azt, hogy nincsenek olyan struktúrák, intézmények, melyek ellenőriznék az elit viselkedését. A társas döntések külső kontroll nélkül, disznó-öböl, disznó-öböl, de rég volt, tudjuk, gyakran félrevisznek. Az elit érdeke volna, hogy ezeket az intézményeket kikapcsolta? Hosszú távon nem hiszem, hiszen az ellenőrző intézmények legitmitást is adnak, ha átmész a külső kontrollon, úgy teljesítesz, hogy mérhetően te legyél a jobb, akkor legitim leszel, s a mai magyar elitnek, legalábbis a politikainak mérhető hitelvesztése nagyrészt ezen múlott és múlik. Márpedig a hitelvesztés végső soron hatalomvesztéshez szokott (fog) vezetni.

Ígértem egy kérdést is. Arra volnék kíváncsi, hogy kit nevez PH elitnek. Egyszerű definíciót várok, leginkább az elit mélysége érdekel. Hogy az üzleti szférában mennyire megy a mélybe, hogy mennyire választja el e kérdésben a magán- és közszférát (többnyire mintha a közszférát érte volna a bírálat, de néha ott volt a magánszféra kritikája is), hogy ha már az elit rossz tulajdonságainak örökíthetőségéről esett szó, akkor e rossz tulajdonságokat örökítő intézmények mely mélységben részei az elitnek (középiskolaigazgatók? egyetemi tanársegédek? oktatási államtitkárok?) stb.

S akkor végre az aprósághoz értünk. PH első cikkében azt állította, hogy Magyarország elitvezérelt ország, és ez baj. Most azt mondja, hogy elitet kellene váltanunk, elmondja szépen, hogy milyen legyen az új elit, a részleteket hagyjuk, éppen az ellenkezője a mostaninak. Most ne firtassuk megint, hogy egyszer azt állítja, hogy nem lehet egyik pillanatról a másikra csodát várni, máshol meg hivatkozik ilyes csodákra (írek, finnek). Firtassuk inkább azt, hogy vajon miért is lenne jó nekünk elit helyett a nyakunkba egy másik elit. Evidens, az új elit új idők új dalaival érkezik, s ki is mondatik PH cikkében, valójában generációváltásról van szó.

Nos, Bouba Diop nem öreg, sőt, van még a lábában néhány jó év, mégis azt kell mondania, hogy ez elsősorban nem generációs kérdés. Láttunk mi már generációs váltást is, párton belül, párton kívül, politikában és nyilvános szférában, s a dolog kevésbé múlott az életkorokon, mint egyéb tényezőkön. Ítéletem PH cikkéről ugyanaz, mint első cikkéről (bár PH magamagának ellentmond itt-ott): sok-sok igaz és becses megállapítás és észrevétel, átgondolatlan következtetés.

(Képünk a Homárról, Homárnak egy székesfehérvári benzinkútról, Bouba Diopnak a Google képkeresőjéről, "Elkúrtuk" jeligére.)

Tényleg szar az angoloknak

Az angolok ügyesen nem jutottak ki az EB-re, így sajtójuk kénytelen magyar szintre ereszkedni. Egyrészt nyilván proba alázza a volt szövkapot (teljesen megérdemelten), másrészt azzal tölti az idejét (csoportbeosztási esélylatolgatás helyett - ami ugye már nem érdekes), hogy ismerteti Tony Henry sztoriját. Ő volt ugyanis az énekes a diadalmasan elvesztett horvát meccsen, és a horvát himnusz szövegébe egy sajnálatos hiba csúszott: egy hang felcserélése miatt a szöveg, a drágám, imádom a hegyeidetről, a drágám, a péniszem egy hegyre változott. Mindenesetre a horvátok szurkolók lelkesek, mert rájöttek, hogy így kicsit macsóbb a himnuszuk (igaziból azért, mert jó ómennk tartják a bakit) és meghívták Henry-t, hogy énekelje ő a himnuszukat majd az EB-n.

Csurka István jegyzetel.

Ne fussatok úgy!

Pont ma sikerült valami egészen elépesztőt alkotnia összeborulásilag a maszopnak meg a fidesznek. Pici hír, de nagyon örülünk neki. Jövőre nem lesz egy darab futóverseny se Pesten, mert nagyon zavarják a forgalmat. Én nem vagyok egy egészsége életmód fanatikus, de mondjuk vannak városok, ahol turisztikailag is ki vannak ezek a versenyek használva.

Ja, és mindig hétvégén vannak.

Update: John Emese megkérte Demszky Gábort, hogy hasson oda. Nagyjából a fenti érvekkel. Azért nem leszek politikus.

Berlin vs. Budapest: környezet és energia

Ha ez egy verseny volna, akkor Berlin fölényesen nyerne. De ez nem egy verseny, így azt kell mondanom, hogy Berlin a minimális alapkövetelményeket teljesíti, Budapest pedig semmit.

Két példa:
- itt tényleg szelektív a hulladékgyűjtés
- itt a lakótelepi lakásokban szabályozható a fűtés, azaz nem fűtik méregdrágán az utcát (mi miért is tesszük?)

Supremacy

A sorozat és a nyelvtan kedvéért. Meg mert vicces kedvemben vagyok.

Fehér Ház

Az Index hozta megint a szokásosat. Tényleg: semmi különös nem történt, csak leültek gondolkodni, kisütötték a nyilvánvalót és ezzel szokás szerint körbeverik a magyar újságírást. Arra jöttek ugyanis rá, hogy a jövő év legfontosabb külpol eseménye (és kicsit már az ideié is) az amerikai elnökválasztás lesz. Mecsoda truváj! És az ugye egy hosszú folyamat. Akkor csinálnak rá egy blogot. Kicsit beizzítják némely mostanság ellankadt mnkásaikat (e.g. Király András) és hajrá.


A Fehér Ház tényleg nem talált ki semmi újat (bár máris jobb, mint pl. a Haarec Rosner's Domainjának the Israel Factor alrésze), de versenytársak nélkül ugye. Ugye.

He?

Azt kérdem én tőletek: He?

Mert e blog is azt tanúsítja, hogy nekünk van időnk, de ez még nem jelenti azt, hogy másoknak nincsen. A különböző kerületi önkormányzatok képviselői például azzal szórakoznak, hogy igyekeznek egymást zsidózáson kapni. Nem is holmi burkolt galíciázást keresnek, az mehet, nem is a Szabó Dezső-idézetbe oltott ízléstelenségeket, hanem egész egyszerűen a legszimplább zsidózást akarják leleplezni.

Tegnap a zindexen jelent meg a hír, hogy a XIII. kerület szdszes és fideszes képviselői együttes erővel küzdenek a kerületi ülésen történt zsidózás ügyében. Történt ugyanis, hogy egy Izraelből hazatért hazánkfiának azt mondotta az mszpés képviselő, hogy - figyelem! csak felnőtt olvasóinknak ajánljuk -: "én nem osztom Szabó György képviselőtársamnak azt a meglátását, amit ő nemrégen lát, mert elég sok időt töltött ahhoz Izraelben, hogy ne lásson rá az itteni dolgokra, hogy itt koldusok országába tért vissza, amikor hazajött, de hát ha ennyire nem érzi jól magát, egyre közelebb kerülünk a schengeni határokhoz."

Persze nem ez az egyetlen ilyen kirívó eset. A kiegyensúlyozottság érdekében nézzünk egyet a túloldalról: Augusztusban például a XXII. kerületi Városházi Híradóban tiltakozott az mszp és az szdsz együtt fideszes képviselőtársuk egy indexes fórumbejegyzése kapcsán, mely - csak erős idegzetűeknek! - így hangzik: "a viseltes cipő a jungi értelemben vett kollektív tudattalanban semmilyen tragédiára nem utal, csak a lábszagra. Vagy tévedek? Tipikus posztmodern gesztusművészetről van szó, amit mindig is idegenkedve néztem. Nem lehet bármilyen egy tragédia helyszínéről (egyébként tudtommal nem ott volt a helyszín) előrángatni, hogy az majd utal a tragédia egészére. Nem lehet pl. Batthyány Lajos kivégzésére Batthyány gatyamadzagjával emlékezni. Nem véletlen, hogy a mit sem tudó turisták felpróbálgatták a cipőket, meg közéjük fényképezték a sajátjukat, mert valami jópofa, blikkfangos látványosságnak vélték. Azonkívül Budapest egyik legszebb helyét bűn bronzcipőkkel telerakni. Lehet persze, hogy tévedek."

A tények magukért beszélnek. Ugyebár.

Ugyebár? A XIII. kerületben egyszerű mezei bunkóság történt, én nem hallottam semmi rasszizmust benne, persze ha antiszemita dolog kimondani/leírni, hogy Szabó György képviselő Izraelben élt, akkor minden bizonnyal nagy baj vagyon. Arról nem is beszélve, hogy a szocialista képviselő, Döry Miklós szövegét én forgattam jobbra, forgattam balra, de egy büdös mukkot nem értek belőle, s csak egyéb helyzetekben szerzett tapasztalataim szerint tudom értelmezni, ti. hogy azt jelenti, hogy "húzzál vissza oda, ahonnan jöttél." Tulajdonképpen pech, hogy nem Németországból vagy az USA-ból jött haza, hanem éppen Izraelből. (Meg sem merem kérdezni, hogy milyen súlyos dologra figyelmeztetett a schengeni határok emlegetésével.) A XXII. kerületi eset még izgalmasabb: Sebes Gábor ugyanis csak egy emlékművet kritizált, sőt mi több, még érveket is felhozott kritikája mellett, de azt ő is hangsúlyozta, hogy nem magát az emléket bírálja. Bouba Diop persze nem ért vele egyet, ő nem gondolja azt, hogy sérülne Batthyány Lajos emléke, ha a gatyamadzagjával emlékeznénk rá, de bármennyire is igyekezett egy szemernyi antiszemitizmust sem sikerült kisajtolnia Sebes megnyilatkozásából, sőt, inkább aggodalmat látott, hogy nem megfelelően emlékezünk meg a vészkorszak áldozatairól. Berlinben Peter Eisenman holokauszt emlékművét (képünkön alant) igen sokan kritizálták, de az fel sem merült, hogy az emlékművet bírálók holokauszttagadók volnának.

Szóval marad a kérdésem: He?

Na meg hogy: Amikor vannak nekünk dögivel igazi antiszemitáink, akkor hogy került a bronzcipő a képviselőtestület asztalára? (képünkön felent)

Diplomacy

Van egy csomó ismerősöm, aki szeret játszani (gyakorlatilag mindenki). Vannak olyanok is sokan, akik a neten is. Ezen embereknek ajánlom a Diplomacy-t. Ehhez a verzióhoz pont heten kellenek, persze lehet ismeretlenekkel is játszani. Minden angolul van rajta, ami jó, kivéve a hülyeségéket, ami baj, mert nyilván azok érdekelnének a legjobban. Ma pl. a Pesti Hírlapról van valami "érdekesség", csak ugye nem értem. Valamelyik holnadul bíró olvasó lefordítaná?

Colofon:
Pesti H�rlap is een dagelijks nieuws blad zorgvuldig voor u samen gesteld uit zeer betrouwbare bron en met de grootst mogelijke zorg.

Köszönöm.

Berlin vs. Budapest: könyvtárak 2.

A berlini könyvtáraknak van egy kétségtelen előnyük a budapesti könyvtárakkal szemben. Itt megvannak a könyvek. Persze németül minden szinten minden, angolul majdnem minden, franciául sok. Itt ráadásul nem dobták ki a kukába a rendszerváltás után az összes cirill betűs könyvet, sőt folytatták a beszerzést, és igen vérzett Bouba Diop szíve, hogy ennyire elhanyagolta e szép nyelvet és irodalmát. Sőt mi több, itt bizony leledzenek még magyar könyvek is, nem is csekély mennyiségben, s még ma is szaporodik a magyar anyag, bár a beszerzés elveit keresni badarság volna.

A berlini könyvtárak mindegyike feldolgozta teljes állományát és feltette a katalógusát az internetre. A Staatsbibliothek zu Berlin katalógusából otthon választhatod ki a megrendelendő könyvet, s azt is, hogy hova óhajtod kapni. Kérheted a könyvkiadóba is, ha haza akarod vinni, vagy helyben olvasásra mindkét épület olvasótermeibe. Berlini könyvtárakban nemcsak az internetet érheted el kényelmesen, hanem a könyvtárak előfizetnek folyóiratadatbázisokra, s a könyvtárban kényelmesen olvashatsz a képernyőről több ezer folyóiratot (nálunk ilyet csak a CEU könyvtára tud).

A budapesti könyvtárak többségükben feldolgozatlan katalógusa (kivéve a FőSzabót persze) és gyatra beszerzési szokásai már-már közmondásosak, mégis akadnak komoly előnyök is. Budapesten a könyvtárak többsége a könyvek többségéből több kötetet is tart. Például a FőSzabóban általában van egy pár darab minden könyvből. Ezzel szemben Berlinben minden könyvtárban minden könyvből egy darab van. Ha valaki kivette, akkor előjegyezheted, de hát azért sokszor várni kell. Budapesten ráadásul ott van a Szecska vagy Akadémiai, ahol többnyire mindig ott vannak a könyvek, s ha hazavinni nem is, legalább megnézni tudom valahol a könyveket.

Budapesten egy könyvtárban cc. fél óra alatt a kezedben lesz a kívánt könyv. Berlinben várakoznod kell rá legalább négy-öt órát, de az esetek többségében másnapra ígérnek eredményt. Sőt, ha külső raktárból hozzák ki neked, akkor csak a Jóisten tudja, hogy mennyit kell rá várakoznod, egy nap, egy hét vagy két hét, bármi lehetséges.

Budapesten a könyvtárakban jó a szabadpolc. A szabadpolcot jó böngészni, sokszor talál az ember olyan könyveket, melyek létezéséről nem is tudott, s sok könyvbe az ember csak bele akar pillantani, nem akar mindig minden könyvet elolvasni. Magyarországon a könyvtárakban meg lehet találni az aktuális folyóiratokat, végig lehet lapozni őket, lehet nézegetni az élő kultúrát, Németországban a folyóiratot is ki kell kérni a könyvtárban, és a kötések miatti csúszások miatt rendszerint a tavalyi vagy tavalyelőtti a legfrissebb szám, amihez így hozzájuthatsz.

Budapesten ami megvan, megvan, ami nincs meg, nincs meg. Berlinben csak a második világháború utáni könyvekben lehetsz biztos.

Budapesten a könyvek is jobban érzik magukat. Itt a könyvek félnek. Arról panaszkodnak, hogy ha egyszer egy olvasó kezei közé kerültek, akkor bármi történhet. A Szecskában például előbb engedélyeztetni kell a másolást, s így szűrik a rossz állapotban lévő vagy régi könyvek másolását. Itt ha az olvasó megkapta a könyvet, akár szét is tépheti, meg is eheti, annyit másol belőle, amennyit akar. Néhány könyvbe ugyan tesznek másolást tiltó figyelmeztetést, de ezt a másoldában már nem lehet ellenőrizni. És van ugyan még egy-két régi másoló, ahol lehetett úgy másolni, hogy az ember nem töri ketté a könyv gerincét, hanem szépen oda lehetett fektetni, de az újabb és gyorsabb gépek már nem ilyenek.

Persze lehet, hogy van olyan olvasó, aki szerint ez előny. Bouba Diop ugyan tiltott könyveket nem másolt, de régi könyveket igen, és közben szégyellte magát. Kinek a pap, kinek a papné.

Vajon előny vagy hátrány, hogy a berlini könyvtárból, ha telefonálsz, úgy dobnak ki, hogy a lábad nem éri a földet?

Kosáry Domokos

Volt egyszer egy huszadik század. Volt egyszer egy Magyarország. És volt három zseniális történész. Sohasem dolgoztak együtt, nem is igazán kedvelték egymást, ám kölcsönös nagyrabecsülésüknek mindig hangot adtak.

Benda Kálmán és Kosáry Domokos 1913-ban született, H. Balázs Éva 1915-ben. Pályájuk a két világháború között indult, különböző utakon, de a második világháború után, nem tudni, miért, mindhárman a 18. századi és részben a 19. század első felének történelmét választották kutatási területül. Benda egy felülmúlhatatlan forráskiadványt adott közre (A magyar jakobinusok iratai I–III. 1952–1957.), Kosárynak a Görgeyről, Széchenyiről, Kossuthról illetve Napóleon magyarországi hatásáról írott monográfiái mellett volt ideje megírni monumentális kultúrtörténetét (Művelődés a XVIII. századi Magyarországon, 1980.), H. Balázs könyvei pedig - a francia történetírás modern módszereit alkalmazva - az egész magyar történettudomány kutatói módszertanát befolyásolták.

Mindhárom kutatón átgázolt egy század, de nem hagyták magukat. Benda parkolópályára téve dolgozta fel a jakobinus mozgalom történetét, Kosáry a börtönben írta a Széchenyi Döblingben című könyvét, miközben a mellette lévő priccsen született a 20. század magyar irodalmának egyik legcsodásabb antiutópiája (Déry Tibor G. A. úr X-ben című regénye - a sztori itt), H. Balázs pedig annak ellenére lett nemzetközi hírű tudós, hogy a szocialista Magyarországon kellett élnie.

Mindhárman sokat éltek, mindhárman tartalmas életet éltek: Benda 1994-ben halt meg 81 éves korában, H. Balázs Éva tavaly, 91 évesen. Ma, utolsóként, elment a harmadik is. Isten nyugosztalja Kosáry Domokost.

Berlin vs. Budapest: könyvesboltok

Berlinben csak Alexandrák vannak. Lehet, hogy létezik az Írók Boltja is, s csak nem találtam meg, de nem hiszem.

Találtam hatalmas könyvesboltokat (Dussmann, Hugendubel, Thalia), több emeletesek, rengeteg könyv. Találtam egykoron volt egyetemi könyvesboltot is, egy emeleteset, de gyakorlatilag könyv ott nem volt helyben.

A közös nevező: a könyvesboltban csak biztosan eladható könyveket tartanak. Amikor belépsz, két-három toplistát ajánlanak fel, vannak mindenhol tematikus toplisták is, elöl, az első emeleten mindenhol az aktualitások, az emeleteken tematikus bontásban minden. Illetve majdnem minden. Gyakorlatilag azonnal megrendelhető bármilyen könyv, s másnapra ott is van vagy másnapra házhozszállítják neked.

A hasonlóságok: az internetes rendelés elsöpörte a könyvespolcokat naivan böngésző embertípust. Legalábbis a legtöbb területen: jelenleg csak a szépirodalmat, a gyermekirodalmat, a szakácskönyveket, a népszerűsítő történelmi könyveket és az ajándékkönyveket érdemes a boltban keresni. Ha másra vágysz, akkor baj van.

A különbségek jól látszanak:
az Alexandra és a Libri óriásboltjai is törpék lennének Berlinben
itt minden (értsd: MINDEN!!!) elérhető könyvet meg lehet rendelni
itt ingyen (értsd: INGYEN!!!) szállítják házhoz a könyvet
itt barátságosak az eladók (bár ez otthon is esetleges, de sok rossz emlékem van, főleg a Libri és az Alexandra munkatársairól)

Valamiért zavarban éreztem magam, amikor a boltban megrendeltem húsz könyvet, majd másnap egy órás kemény melóval kettőt kiválasztottam közülük. Persze nem haragudtak, s mikor kérdeztem, mondták, hogy ez teljesen rendben van, semmi gond, én mégis szégyenkezve kullogtam haza két kis vékonyka könyvvel és a negyven euróval rövidebben.

PS: ha már az internetes rendelésekről szót ejtettünk, akkor persze nálunk a Bookline simán veri az Alexandrát, de vajon összevethetőek ezek az Amazonnal (nemcsak Berlinben, hanem vidékre is ingyen szállít a rendelést követő napon) vagy összevethető-e az itteni internetes antikváriumokkal.

Mily csodás a világ

Berlin vs. Budapest: könyvtárak 1.

A berlini Staatsbibliothek B épülete önkiszolgáló. Felhozzák a könyvedet, lerakják egy polcra, ott te megkeresed, becsekkolod a gépbe vagy becsekkoltatod a könyvtárossal és már mész is haza.

De mi van, ha nem találod? Mi van akkor, ha éppen Az impotencia című kultúrtörténetet akarod kézhez kapni? Ekkor biza ciki van, mert oda kell menni a könyvtároskisasszonyhoz, és azt kell mondani, hogy nem találod Az impotenciádat. Ő megkeresi, ő megtalálja.

Ha szerencsés vagy. Vagy ha nem.

Update! Ráadásul elég rossz könyv.

Hogy is van ez?

Nem értem. Ha elfogadjuk azt a közkeletű tételt, miszerint Olaszországban a bűnözők túlnyomó többsége román állampolgár, akkor ebből többféle következtetést is levonhatunk:

1. Olaszországban a románok járnak meccsre.
2. Olaszországban nem bűncselekmény autókat felgyújtani.
3. Olaszországban a több ezer futballhuligán a bűnözőtársadalom kisebbségéhez tartozik.


Nem hiszem, hogy értem.

Berlinben a vécé változatlan

Ha gyötör a honvágy, mindig beugrok pisilni egyet a Collegium Hungaricumba.

Na, persze ez nem azt jelenti, hogy a pisilésről nekem mindig Magyarország jut eszembe, s nem is azt, hogy a Collegium Hungaricumban magyarnak érezném magam, csak mert a kapuban lehet egy kiadósat sziázni. Nem.

Egész egyszerűen itt van Berlin egyetlen magyar vécéje. Bár sokak a nyolcvanas évek SzOT-üdülőit is borító faburkolatért vannak oda, mások a szocialista ipar legremekebb lakberendezési tárgyaiért, én mégis azt hiszem, hogy ami igazán magyar, az a vécé. Azt hiszem, hogy a piszoár fertőtlenítőgolyóit is otthonról hozhatják, s már az illat komolyan beindítja bennem a hazafias érzést, de amikor végül felberreg, tak-tak-tak-taaaaak, a Thermoflux 1200as kézszárító, akkor meleg bensőségesség olyan érzése árad végig rajtam, amit csak az Ipari Műszergyár termékei hajthatnak végre.



Sajnos a magyarság eme akolmelege nem sokáig érzékelhető, a CH költözik, méghozzá saját épületbe, ahol minden új lesz, és minden német, s amelynek a tárgyai majd csak harminc év múltán emlékeztethetnek az eltűnt ifjúságra.

Ajaj

Hertha

Bouba Diop tegnap elment meccsre. Harmincötezer néző, félház a berlini olimpiai stadionban.

A Hertha pocsékul játszik, a pálya úgy csúszik, hogy Huszti Szabolcs feje többnyire közelebb volt a havas gyephez, mint a lába. Alacsony színvonal, dermesztő hideg, a hóesésben alig látszik valami.

Aztán a végén egy gól, egy szép gól, ami megmelengeti Bouba szívét. Érzi, hogy győztünk.

November 9.

November 9-dikén egy német kora reggel felkel, szombat van, épp elvesztették a háborút. A német megvakarja a füle tövit, s csak annyit se gondol, hogy na akkor ma kikiáltjuk a német köztársaságot. Nem gondol Karl Liebknechtre és Philipp Scheidemannra, nem. Fogalma sincs, hogy mi a különbség egy köztársaság és egy tanácsköztársaság között. Nem sejt semmit, óh nem.


November 9-dikén, szerdán este egy német vacsorához készül, amikor kiabálásra lesz figyelmes. Lekapcsolja a villanyt, szól a cselédnek, hogy menjen a hátsó szobába a gyerekekkel, adjon nekik enni és mondjon nekik valami mesét, majd felesége vállát átkarolva egy szó nélkül nézi végig, ahogy egyenruhás fiatalok bezúzzák boltjának kirakatát, ahogy a sarki fűszeres élettelen testét végighúzzák a macskakövön.


November 9-dikén, csütörtök este csöngetnek egy német ajtaján. A szomszéd az, kérdezi, van-e náluk kalapács, véső. A német odaadja, majd behúzza az ajtót. Nem kérdez, nem csodálkozik. Csak másnap veszi észre, hogy újra itt a szabadság: át tud menni az utca másik oldalára, anélkül, hogy létrát használna, anélkül, hogy lepuffantanák, mint egy kutyát.


November 9-dikén, pénteken egy német egy percre megáll az utcán. Az emberek sietnek haza a munkából. Bólint, ma sem történt semmi, s megy tovább.

A sztrájk nem állhat meg

A vonat nem vár, a sorompó áll, és a szerelem, ha beindul, nincs megállás. A vonat nem vár, elindult már, és a szerelemvonatból nincs kiszállás. (Itt hallhatod is.)

Mindig zavarba hoztak a Demjén-dalszövegek, mert ezek a szövegek mások. Hogy a dalszöveg klisékből épített képzavarok halmaza (imádom a Zanzibár együttest!), az kevésbé lepi meg az embert, mint amikor az értelmetlenség nincs metaforák mögé rejtve. Itt nem dalol a hold, nincsenek ilyen csodálatos versszakok, hogy: Most kicsit meghalok / Magányomban elsüllyedve / Megvadulva érted ordítok / Ilyenkor meghalok / Ha nem maradt más itt nekem / Hát hűlt helyeden magam táncolok. (Naná, hogy ez Zanzibár volt!)

Itt csak az a baj, hogy ha áll a sorompó és megy a vonat, akkor abból nagy baj lesz, még akkor is ha a szerelemvonat az, merthogy nincs megállás, nincs kiszállás, hanem rohadt nagy karambol van.

Van, ahol a szerelemvonat dübörög, van, ahol a sztrájk, van, ahol áll a sorompó, van, ahol a vonatok állnak. A német mozdonyvezetők ugyanis folytatják a nyár végén kezdett, s kábé egy hónapja teljes erőbedobással folytatott harcukat a béremelésért. A Német Vasút, melynek részvényei jelenleg még többségi állami tulajdonban vannak, a kért 30%-os béremelést visszautasította, az első sztrájknapok veszteségein okulva ugyan ajánlott kedvezményeket (garantált 10%-os extra béremelés, idén karácsonykor egy nagyobb egyszeri summa, cserébe egy kicsit több túlóra), de a szakszervezeti vezetők megmakacsolták magukat.

30%. Ez azért sok. Ezt mondja a többi szakszervezet, ezt mondják a szakszervezetek harcát hagyományosan támogató európai szocialisták. A mozdonyvezetők lejáratják a szakszervezeti mozgalmat. Ezt mondják. Szerte Európában kisebb vasutasszakszervezetek azért sztrájkolgatni kezdtek a német mintára, imígyen minálunk otthon is, de ezt a keménységet, és a német államnak okozott sokmilliós veszteséget nem tudják máshol produkálni. Itt ugyanis nem felszámolják a vasutat, hanem tovább építik, jelentős személy- és teherforgalmat bonyolítanak vele és több nagyvárosban (így Berlinben is) a városi tömegközlekedés jelentős részét is a vasút bonyolítja. Van tehát hatása egy sztrájknak, Berlint például egy vasutassztrájk totálisan képes megbénítani.

30%. Ez tényleg sok. És még kapnának is, s nem is keveset. Mi akkor a kitartás oka? Miért pont most? A GDL, a Mozdonyvezető Szakszervezet érzi egy szép világ végét. Most ugyanis még az államra tudnak nyomást gyakorolni, s ily módon politikai nyomást is képesek produkálni. Ez a szép világ nem fog sokáig tartani, ugyanis hamarosan beköszönt a kapitalizmus. Merkel kancellár a minap megerősítette, hogy az állam meg kíván szabadulni vasutasrészvényeitől. Nem lesz vasutasrészvény Merkel párnája alatt, akkor - bár továbbra is veszít az állam, ha sztrájk van - már nem az állammal fognak közvetlenül tárgyalni, nem politikai lesz a nyomás, és az eljövendő vadkapitalisták simán ki fogják őket rúgni. A GDL két dolgot akar tehát: 1. biztosítani a jövendőbeli fizetést, legalábbis pár évre előre; 2. megmutatni a leendő tulajdonosnak, hogy velük nem lehet majd packázni. Csak lehet, hogy két másik dolgot fognak elérni a fizetések emelése helyett: 1. tényleg lejáratják a szakszervezeti mozgalmat, felerősítik a szakszervezet-ellenes hangokat; 2. az új tulaj valószínűleg nemcsak lélekben fog készülni ellenük, hanem hozza a szarért-húgyért dolgozó import mozdonyvezetőket Kelet-Európából (e félelem brit kontextuáshoz adalék a mai Metazinról).

Olyan egy kicsit ez, mint a Demjén-dalszöveg. Teljesen értelmetlen.

(Illusztrációnk: Albert Burkart Sorompó című képe.)

Arcátlanság

Arcátlanság történt. Franz Beckenbauer, a császár csak a kilencedik minden idők legjobb játékosait felvonultató listán. A hírt a zindexen olvastam.

Ha megnézzük a listát, akkor az ilyen listák kötelező arcátlansága szembetűnő. Hiszen azon a listán, ahol Puskás csak a huszadik, nem olyan rossz kilencediknek lenni. No meg hol van Schlosser? Miért nincs a listán? És a Détári Döme? Deák Bamba? Illés Béla? Arcátlanság.

De talán még nagyobb arcátlanság azt mondani, hogy a németek hisztiznek, hiszen a németek nem hisztiznek, hanem a Bild írt valami szépet. Ugyanennek az újságnak egy régi száma akadt a kezembe a múltkor, s ott éppen Németország Top-gondolkodóit (Top-Denker, tehát nem Top-véleményformáló) sorolták fel. Csak annyit mondok, hogy Günter Grass után a második helyet a helyi Fábry Sándor, Harald Schmidt foglalta el ezen a listán, megelőzve többek között Martin Walsert, Jürgen Habermast vagy Peter Handkét.

És szegény Beckenbauer erre a listára még csak fel sem fért!

A kép forrása: GlaserGrafik.

Gyűjtsünk hagyatékot!

Igen. Mi mást örökölnénk szívesebben és mi másnak örülnének majd a tőlünk öröklők jobban, mint könyvnek. Jó könyveknek. Ismeretlen, de nagyjából jó könyveknek. Amiket már úgy kívűlről is jól fel lehet ismerni. Szóval vásároljunk irodalmi sorozatokat. Én például, amikor elköltöztem otthonról, akkor elhoztam apám legnagyobb teljesítményét, a (nem teljes) Modern Könyvtár sorozatot. (Aztán egy másik költözésnél otthagytam az unokának.)

Szóval nagy öröm volt tavasszal (nyár elején) a Könyvhéten felfedezni, hogy az Európa Kiadó felélesztette a sorozatot. Persze kicsit féltem, hogy nem lesz hosszúéletű a dolog, de most már van majdnem 10 kötet (ebből egy-kettő újrakiadás ugyan). Van, amit már a fülszöveg után eltolok, van amit nagyon vártam, de kiderült, hogy béna (Oxfordi sorozat), van, ami kellemes-jó-kis-olvasmány (Problemszki szálloda), és volt, ami nagyon bejött (X generáció).

1800 pénzért (minusz internetes kedvezmény) remekjó üzlet. Szóval fel lehet írni a JAK Világirodalmi sorozata mellé. Ami viszont mostanság ritkán frissül.

Megbuktál, haver!

Azt mondja, Gusztos Péter:

Nem örömteli egy ilyen dolgot magyarázni, de aki a közvélemény-kutatások módszertanát ismeri, az tudja, hogy egy 1000-1100 fős mintában a kispártok lutrijelleggel mérhetőek. Hogy egy párt 2 vagy 6 százalékos, ez azt jelenti egy ekkora mintánál, hogy most éppen kettő vagy hat ember szerepel benne.

Szólt neki vajon valaki?

Emléktemplom

Vannak városok, melyek a jelképeiket az antikvitástól örökölték, vannak városok, melyek újabb és újabb jelképeket gyártanak, vannak, akik a középkori váruk koraújkori felturbózására adnak, s vannak városok, melyek sebei lassan gyógyulnak.

Berlin egyik jelképe a fájdalom. A fájdalom pedig a Vilmos császár emléktemplom. Ott áll az újraépített Berlin forgalmas csomópontján, ott, ahol Nyugat-Berlin legnagyobb és legfényesebb áruházai és szállodái épültek, s nap mint nap emlékezteti a berlinieket a háborúra. Csilivili hájtek környezetben egy széljárta háborús rom.

A sebek lassan gyógyulnak, s ebben a templomban mostanában azt susogják a szelek, hogy Berlin felejteni fog. Azt susogják a szelek, miközben rendes hasadékká szélesítik a hajszálrepedéseket a falakban, hogy a rom hamarosan össze fog dőlni. Berlinben a romokat eltakarítják, s csak azon megy a vita, hogy mit építsenek a helyére.

Most épp a teljes újjáépítésre gyűjtenek, három és fél millió eurót kell összegereblyézni, s meg is kezdődött az akció. Az újságokban megjelent a bankszámlaszám, cégek tucatjai jelentették be szponzorációs szándékukat, s a november 9-dikén rendezendő hangverseny fővédnöke maga Angela Merkel lesz. "Az emléktemplom nemcsak egy fontos szimbóluma a háború által lerombolt Berlin újraépítésének, hanem minden látogatót emlékeztet a békére is - nyilatkozta a Kanzlerin. - Az építkezés jelentőségére való tekintettel szívesen vállaltam védnökséget az est felett. Örülök, ha ezzel is hozzájárulhatok a templom átadásához."

A németek kancellárja persze nem művészettörténész és nem is esztéta, s ehhez képest pozitív, hogy az emléktemplom egyik jelentőségét abban látja, hogy a háború után újraépített Berlin egyik szimbóluma. Az már más kérdés, hogy a megnevezett másik jelentőség gyakorlatilag ezzel az egyik jelentőséggel megegyezik (hiszen a békét és az újraépítést azért igen bajosan választhatnók szét), s az is más kérdés, hogy a kancellárasszony elfelejti, hogy ez a templom bizony magára a háborúra emlékeztet, a szenvedésre, a fájdalomra. Az elnökasszony elfelejti, hogy a templom általa kiemelt jelentését is az Egon Eiermann által tervezett építészeti konstrukció hozza létre. Eiermann szándékosan kerülte az archaizálást, a porig rombolt múlt sebei és az épülő modern Berlin egymás mellett létezik, emlékezünk tehát az újraépítésre, de nem felejtjük el a háborút.

Jellemsző - susogják a szelek. - Jellemsző. Szóba szem kerül, hogy mi lesz a háborúsz emlékművel, hogy miért isz rombolják le Eiermann megragadó moderniszta épületét. Berlin felejteni akar, ész újra zsákba fogni a szeleket.

Berlini csülök

Ha kedves az életed, kerüld el a berlini csülköt.

A berlini csülök megrendelését követően gyors kiszolgálás, végeláthatatlan zabálás, majd gyötrelmes kínhalál várható. A berlini csülök hatalmas, undorító és finom.

S ha a közelben nem árulnak sehol berlini csülköt, merthogy azt Berlinben árulják, s Berlin épp nincs a közeledben, akkor így csináld:


Hozzávalók:

Csülök, lehet besózott is
Só
Bors
Szegfűszeg
1 babérlevél
Szegfűbors
1 hagyma
Cukor

Elkészítés:
A sózott vagy nem sózott csülköt jól meg- és átmossuk, a sörtéit késsel gyöngyen eltávolítjuk. A fűszerekkel, a megpucolt hagymával és egy kis cukorral együtt sós vízben (ha a hús is sós, akkor kevésbé sós, amúgy meg jól meg kell szórni a fazekat) lassan puhára főzzük, épp annyira, hogy ne főjjön szét teljesen. Amikor a hús már le akar válni a csontról, akkor van kész. A húst csonttal-vonóval kitesszük egy tányérra. Köretként hagyományosan egy kis sárgaborsópüré (ami lényegében a mi sárgaborsófőzelékünk csak nagyon sűrűen elkészítve és egy hangyányi sárgarépával megbolondítva), egy kis savanyúkáposzta (itt jóval kevesebb fűszerrel készítik, mint nálunk) és nagy darabokban hagyott főtt krumpli. A mustár jó hozzá.

Jó étvágyat.

Raclette!

Pedig a megoldás ott volt az orrom előtt. És ez most mégcsak nem is egy krimi. Hosszú ideje sóhajtoztam, hogy hol fogok raclette-sajtot venni, mert mostanság se a Bosnyákon, se a Rothschildban. És akkor láttam, hogy a mellettem elterülő kínai hajóban (Lehel piac) van esély. És tényleg. Bár az ár a jelzett tavalyi 2450 HUF-ról 2990 HUF-ra emelkedett. Ez csak azért érthetetlen, mert ugye import termék, a forint azóta kicsit még erősödött is, franciáéknál meg nem oly nagy az infláció. Biztos a keresletkínálat.