Zóna (avagy hogyan vásárol könyvet az ember külhonbaszakadáskor és mi köze ehhez Lázár Ervinnek)

A legjob bolt az Amazóna,

Tudja ezt mindenki amazonja.

Nem probléma az időzóna,

Kattints rá az Amazonra.

Mert otthon ugye könnyű: tudjuk, hogy melyik kiadók weblapjára kell klikkolni, melyik standhoz kell odamenni a Könyvhéten/Könyvfesztiválon, és aztán meg lehet rendelni a legnagyobb kedvezményt adó netboltból. Ha meg nagyon sürgős, mert holnap karácsony, akkor Írók Boltja.

Na de külföldön nem tudjuk, hogy melyik kiadó a helyi József Attila Kör, de még a Jelenkort vagy a Magvetőt se ismerjük fel, szóval akkor mi legyen. És akkor ugye megint a zsidók jártak jól: elő lehet venni ezt az antennát, előre készülni, hogy helyi zsidót olvasunk, hogy zsidó irodalmi díjazottat olvasunk, hogy jól bezsidulunk. És akkor már nincs megállás, mert az Amazon az okos ám: hamar tanul, hogy mik a mi olvasási szokásaink (zsidó), ajánl ő további olvasmányt (zsidó!!), hogy mik az újdonságok, amik érdekelhetnek (zsidó!!!). Azt sajnos (még) nem tanulta meg, hogy ne mutasson holokausztos zsidót, meg jaj-de-szép-volt-amikor-jiddis-volt zsidót, de ugye jó rabbi holtig.

És hogy azért ne őrüljünk meg teljesen, képregényeket is olvasunk, abból ráadásul még tudjuk is, hogy melyik kiadót kell nézni (sőt, többet is tudunk), meg otthonról úgyis mondják a tutit az okosan művelt ismerősök. Ennek ellenére a zsidók a küszöb alatt is, mert pl. Santiago Cohen nyilvánvalóan az argentín zsizserehad tagjaként rajzolta meg The Fifth Name címen Stephan Zweig egy indiás novelláját. A történet szép, tanulságos, a rajzok kicsit Sfar-szerűek, mintha a Rabbi macskájából jönnének, főleg a szemek, csak nem színes, hanem szürke-szürkéskék-fekete.

És akkor irodalom. Legyünk túl gyorsan a kudarcon: Steve Sternt felmentettem a jiddismentesség kötelezettsége alól csak azért, mert memphis-i, hát be is buktam. A The Angel of Forgetfulness arról szól, hogy bunkó paréj memphis-i szekulár zsidógyerek megérkezik 1969-ben New York-ba, hogy egyetemre járjon, vagy legalábbis jól kilumpenkedje magát a korszakban, de aztán inkább a mindjárt meghaló Aunt Kenivel sétálnak nagyokat a Lower East Side valaha volt zsidó részein. Annyira visszaemlékeznek, hogy egy idő után már a vidéki sutyeráknak is megy magától. Én meg a regény kábé harmadáig jutottam, és üzenném a szerzőnek, hogy nem baj, ha nem kefélte meg az egész Big Apple-t diákkorában, de azért ne írjon ilyen regényeket.

Cyntia Ozick neve rendelés után ugrott be, hogy mintha az Ulpius-háznál jelent volna meg tőle valami, nagyon féltem hát, hogy mi lesz, azóta se mertem odakattintani. A The Puttermesser Papers az amazonos olvasói leírás alapján arról szólt, hogy főszereplő hölgy egyedüli és negyvenes lévén, csinál magának egy Gólemet. Az első nőit a világtörténelem/~irodalom ban/ben. Na de ez se pont így van, a csinál az nem a megfelelő ige, de mindegy is, mert a lényeg, hogy a gólemes rész (kreálás, segítségével polgármesterré válás, bukás, Gólem legyalulása) a könyv kb. negyedét teszi ki. És aztán kibújik belőlem, hogy én is felvételiztem a francia szakra. Szóval volt a Nouveau Roman, ami mindenfélét újítgatott, próbált pl. olyant, hogy nemcsak hogy narrateur omniscient nincs, hanem főszereplő se, illetve van egy ideig, de aztán egyszer csak eltűnik és más lesz a főszereplő (Gide: Caves du Vatican). Na, ez itt zseniálisra van pörgetve (bár valszeg nem is gondolt rá a kedves szerző), ugyanis ugyanaz marad végig a főszereplő (Puttermesser), de akárha nem is. Kábé tízévenkénti ugrásban halljuk a történeteket, és se a főszereplő nem hasonlít magára, se a történetek nem hasonlítanak egymásra (azért Puttermesserben mindig megvan az idegesítő nagyonműveltség).

Végül pedig Adam Mansbach könyvét küldjük és üzenjük magunknak, melynek címe The End of the Jews. Ez a legk-európaibb (helyesírási rejtvényünkre a megfejtéseket a szerkesztőségbe várjuk) amerikai zsidó regény, amit valaha olvastam, és nemcsak azért mert az egyik főszereplő, Nina Prágából emigrál még épp a vasfüggüny széjjelszabadulása előtt, hanem mert nagyon zsidó, de nagyon nem vallásos, még annyira sem, mint mondjuk Heller. Mansbach eddig olyanokat írt, hogy Angry Black White Boy (ezt olvastam, regény, nem rossz), meg hogy genius b-boy cynics getting weeded in the garden of delights (ez verseskötet, de nemcsak ezért nem merem), szerkesztett olyat, hogy A Fictional History of the United States with Huge Chunks Missing (ez még előttem áll), mind kicsit identitáskeresős (ja, emszízik is), de a zendovdödszúzban úgy néz ki, meg is találja, sőt nemcsak ő (mármint a regénybeli alter, Tris), de mindenki: a magát creole-nak hazudgató Nina, a feleségét kibontakozni nem hagyó író, Tristan (Tris nagyapja).

Minen jó, ha a vége jó, és ennek a postnak most vége.

Gyereksinger

Vannak, akik a blogjukra rakják ki az ősök fényképeit, mások gyerekkönyvet írnak belőle. (Aki egyiket sem, az nem Woody Allen.) Így tett Anna Olswanger is (Memphis szülötte! éljen, éljen!), aki két régi St. Louis-i újságcikk köré kanyarított egy mesét Shlemiel Crooks címmel. Az 1918-as hirdetés szerint Olschwanger (még sch-val) dédapa a nagyközönség figyelmébe ajánlja a Karmel-hegyi borokat és más eredetű kóser likőröket, brandyket, az 1919-es cikk pedig már ama szerencsés esetről számol be, hogy hiába próbált meg két tolvaj betörni az üzletbe, a bolt felett lakó szomszéd meghallotta őket, felkiabálta a környéket, egy másik szomszéd az égbe lőtt a colt-jával, és a gonosztevők végül még a lovukat és a szekerüket is hátrahagyva elszeleltek.

Őszintén szólva ez már így is vicces, de Olswanger helyre kis peszáchi történetet rittyent a rablásból. Olschwanger dédpapi ugyanis a helyi Talmud-kört vezeti, épp arról okítja a többieket, hogy amikor a régi zsidók eljöttek Egyiptomból, akkor nem üres kézzel távoztak, de nem azért, mert svindlerek lettek volna (ahogy azt eges gazok állítják), hanem hogy védjék az egyiptomiak jó hírét, hogy később ne mondhassák róluk, hogy rabszolgaként dolgoztatták a derék jideket. Pesze Fáraó azért eléggé dühös maradt, ebben a rablás dologban is az ő szellemének mocskos mancsa van, de Elijáhu sem rest, ő meg segít a bajban. (Naná, majd nem.)

Szóval kedves, vicces-szentimentális gyerekmese, és Singerrel ellentétben még az sem érződik, hogy azt a kort szeretné visszacsinálni, csak egyszerű képzelt emlékezés azokra, akiket nem is ismert.

(Paula Goodman Koz illusztrációival)

Az ortodoxia világgá megy

Szerencsére a családunkban van egy kultúrember. Az apám kultúrembersége onnan ismerszik meg, hogy járatja a dicejtet. És ez azért szerencse, mert néha meglobogtat előttem egy cikket, hogy olvassam el, amit persze nem tudok, de értem, miről szól, és el tudom dönteni, hogy elolvasnám-e, ha tudnám. Úgyhogy, amikor ez a cikk lobogott, akkor tudtam, hogy amikor majd jövök ide, és működni fog az amazon, akkor majd elolvasom eredetiben, hogy mit fordítanak le a németek mostanság kortárs amerikai zsidóból.

[[ Gyorsan megemlíteném, hogy egyszer kezembe került – szinte véletlenül – egy Forward, amihez éppen semmi kedvem nem volt, de nézegettem, és látám, hogy valami zsidó lányzó képregényt pingál, és talán az majd jó lesz nekem, amikor kijövök, amazon, stb., de aztán kijöttem, látám, hogy az majd csak nagyon soká, viszont részleteket közölt a Forward, és hát az alapján ez a duplazárójeles is túl sok neki. ]]

Tehát mit kap Germánia még Brooklynon is túlról. Igazság szerint már azzal pluszban vannak, hogy az egyik szerzőt úgy hívják: Shalom Auslander, a másikat meg hogy: Nathan Englander. Kohn és Grün, kúl.

Most jön az életrajzi rész, aminek ugye semmi jelentősége nincs, viszont mégis mindenki szereti tudni. Sőt, erre még emlékezni is szokott az ember. Tehát mindketten ortodoxként nevelkedtek, mindketten lejöttek a szerről, mindketten éltek Izralben, de mindketten visszamentek New Yorkba (Englander bele, Auslander mellé), mindketten novellákkal kezdték, mindkettőnek van már regénye is.

Van ugye még egy dolog (van még egy csomó), hogy Amerikában, és ennek hatására már máshol is, másfél soros kritika-kiragadásokat szoktak tenni a borítóra, hátlapra, mindenüvé (ez főleg az első kiadásnál vicces), amik leginkább semmitmondóak, de ha nem, ez akkor is csak olvasás után derül ki. Shalom Auslander ezek szerint Phil Roth dühös unokaöccse. Hát dühösnek dühös, az tuti. Neki az lett az alapállása, hogy Isten létezik és geci. Legalábbis vele mindenképpen. Tehát ő mindig alkut köt Istennel, hogy miért és hogyan szegi meg a hülye törvényeket, de csak milyen arányban és akkor majd ne basszon ki vele amaz nagyon. Köszönetnyilvánítás is úgy van a Foreskin’s Lament végén, hogy Whom to Kill, tehát ha megmérgelődne Isten a sok papírravetett csúnyaságért, akkor semmiképp ne Auslander családjából legyen valaki a bosszú áldozata, hanem a regényt megjelentetni segítők közül. Az önéletrajzi regény érdekes olvasmány, ha valakit érdekel a mostani ortodox élet (mégha egy fura kiugrott perspektívából is), és nem zavarja az embert, hogy egy teljesen elbaszott gondolkodású valaki agymenését olvassa. Amúgy a dolog tényleg „vicces”, tényleg olvasmányos (hogy mást ne mondjak, gyorsabban haladtam angolul, mint sok könyvvel magyarul). Sőt, a novellák közt van olyan, ami jó is, és amiben nincs meg az a düh, ami persze könnyeddé teszi az egészet, de nagyon fárasztja is az olvasót. A God is a Big Happy Chicken pl. arról szól, hogy Morgenstern meghal, kiderül, hogy az van, ami a címben, Morgenstern visszakéredzkedik, hogy szóljon a családnak, ne fáradjanak a sok micvével, de aztán amikor látja őket a péntek esti asztalnál, nem megy.

Nathan Englander viszont nagyon jó. Gyönyörű, szomorkás meséket ír a mai New York környéki illetve jeruzsálemi ortodox közösségek életéről. A történeteket tekintve lehetne akár abszurd, sőt humoros is: a rabbi megengedi egy fiatal férjnek, hogy egy Tel Aviv-i prostituáltnál „csillapodjék”, hogy ne kelljen vágyával sürgetnie feleségét, aki átmenetileg fizikailag nem vonódik hozzá, a nagyszakállú ortodox karácsony előtt áruházi mikuláskodással keresi kenyerét, mert házsártos neje erre kényszeríti, de aztán egyszer egy zsidó kisfiút ültetnek az ölébe, aki hanuka-gyertyát kér karira, csak a mostahapapa nem engedi. Szóval akár nevetni is lehetne, de inkább csak szomorkodik az ember. A legszebb két novella mégis az első kettő, mely nem a jelenben játszódik. Az egyik egy holokauszt-bevagonírozás története, ahol az ortodox közösség minden érték nélkül és leborotváltan, szinte alsóneműben száll fel a vonatra, amiért akrobatáknak nézik őket, ők meg megpróbálnak megfelelni az elvárásoknak, a másik pedig a Sztálin által kivégezni rendelt zsidó irók listájára véletlenül rákerült szinte ismeretlen poéta (és a többiek) utolsó napjáról szól. Attól igazán jó ez a kettő, hogy hiába hogy a cselekmény külső hatásra „alakul”, mégis csak a zsidó csoport érzelmeiről, gondolatairól (és leginkább nem is az adott helyzettel kapcsolatosakról) kapunk egy nagyon jól elmesélt képet.

Banyek

Apropos, ínyencségek.

Az Országos Széchényi Könyvtárban a várudvarban megrendezett borfesztiválnak köszönhetően kolbászszag terjeng.

A sznobizmus ereje

Tízéves korom körül tanultam meg azt a szót, hogy gurmand. Úgy is mint gourmand. Azazhogy majdnem úgy. Anyukámtól hallottam, hogy azt jelenti, ínyenc. Aztán gimnáziumban tanultam franciául, ahol megtanultam, hogy az eredetiben a gourmand az nagyevő, zabálós, haspók, és a gourmet az ínyenc. Ez akkor kicsit zavart, később a belém oltódott Nádasdy Ádám jókat kacarászott a dolgon. Csakhogy aztán mások is felfedezték ezt a kettősségret, és volt egy időszak, amikor az volt az érzésem, hogy divat azzal kérkedni, hogy valaki tudja, hogy hogy is van ez autentikusul. Egyszer még egy beszélgetős tévéműsorban is a műsorvezető azzal fordult az egyik vendég felé, hogy te akkor inkább gourmand vagy vagy gourmet. És a sznobizmus ereje megmutatkozott, visszafordított egy majdhogynem visszafordíthatatlan folyamatot: magyar, francia két jó barát, párhuzamosítja jelentéstartamát.

Talán ezért esett olyan jól Grecsó Krisztián mostani könyvében az összekevert gourmandot (remélem, ezzel a kiejtéssel) olvasni, mégha csak egy tótvárosi biológia-testnevelés szakos tanár szájába adva is.

A lábjegyzetekben megbúvó Spíró György

Ingo Schulze írt egy könyvet (Új életek), melyben Ingo Schulze (I.S.), kortárs szerző közreadja iskolatársa, Heinrich (született Enrico) Türmer 1990 első feléből származó levelezését, illetve némely novelláit. Türmer Drezdában született, aztán Altenburgban dolgozott színházban, majd újságíróskodott (a levelek iródásának idejében), végül lapkiadó birodalmat épített, legvégül lelépett a hitelezők elől. I.S. kortárs iróskodik. Ingo Schulze pedig Drezdában született, aztán Altenburgban dolgozott színházban, majd újságíróskodott (a levelek iródásának idejében), végül nem épített lapkiadó birodalmat, így nem is kellett meglépnie a hitelezők elől, viszont besöpört már néhány díjat eddigi könyveiért.

Enrico Türmer egy pöcs. Ezt már a levelek olvasása előtt megtudjuk I.S. előszavából, és nem is csalatkozunk: ilyen béna, pozőr leveleket ritkán olvashat az ember. Ennek ellenére könnyű belemerülni a "cselekménybe": a rendszerváltás előtti és alatti idők jellegzetes figuráit, gondolatait láthatjuk viszont kis NDK-s couleur locale-lal (pl. afeletti borongás, hogy az NSZK-s pártok tarolnak az ellenzéki NDK-sok helyett). Jelen vannak a rendszerváltó értelmiségiek, akikbe azért szorult annyi a szocializmusból, hogy a kapitalizmust (pénzt) nem kívánják isteníteni, elvek mentén kívánnak újságot csinálni. Van nyugatról jövő ügyeskedő szélhámos és van megtörő korábban pártlapba irogató de gyorsan váltani képes zsurnaliszta is. És közben Enrico Türmer mereng. Borzasztó stílusban, de elég értelmes gondolatokon. Olyanokon is.

És aztán itt van maga I.S. Megdolgozik a pénzéért, csak úgy nyilvánosság elé tárni smafu: lábjegyzetelni kell. Eleinte csak Türmer életrajzi részletei, a többi szereplőhöz fűződő kapcsolata, egynémely történelmi adat áll a megjegyzésekben. Aztán beindul a gépezet. Látja a nyájas olvasó magától is, hogy ez a Türmer szerepet játszik, de I.S. rá is mutat. El ne felejtsük, hogy ugyanerről a dologról a másnak írt levélben máshogy számolt be Türmer. No lám, már megint hazudik. Ezekután hogy mer ítélkezni. Tessék ezt is úgy gondolni, ahogy én! Egy idő után ez válik a fő attrakcióvá: milyen sértődött, tudálékos és fölösleges kommentár lesz a lap alján.

A szerző Ingo Schulze valószínűleg jól szóraokzhatott. Én biztosan.

Elhunyt A nagy zabálás írója

El bizony.

Te pécézel, én pécézek, mi pécézünk

Névnapomra kaptam egy könyvet Bátyámtól. Művészet és hatalom - A Kádár-korszak művészete a címe, a JAK adta ki 2005-ben. Elteltem a családi ebédtől, isteni volt a szőlős pulyka (mazsolás-fehérboros mártás!) és a krokett, elheveredem és olvasok.
Kukorelly Endre 666 címmel - minő számmisztika, ördögi! - a Kortárs és az Új írás 66/6-os számaiból szemezget, az előszó szerint szövege "sajátos, esszéisztikus, irodalmi", melyben "két akkoriban mainstream irodalmi folyóirat /.../ számain keresztül a korszak irodalompolitikáját, kanonizációs törekvéseit mutatja be".
Mit mutat be Kukorelly, azon túl, hogy valamiért kipécézi Wéber Antalt, éppen az ő korabeli tanulmányaiból kiollózott, s nyilván roppantul felháborító idézetek keretezik ezt a "sajátos, esszéisztikus, irodalmi", egyébként bátortalanul modoros írást?
"Nagyjából végigolvastam a Kortárs és az Új Írás 66/6-os számait. /.../ Az irodalmi rész nagyjából olvashatatlan. Ha úgy vesszük. Ne vegyük úgy. Szürke betűtenger, 133 kortárs magyar író-költő, ha jól számolom, alig találni olvasható szöveget. /.../ Néhány komilfó 'nagy-öreg' (Illyés, Déry, Illés Endre), régi elvtársak (Karikás Frigyes, Hidas Antal, Kahána Mózes), káder-írók (Simon István, Devecseri Gábor, Vészi Endre, Váci Mihály, Kónya Lajos, Fodor József, Dobozy Imre, /.../, Galgóczi Erzsébet /.../), néhány erdélyi (Kányádi, Farkas Árpád), pár kezdő (Csiki László, Csaplár Vilmos, Marosi Gyula, Dobai Péter), a többinek, legtöbbjüknek nevét se hallottam."
Szemezgetett belőlük, s nagyjából olvashatatlannak találtattak.
Nekem csak egy kérdésem van:
Olvastál már Kukorellyt, Bandi?
(Segítek: Nagyjából olvashatatlan.
Ha úgy vesszük. Ne vegyük úgy. - Így megfelel?)

Shopping and

Shopping egy kicsit, talán késöbb, máskor, viszont. Van a Sirályban a nem hivatalos hanuka fesztivál, aminek részleteiről mondjuk egy éjszakával későbben, és benne sincs a programban, de aki nagyon akarja, tudta, hogy szombatfogadás áll a házhoz, ha valaki oda megy és akkor, amikor kell.

Ez most a Nagydiófa utca 30-at jelentette, ahol egy-két hete nyílt egy főleg zsidó idegennyelvű könyvesbolt. Lengyel mecénás a tulaj - magyarszakot végzett lengyel lány (nyilván Anyeska - sznoboknak Agnieszka, de persze csak a rasszista beszél belőlünk) az eladó. És hiába mondja a kedves barát, hogy balos szemét a könyvek nagyon sok százaléka, a magunk részéről mi (én) valószínűleg első világháború környéki szláv irodalmat fogok venni itt angolul (mert a szláv nyelvek nem mennek).

És még az akusztika is visszhangzik. Jól jön az, szombatfogadáskor.

Berlin vs. Budapest: könyvtárak 2.

A berlini könyvtáraknak van egy kétségtelen előnyük a budapesti könyvtárakkal szemben. Itt megvannak a könyvek. Persze németül minden szinten minden, angolul majdnem minden, franciául sok. Itt ráadásul nem dobták ki a kukába a rendszerváltás után az összes cirill betűs könyvet, sőt folytatták a beszerzést, és igen vérzett Bouba Diop szíve, hogy ennyire elhanyagolta e szép nyelvet és irodalmát. Sőt mi több, itt bizony leledzenek még magyar könyvek is, nem is csekély mennyiségben, s még ma is szaporodik a magyar anyag, bár a beszerzés elveit keresni badarság volna.

A berlini könyvtárak mindegyike feldolgozta teljes állományát és feltette a katalógusát az internetre. A Staatsbibliothek zu Berlin katalógusából otthon választhatod ki a megrendelendő könyvet, s azt is, hogy hova óhajtod kapni. Kérheted a könyvkiadóba is, ha haza akarod vinni, vagy helyben olvasásra mindkét épület olvasótermeibe. Berlini könyvtárakban nemcsak az internetet érheted el kényelmesen, hanem a könyvtárak előfizetnek folyóiratadatbázisokra, s a könyvtárban kényelmesen olvashatsz a képernyőről több ezer folyóiratot (nálunk ilyet csak a CEU könyvtára tud).

A budapesti könyvtárak többségükben feldolgozatlan katalógusa (kivéve a FőSzabót persze) és gyatra beszerzési szokásai már-már közmondásosak, mégis akadnak komoly előnyök is. Budapesten a könyvtárak többsége a könyvek többségéből több kötetet is tart. Például a FőSzabóban általában van egy pár darab minden könyvből. Ezzel szemben Berlinben minden könyvtárban minden könyvből egy darab van. Ha valaki kivette, akkor előjegyezheted, de hát azért sokszor várni kell. Budapesten ráadásul ott van a Szecska vagy Akadémiai, ahol többnyire mindig ott vannak a könyvek, s ha hazavinni nem is, legalább megnézni tudom valahol a könyveket.

Budapesten egy könyvtárban cc. fél óra alatt a kezedben lesz a kívánt könyv. Berlinben várakoznod kell rá legalább négy-öt órát, de az esetek többségében másnapra ígérnek eredményt. Sőt, ha külső raktárból hozzák ki neked, akkor csak a Jóisten tudja, hogy mennyit kell rá várakoznod, egy nap, egy hét vagy két hét, bármi lehetséges.

Budapesten a könyvtárakban jó a szabadpolc. A szabadpolcot jó böngészni, sokszor talál az ember olyan könyveket, melyek létezéséről nem is tudott, s sok könyvbe az ember csak bele akar pillantani, nem akar mindig minden könyvet elolvasni. Magyarországon a könyvtárakban meg lehet találni az aktuális folyóiratokat, végig lehet lapozni őket, lehet nézegetni az élő kultúrát, Németországban a folyóiratot is ki kell kérni a könyvtárban, és a kötések miatti csúszások miatt rendszerint a tavalyi vagy tavalyelőtti a legfrissebb szám, amihez így hozzájuthatsz.

Budapesten ami megvan, megvan, ami nincs meg, nincs meg. Berlinben csak a második világháború utáni könyvekben lehetsz biztos.

Budapesten a könyvek is jobban érzik magukat. Itt a könyvek félnek. Arról panaszkodnak, hogy ha egyszer egy olvasó kezei közé kerültek, akkor bármi történhet. A Szecskában például előbb engedélyeztetni kell a másolást, s így szűrik a rossz állapotban lévő vagy régi könyvek másolását. Itt ha az olvasó megkapta a könyvet, akár szét is tépheti, meg is eheti, annyit másol belőle, amennyit akar. Néhány könyvbe ugyan tesznek másolást tiltó figyelmeztetést, de ezt a másoldában már nem lehet ellenőrizni. És van ugyan még egy-két régi másoló, ahol lehetett úgy másolni, hogy az ember nem töri ketté a könyv gerincét, hanem szépen oda lehetett fektetni, de az újabb és gyorsabb gépek már nem ilyenek.

Persze lehet, hogy van olyan olvasó, aki szerint ez előny. Bouba Diop ugyan tiltott könyveket nem másolt, de régi könyveket igen, és közben szégyellte magát. Kinek a pap, kinek a papné.

Vajon előny vagy hátrány, hogy a berlini könyvtárból, ha telefonálsz, úgy dobnak ki, hogy a lábad nem éri a földet?

Berlin vs. Budapest: könyvesboltok

Berlinben csak Alexandrák vannak. Lehet, hogy létezik az Írók Boltja is, s csak nem találtam meg, de nem hiszem.

Találtam hatalmas könyvesboltokat (Dussmann, Hugendubel, Thalia), több emeletesek, rengeteg könyv. Találtam egykoron volt egyetemi könyvesboltot is, egy emeleteset, de gyakorlatilag könyv ott nem volt helyben.

A közös nevező: a könyvesboltban csak biztosan eladható könyveket tartanak. Amikor belépsz, két-három toplistát ajánlanak fel, vannak mindenhol tematikus toplisták is, elöl, az első emeleten mindenhol az aktualitások, az emeleteken tematikus bontásban minden. Illetve majdnem minden. Gyakorlatilag azonnal megrendelhető bármilyen könyv, s másnapra ott is van vagy másnapra házhozszállítják neked.

A hasonlóságok: az internetes rendelés elsöpörte a könyvespolcokat naivan böngésző embertípust. Legalábbis a legtöbb területen: jelenleg csak a szépirodalmat, a gyermekirodalmat, a szakácskönyveket, a népszerűsítő történelmi könyveket és az ajándékkönyveket érdemes a boltban keresni. Ha másra vágysz, akkor baj van.

A különbségek jól látszanak:
az Alexandra és a Libri óriásboltjai is törpék lennének Berlinben
itt minden (értsd: MINDEN!!!) elérhető könyvet meg lehet rendelni
itt ingyen (értsd: INGYEN!!!) szállítják házhoz a könyvet
itt barátságosak az eladók (bár ez otthon is esetleges, de sok rossz emlékem van, főleg a Libri és az Alexandra munkatársairól)

Valamiért zavarban éreztem magam, amikor a boltban megrendeltem húsz könyvet, majd másnap egy órás kemény melóval kettőt kiválasztottam közülük. Persze nem haragudtak, s mikor kérdeztem, mondták, hogy ez teljesen rendben van, semmi gond, én mégis szégyenkezve kullogtam haza két kis vékonyka könyvvel és a negyven euróval rövidebben.

PS: ha már az internetes rendelésekről szót ejtettünk, akkor persze nálunk a Bookline simán veri az Alexandrát, de vajon összevethetőek ezek az Amazonnal (nemcsak Berlinben, hanem vidékre is ingyen szállít a rendelést követő napon) vagy összevethető-e az itteni internetes antikváriumokkal.

Berlin vs. Budapest: könyvtárak 1.

A berlini Staatsbibliothek B épülete önkiszolgáló. Felhozzák a könyvedet, lerakják egy polcra, ott te megkeresed, becsekkolod a gépbe vagy becsekkoltatod a könyvtárossal és már mész is haza.

De mi van, ha nem találod? Mi van akkor, ha éppen Az impotencia című kultúrtörténetet akarod kézhez kapni? Ekkor biza ciki van, mert oda kell menni a könyvtároskisasszonyhoz, és azt kell mondani, hogy nem találod Az impotenciádat. Ő megkeresi, ő megtalálja.

Ha szerencsés vagy. Vagy ha nem.

Update! Ráadásul elég rossz könyv.

Gyűjtsünk hagyatékot!

Igen. Mi mást örökölnénk szívesebben és mi másnak örülnének majd a tőlünk öröklők jobban, mint könyvnek. Jó könyveknek. Ismeretlen, de nagyjából jó könyveknek. Amiket már úgy kívűlről is jól fel lehet ismerni. Szóval vásároljunk irodalmi sorozatokat. Én például, amikor elköltöztem otthonról, akkor elhoztam apám legnagyobb teljesítményét, a (nem teljes) Modern Könyvtár sorozatot. (Aztán egy másik költözésnél otthagytam az unokának.)

Szóval nagy öröm volt tavasszal (nyár elején) a Könyvhéten felfedezni, hogy az Európa Kiadó felélesztette a sorozatot. Persze kicsit féltem, hogy nem lesz hosszúéletű a dolog, de most már van majdnem 10 kötet (ebből egy-kettő újrakiadás ugyan). Van, amit már a fülszöveg után eltolok, van amit nagyon vártam, de kiderült, hogy béna (Oxfordi sorozat), van, ami kellemes-jó-kis-olvasmány (Problemszki szálloda), és volt, ami nagyon bejött (X generáció).

1800 pénzért (minusz internetes kedvezmény) remekjó üzlet. Szóval fel lehet írni a JAK Világirodalmi sorozata mellé. Ami viszont mostanság ritkán frissül.

A múltat eltörölni (vagy valamit csinálni vele)

Majdnem egy év alatt sikerült végigrágnom magamat három könyvön zs/kommer/ávh témában. Egy Szombat-interjú (amit most nem találk, úgyhogy itt van egy hvg-s, meg egy nol-os) kapcsán vettem meg Koós Anna A nem kívánt hagyaték című könyvét, melyben a hosszú New York-i kintlét után hazatérő szerző szülei ÁVH-s múltjának indul utána. A nagyon olvasmányosan, de egyben nagyon sok dokumentummal alátámasztott, abszolút tudományos szempontból és céllal megírt könyvet hamar elolvastam, a kedvemet csak növelte, hogy az én egyik nagymamám is mezőkövesdi Weisz-lány volt, sőt a húga Soósra magyarosított, mint Koós Anna édesanyja. Persze utánakérdeztem, és nincs rokonság - nagyi nem volt egy barátkozós típus, de a rokonokkal tartotta a kapcsolatot, szóval tudnánk róla.

Koós mindkét szülője az ÁVH-nál dolgozott annak legrémesebb időszakában, majd Koós édesanyja maga is áldozata lett a koncepciós pereknek, ami nyilván nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a csehszlovákiai bevonuláskor, 1968-ban öngyilkos lett. A kutatásnak Koós Anna azzal vág neki, hogy nemcsak szeretné megismerni a múltat, de szeretné megérteni szülei indokait is. Azt az első pillanattól leszögezi, hogy mélységesen elítéli szülei tetteit (nagyon helyesn), sőt, közösséget sem vállal szüleivel (ezt már nem tudom, mennyire helyesen). A fenti interjúkban olvasottakkal szemben nekem az volt az érzésem, hogy édesapjával szigorúbb Koós egyszerűen azért, mert ő időskorában minden ezzel a témával kapcsolatos kérdezősködést lerázott magáról, míg édesanyja esetében öngyilkossága talán éppen azt mutatja, hogy ő hajlandó lett volna beszélni erről (és megbánást is tanusítani). Úgy érzem azonban, hogy a szerzőben nagyobb volt a felháborodás (és a fájdalom?), mint a kiváncsiság és az empátia, s így (bár nagyon jól feldolgozta az 'összes' fellelhető dokumentumot) célkitűzéseinek azt a felét, hogy megértse a miérteket, nem tudta elérni, sőt.

Koós írja, hogy sokszor kapta azt a valóban elfogadhatatlan választ kérdéseire, hogy "akkoriban máshogy volt". A kevés kivétel (mármint, akik nem így válaszoltak) között volt Gyertyán Ervin, akivel sokat beszélgetett Koós. Tőle valószínűleg érdekesebb lett volna elolvasnom a Lidérc és ingovány (1938-1953) című "lelkiismereti regényt", de a lustaságom győzött, így apámék polcáról emeltem le a Szemüveg a porban című művét. Ez tipikusan az a könyv, amit három oldal után hagytam volna abba, ha a téma nem érdekel annyira. A könyv szereplői a Zsidó Gimnázium (mai nevén Radnóti, hogy legyen egy kis plusz kötődés) tanulói 1944-ben. Van szerelem, családja tragédiájától istenét elvesztő ortodox fiú, háborús borzalmak, szemét nyilasok, hősies fatalok, minden, amire a kedves olvasó gondol. Ami viszont igazán érdekes, az az óriási és nagyon heves ideológiai csata, amit a gimnazisták egymással és csatolt ismerőseikkel folytatnak. Érezhetően átjön (és nemcsak a történelmi tudásunk miatt gndoljuk bele), hogy a kommunisták/cionisták/szocdemek/stb. és összes alirányzatuk közti különbségek tényleg életre/halálra mentek, hogy például egy zsidónak baloldaliságát vagy zsidóságát kell-e előbbre sorolnia. És itt bármifajta áldozat általában tényleg áldozatot, életáldozatot jelentett (de legalábbis iszonyatos fizikai szenvedést). És talán ez lehet az (persze egyáltalán nem biztos), ami valamifajta magyarázatot adhat a háború utáni miértekre is: egyszerűen természetes volt, hogy a "nagy" dolgok áldozatokkal, ekkora áldozatokkal járnak (nem járhatnak, hanem járnak).

A harmadik könyv, amit a témában olvastam Dénes Béla Ávós világ Magyarországon című visszaemlékezése. Az 1949-es cionista per fővádlottja 1957-ben, Izraelbe való alijázása után írta le börtönbeli élményeit. Nagyon sok emberrel találkozott és nagyon sokakról ír - mindössze 180 oldalon. Így kicsit lexikonszerű is a könyv: nagyon sok ember élete (vagy annak egy speciális részlete) dióhéjban. Mégis, a felskiccelt életutakból kapunk valamifajta átfogó képet az akkori életről.

Dénest persze leginkább a zsidók foglalkoztatják, így elsősorban zsidó rabtársairól kapunk részletesebb leírásokat. És természetesen az ÁVH-s tisztekről, vallatóiról, akik szinte kiárólag zsidók (legalábbis az első időkben, aztán ahogy közeledünk szabadulása felé, úgy hígul az arányuk, köszönhetően a kinti történéseknek, Nagy Imréék előretörésének Rákosiékkal szemben). Óriási problémát okoz Dénes zsámára még Izraelben, a biztonságban is ezen emberek zsidósága. A 'megoldása' pedig végletesen egyszerű: ezek a velejéig gonosz emberek elvesztették zsidóságukat, mert akiben bármi megmarad zsidó mivoltából, az nem lehet ilyen gonosz.

Ez a hozzáállás persze megint nem teszi lehetővé, hogy az ÁVH-nál dolgozó (akár zsidó, akár nem) emberek indítékait megértsük. Nyilvánvaló, hogy ezek az emberek nem zsidóságuk miatt lettek gonoszok, nem zsidóságuk (és pláne nem más zsidósága) miatt követték el bűneiket és nem is valamilyen zsidó szevezet nevében. De ettől még zsidók maradnak.

Vámos és az erotika

Brutális vándorbulvárhírek egyike jelent meg a zindex címlapján: egy 99 éves idős hölgyet erőszakolt meg egy tinédzser Floridában. Az öreg néni meghalt, a számtalan unoka gyászol.

A cikk közepén pedig egy hirdetés: Vámos Miklós akar velünk az erotikába utazni.

Ez a nem éppen bájos véletlenek kategóriába tartozik.

(A hirdetés persze az oldal megnyitásakor mindig más és más. Az oldal itt.)

Berlin és a medvék 2.

Ó, béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!

Aki halott, megbocsát,
ragyog az ég sátra.
Testvérek, ha túl leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bűnös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!

Eztet mondta vala a költő, és eztet mondják manapság a medvék is Berlinben. Nem először járnak itt, nem is utoljára, azért jöttek, hogy a világbékéről meséljenek. És addig járják a nagyvilágot, amíg nem lesz megbékélés és szeretet. Az ENSZ minden egyes tagállamát egy mackó képviseli, egy mackó, amit az adott ország egy jeles képzőművésze készített.

Az ötlet egyfelől természetesen naiv, másfelől bájos, miképpen Babits verse is egyszerre nagyon bárgyú, és mégis megrázó erejű. Különösen ha véletlenül találkozol a sok medvével Berlinben. Különösen, ha maga Babits olvassa fel a verset 1916. március 26-án a Zeneakadémián.

Magyarok Berlinben 3.

Az ötlet csodálatos volt, a felkért művészek profik, az este érdekes.

A Projekt Bipolar magyar és német írókat és fényképészeket kért fel, hogy dolgozzanak együtt (KLIKK). De ne csak úgy, hogy egy kávéházban összefutnak, és egy jó erős fekete mellett, mint értelmiségi az értelmiségivel jól elbeszélgessenek, hanem menjenek el együtt azokra a helyekre, amelyek számukra fontosak voltak, s itt nem az Eckermann Kávézó teraszáról van szó, hanem mondjuk szülőfaluról, tengerpartról stb. Hogy töltsenek el együtt nem-kevés időt, lássanak egymásba, és a különböző művészeti médiában próbálják meg a másik tapasztalatát megfogalmazni. Más nyelv, más kultúra, más médium.

Tegnap a Haus der Berliner Festspielében Csoszó Gabriella magyar fotóművész és Christiane Neudecker német Schriftstellerin, illetve Julia Baier német Fotografin és Bartis Attila magyar író léptek fel. A képek a falon, a szövegek a fülben, a beszélgetés meg egyszerűen izgalmas volt, körülöttünk Nyugat-Berlin.

Ma újabb két páros szerepel (André Lützen és Grecsó Krisztián, Khóor Lilla és Arno Geiger). Sajnos nem mehetek, német és magyar művészek, de német belépti díjjal.

(A fotó Julia Baier munkája. Forrás: www.juliabaier.de)

Magyarok Berlinben 2.

Bartis Attila Berlinben van. Bartis Attilának sok könyve megjelent németül. Bartis Attilának majdnem minden könyve megjelent németül. Der Spaziergang, Die Ruhe, Die Apokryphen des Lazarus. Utóbbi éppen most, hát egy kicsit beszéltetett róla a szerző, egy színész olvasgatott a fordításból. Buchhändlerkeller.

Bartis a multikulturalitásról beszélt, de nem csak annyit mondott, hogy jó ez nekünk, avagy sem, hanem arról is beszélt, hogy ez mennyire különbözik a világ különböző szegleteiben. Márpedig különbözik, térben és időben változik, és Bartis sorsa úgy hozta, hogy folyamatosan szembe kell néznie vele.

További jó szembenézést kívánunk! Itt, Berlinben lesz rá alkalom.

Magyarok Berlinben

Berlinbe jöttem, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejemet. Nos, ha már itt vagyok, és úgy alakult, hogy a Collegium Hungaricum a berlini Irodalmi Fesztiválra meghív egy magyar írót, akkor elmegyek és megnézem, nem kerül semmibe, lássuk, mi a helyzet otthon tegnap óta, mit villantunk a németeknek.

A németek szeretnek emlékezni, így nem lepett meg, hogy egy olyan magyar regényt fordítottak le ismét, ami egy háborúban zajló gyermekkorból ered. Az íróval - aki nem más, mint (mondjuk el végre) Nyerges András - folytatott beszélgetés annál jobban meglepett. Az író ugyanis arról beszélt és beszéltettetett, hogy miként húzta át a magyar kultúrpolitika több ízben is a regény megjelenését, hogy mi a baj a magyar jobboldallal, de most végre németül stb. Bouba Diop elmegy otthonról, hogy egy szót se halljon többet a magyar politikáról és akkor tessék: itt Berlinben is üldözik őt.

Öröm az ürömben, hogy főként magyarok hallgatták a magyart, s őket már nem lehet ilyen könnyen meglepni. A baj az, hogy csak főként.

Beszt fülszöveg evör

Daniel Katz mindjárt első regényével valósággal berobbant a finn irodalomba. (kiemelés - pb)

Daniel Katz: Amikor nagyapám átsíelt Finnországba, Európa Könyvkiadó, Budapest,1979