Easy-listening, öcsém!

Blogunk olvasói és szerzői között igen sokat kedvelik a különböző sportokat. Nem kevesen jelentős helyismerettel rendelkeznek Angliában.
Most nekik kedveskedünk e dallal, melyet a brit táncdallegenda, Tony Christie (1943-) ad elő. Eláruljuk, Amarillo című világslágerét fordította ki egy kicsit, egy késhegynyi öniróniával fűszerezve.



Hasonló mókákra más easy-listening klasszikusok is vállalkoztak, egy másik Tony, mégpedig Leo nagy kedvence, az amerikai Tony Bennett (1926-) egyenesen az egyik leghíresebb dalát, a Fly me to the Moon-t gyúrta át jótékonyan. A dal ilyen formában voltaképp egy közönséges féregről szól.
De ezen ne csodálkozzunk, Bennett ugyanis több alkalommal is feltűnt a Muppet show-ban, úgy hírlik, könnyen kapható egy kis bolondozásra. Pedig Sinatra halála óta ő egy kétlábonjáró emlékmű!

Mondd, te kit választanál?

"There used to be a football club there."

A Spurs egykori edzője, Keith Burkinshaw megállapítása cseng fülünkben amikor a Queens Park Rangers háza táján történő legújabb eseményeket vesszük szemügyre. A tavaly nyárvégi hatalomátvétellel az ördög öreganyja és Hitler jut eszünkbe, amennyiben a Briatore-Ecklestone párosnak az alternatívája a csőd volt. Fenntartások persze jelen lehettek, ezeket fölsorolni fölösleges, mivel a klub utóbbi évének története kapcsán pontról pontra megfogalmazhatóak.

Briatore egyfelől úgy képzeli, "we are going to have a lot of fun", másfelől pedig egy világméretű "brand" megteremtésén fáradozik. Önmagukban véve, egyik tevékenységgel kapcsolatban sincsenek privát és széleskörű problémáink. Szurkolni azonban sem Briatore publikus maszturbációjának, sem pedig egy brandnek nem lehet. Előbbi egyszerűen magánügy és magától értetődően veti fel a kérdést, hogy mindehhez nekünk mi közünk (és milyen módon szólhatnánk bele), utóbbit vesszük, nyűjük, fogyasztjuk, s ha bármivel helyettesíthető, akkor majd azt vesszük, nyűjük, fogyasztjuk. There used to be a football club there?

Hogy értsünk a szóból, demonstratíve, Briatore első jelentésteljes tevékenységei közé tartozott, hogy megváltoztatta a csapat címerét (erről, erre...). Ennek nyilván semmi más értelme, mint hogy jelzi, ha király nem is halt meg, de azért éljen az új, a teljhatalmú. A második lépés az volt, hogy az angol pályákon hagyományos "lap of honour"-nál, amikor a szezon utolsó meccsén a hazai csapat játékosai körbesétálnak és megköszönik a bíztatást, ő is ott vigyorgott a játékosok között (az időközben szinténtulaj Lakshmi Mittallal együtt). Jövőre remélhetőleg egyedül megy körbe.

Mindezek után, s itt persze felmerül a kérdés hogy ez "fun" vagy "brand", átlag úgy 50%-kal megemelték a jegyárakat a következő szezonra, frédi kedvenc helye 25-ről rögvest 35 fontra ugrott. (Vannak, vannak persze olcsóbb helyek de onnan frédi nem néz meccset, csak egyszer nézett, Veszprémben, az se nem "fun", se nem "brand".)

A történetnek itt nyilván nincs vége, Flavio és Bernie nem ügyetlen emberek, ígyhát abban sem igen bízhatunk hogy 1. megunják, 2. elbasszák.

Ami marad: keressük a következő év(ek) csapatát. Legesélyesebb természetesen az FC Brentford, ahol a legenda szerint - Angliában egyedülálló módon (!) - a pályának mind a négy sarkában van egy kocsma. A probléma (csapatot választunk), a romantika okán sem dönthető el mendemondák alapján. Tesztelést és objektív, emócióktól mentes, tiszta döntést igényel.

Az angol hitsorsosok dilemmája

Nemrég írtam, hogy mecsoda egy problematika lehet csapatot választani az angol-zsidó. (Még szerencs, hogy az a meccs tök egyoldalúra sikeredett.) Most viszont őszinte és mély együttérzésemről szeretném biztosítani London proizraeli zsidajait. Az UEFA-Kupa tegnapi (tegnap előtti) sorsolása úgy hozta, hogy a Tottenham Hotspurs és a Hapoel Tel Aviv egy csoportba került, a mérkőzésre november 8-án a Tel Aviv és Jaffó határán lévő Bloomfield stadionban (lásd az egy svéd szurker által készített fenti képet) kerül majd sor (ha addig nem lesz valami háború).

Tavaly még ott lettem volna. Oh! Oh!

Angol-zsidó

Beharangozó következik: szombaton nagy mennyiségű ivarérett magyar zsé férfi identitásválságba sodró fociélményére kerül sor, ha tetszik érteni. Anglia vs Izrael. Mindenki drukkol, ide is, oda is. Az biztos, hogy az angolok kb. 20-25 éve a híres orosz (vagy kanadai?) jégkorongmondás alapján állítják össze a csapatukat: végy egy rossz kapust. Sőt! Vedd a lehető legosszabbat! Shilton, James, Seaman, Robinson. Impozáns névsor.

Őszintén szólva egyetlen egy esetre emékszem, amikor életem során a szó szoros értelmében tátva maradt a szám a csodálkozástól. Tel Aviv egy nagyon jó helyen lévő, igen kellemes lakásában szörfölgettünk a sportcsatornák között. A San Antonio (vagy valamelyik másik NBA-s csapat) verte nagyon az MTA-t az egyiken, az izraeli ifjúsági csapat alázta a franciákat a másikon (a 94-es vb-selejtezők óta szegény franciák nagyon félnek tőlük), a harmadikon meg egyszer csak hopp. És akkor tessenek a enti videót megtekinteni. Nagy csönd lett a szobában.

Mindenesetre ha Paul bébi megint produkál valami hasonlót, akkor jöhetnek az összeesküvéselméletek, hogy hol is véd a kis béndzsa.

Egyébként a meccs magyar idő szerint hatkor kezdődik, előtte négytől magyar-bosnyák. Kettős rangadó (és ilyenkor szokták a legjobbfej bloggerek áthúzva írni, hogy Népstadionban) a tv-fotelből.

Szerénység és tapintat

okán, felteszem, Bouba Diop tendenciózusan kerül két témát. A történeti hűség kedvéért hoznám őket, pedig semmi közük Adolf Eichmannhoz. Első pillantásra, legalábbis.

Bouba Diopot 4 millió fontért kívánta például leigazolni a Wigan Athletics együttese. (Ez a Papa Bouba Diop, ami nem azt jelenti, hogy a Mama férje és közös gyermekeik apja, hanem hogy nem David Bouba Diop vagy Gábor Bouba Diop, hanem Papa. Ez a neve, papa.) Papa azonban nemet intett a rendre, úgy döntött, vállalja a megmérettetést, nem sérül meg többet idén, szembe pisál a széllel stb.: marad.

A másik blind spot az általam (on the left) kapitányolt angol kriketválogatott, mely elszenvedte kilencedik vereségét is Ausztráliától. Mint ismeretes, az Ashes túrát 5-0-lal buktuk, ilyen talán még sosem volt, pedig az angol kriket néhány éve a világ seggén csücsült. De ilyen nem volt akkor se. Azóta ODI-ket (One Day International az Ashes 5 napos ún Test meccsekből áll) játszunk, Új Zéland is beszállt, namost 3-ból 3-szor vertek el minket (Oppárdon, akkor az összesen 8. De lesz még az 9), kiegészítve egy Új Zélandtól elszenvedett - szó bennszakad, lehelet megszegik, kilencven (90) futásos vereséggel.

Érdekes mód nem követeli az angol publik a fejemet, inkább az edzőjét, Duncan Fletcherét (on the right). A mélypont most következett el, bár, nyugalom, pusztán idői kontingencia van Bouba Dioppal. Mondom, 9 wickettel vertek el minket. Ez már tényleg sok. Esti meccsre számítottak a szervezők, de fel se kellett kapcsolni a villanyt. 110 futás, all out, ausziknak persze 111-1, felejtsük el. Koncentrálunk a jövőre.